Dr. Barsi Béla honlapja

 

                             

 

Orvos voltam...

1939...

dr. Ács Péter bölcsész kérdez, dr. Barsi Béla válaszol

 

Dr. Ács Péter nyelvész etnográfus docenssel a Lukács uszodában ismerkedtem meg. Rendszeres találkozásunk az uszoda vizében végül oda vezetett, hogy az öltözőben beszélgetni kezdtünk. Ezt valószínűleg megkönnyítette, hogy előadó tanár z ELTÉ-n (gondolom, a tanítványai nagyon kedvelik) magam pedig gyakorló orvosként az emberekkel való kapcsolatok kialakítását nem is nélkülözhetem, amelyekhez talán némi empátiás képességgel is rendelkezem.

Ács tanár úr az öltözőben egy hozzám közeli szekrényt birtokol és egy idő után kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak.

                                                   

                                                                       dr. Ács Péter

Az úszásnem gyakorlatában jelentősen különbözünk egymástól. Ő az általam korábban kizárólagosan űzött mellúszásban jeleskedik, két tempó után csak a légvétel, úszószemüveggel, közben fej a vízben. Nagyon kedveltem ezt én is, mindaddig amíg orvosi tanácsra gerinc fájdalmaim miatt a hátúszásra nem kellett áttérnem véglegesen. Ács barátommal egy ízben csattanósan találkoztam a medence közepén, de ez kialakuló kapcsolatunkat nem torpedózta meg. Lehet, hogy mindketten még egy kicsit szunyókáltunk akkor éppen, én lehet, hogy az uszoda falán elhelyezett híres emberek plasztikáit szemlélgettem. Emléktábla bőven akadt az uszoda külső oldal falán is, amelyek közül megragadt emlékezetemben az, amelyet dr. v. Molnár Károly- az utolsó magyar király katonája kilencvenkét évesen helyeztetett oda.

          Az „élet vizében” úszva gondolataim folytonosan kergetik egymást. Soha nem unatkoztam, néha közlemények vagy előadások szövegét fogalmazgattam. Egy alkalommal a hangos bemondó szólított, hogy dr. Rapcsányi László szeretne telefonon beszélni velem. Dr. Rapcsányi apám regényeit kereste kiadás céljából. Ez még a hetvenes években történt. Tavaly nyáron pedig Ács doktor fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy talán csak nem Barsi Ödön író fia volnék. Igenlésemre arca felderült és közölte velem hogy indián testvérének fogad, és ha megtehetem, kölcsönözzem neki Apám regényeit. Viszonzásul ő állandóan kérdezni fog és én válaszoljak a kérdéseire – de nem igennel vagy nemmel – amint ezt a tanítványaitól már megszokta. Egyszóval rövid kérdés után kimerítő választ szeretne kapni. Örömmel rábólintottam, annál inkább mert egy nagyszabású munkán dolgoztam. Apámról monográfiát írtam aprólékos adatgyűjtést követően. Közöltem vele jöhet már is a kérdés, de lehet, hogy a választ elektronikus formában kapja meg éppen terjedelme miatt, halmozott kérdésekre esetleg csak az életrajzom naplószerű megírásával válaszolok. Kérdései elárulják, hogy barátommal már jó ideje tegező viszonyban vagyunk.

Egy uszoda törzsvendég kérdezte tőlem tegnap, tudod, hogy Béla főorvos barátod hány éves? Igazából csak saccoltalak téged 70 – re, de ő nevetve felvilágosított, hogy te egyidős vagy vele, és ő bizony már elmúlt nyolcvan. Bizalmasan hozzátette, az adat biztos, mert ő ex férje Béla unokahúgának és gyerekkora óta jól ismeri. Még együtt fociztak a grundon anno. Ha ez igaz, akkor miért jössz hajnalban úszni és miért dolgozol még, amikor a te korodban már inkább pihenned kéne?

Kedves tanár úr, azért mert akarok még dolgozni. Nagyon hiányolnám, hogy nem teszem meg mindazt, amit megtehetnék. El akarok”menni a falig”, mert eltudok.

           És amíg odaérek addig minőségi az életem és a közérzetem. És talán aki „a Lukács vizét issza... az örökéletű!” Félóra úszás után már érzem, hogy az ereimben zubog a vér, az agyam tisztul, a tüdőm kitágul, az endogén hormonok tombolnak bennem. Sokat köszönhetek a medicinának, az ötletnek, hogy mozogni kell, amit a múlt században az amerikaiak kezdtek propagálni. És akarok mozogni és dolgozni még továbbra is.

Hogy jut eszébe valakinek, hogy orvos legyen? Talán indián varázsló nyomozható le őseid között?

Két kérdés, amely kapcsolódik egymáshoz, de az összefüggésük inkább csak heccelődésnek tűnik. Az elsőre a válasz egyszerű.

Mert orvos akartam lenni. Ez nem volt könnyű döntés, de célszerű volt. Anyámtól tanultam, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ha egyetemista akarsz lenni, keresd meg a számodra legkönnyebb utat ehhez. Fizikából kellett felvételezni az orvosi egyetemen és a fizika volt a biológia mellett a kedvelt tantárgyam. Tehát a leggyengébb láncszem a diplomához jutáshoz az orvosira való felvétel volt.

Nincs e az orvosi hivatásválasztás ellentétben a család művészi aspirációival? Édesanyád remekül rajzolt, Édesapád több műfajban alkotott, nagybátyád filmrendező volt. Ahogy említetted nekem minap, talán éppen olvasmányélményeid hatottak rád ösztönzőleg..Ne fogd csak a fizikára!

 

Ami azt illeti, valóban kezdettől fogva nemcsak a célszerűség tudatos keresése hanem a génjeim is dolgoztak bennem. Ezt mutatja az, hogy igen jó voltam szabadkézi rajzban. Nyolcéves koromban vadnyugati krimit írtam (Apám kalandos regényei ihlettek meg), és illusztrációt is hozzá, hogy személtető legyen miként fordul le az indián törzsfőnök lováról a prérin. Később lerajzoltam volt feleségemet, gondolom nem tette el emlékül, inkább csak karikatúra volt. Néhány évvel ezelőtt pedig Apám fiókból előkerült posztumusz regényéhez (Erdő meséi) készítettem illusztrációkat. A mesekönyv meg is jelent a Fapados Kiadó gondozásában. Egyébként nem véletlenül sok orvos nyúlt ecsethez, íróeszközhöz, néha zseniálisan. Anyai ágból rokonom dr. Penyigei Manczur Viktor kiváló sebész volt, 1945 -ben amerikai segédlettel került az államokba. Ott kórház tulajdonos lett. Itthon és ott is remek képeket festett. Még itthon írt egy rádióhangjátékot (dr. Roogen), amelyet Apám rendezett, amikor a Magyar Rádió dramaturgja volt. De említhetem dr. Gábor Aurélt, aki a Mentőkórház belgyógyászatán a mentorom volt, aki remek verseket és novellákat írt, több nyelven beszélt. Egyszóval zseni volt, akiből bármi lehetett volna, de végül is „csak” az oxyológia megteremtője lett. Nagy szerencsém volt, hogy tőle tanulhattam kezdő koromban, amikor az ember még fogékony szellemileg.

        Visszatérve az „indián varázslóra” az nem volt őseim között. Igaz ugyan, hogy Apám egyik regényében (Indiánok a Dunán) szerepel egy „Varázsló” az indián táborban, ahol indiánoknak öltözött váci gimnazisták a szereplők, de ezt csak a regény cselekménye igényelte. Sokkal inkább hatott rám, hogy Apám barátai között több orvos volt (például dr. Fieszl István nógrádverőcei körorvos), regényeiben pedig gyakran szerepelt egy nagy tisztességű kiváló orvos, aki mindig pozitív alakban személyesült meg.

        De van valami, amit be kell vallanom. Ez pedig a kalandvágy, amit lehet a génekben hordozni. Bár Apám kalandvágya csak regényeiben jelentkezett lépten nyomon, de nagyapám az orosz harctéren halt hősi halált 1914 -ben, a szépapám a császári hadseregben volt sebész a napoleoni időkben, a család spanyol kardforgató őse a török ellen harcolt és halt meg Savoyai Eugén seregében.

 

    A középiskola - magamból kiindulva tudom - döntő hatással van a pályaválasztásra, általában jeles tanárszemélyiségekre gondolok, volt ilyen az életedben?

 

Két tanárom volt, akik a középiskolában döntő hatással voltak rám. De az egyetemen is volt ilyen. Róluk a továbbiakban beszélek, mert nem akarom kiragadni őket előre az események sodráról, amelyben éltem.

                                                                 

         Milyen első benyomásokat szereztél az orvosi karon? Tartottál a tananyag mennyiségének kihívásaitól, vagy az éppen serkentőleg hatott? Volt e periódus, amikor meginogtál?

 

       Mindenem a tanulás lett, amikor felvettek az orvosira. Tudtam, hogy ezt, ha foggal és körömmel is, de végig kell csinálom. Amikor mások bulizni mentek én akkor is tanultam inkább, soha nem gondoltam arra, hogy abbahagyom.

 

   Jó értelemben önző medikus voltál, azaz alárendeltél-e mindent a tanulásnak?

 

    Hát igen, még az udvarlást is monogám módon végeztem hat évig. Keresztapám meg is jegyezte, a hosszú mátkaságnak nem szokott jó vége lenni. De utólag okos az ember.

      De visszatérve a fizikára és a biológiára. Hogy miért pont ezek? Mert ebből a két tárgyból kaptam a legjobb oktatást. Két kiváló gimnáziumi pedagógusnak köszönhettem. Persze kellett hozni a jelest a többi tárgyból és a kitűnő érettségit is. De nem volt könnyű megszerezni. Ebben sokat segített a családi háttér, Apám, aki író és rendező volt, a nagyanyám, aki megtanított tanulni. Ugyanis azt is meg kell tanulni, hogyan tanuljon az emberfia. Én meg egy eleven gyerek voltam és inkább csak a játékon járt az eszem.

Ami a biológiát illeti volt gyerekkorodban valami olyan élményed vagy olvasmányod aminek a nyomán az érdeklődésedet felkeltette? Tudott, hogy ha valami az embert érdekli, akkor azzal szeret foglalkozni, még akkor is, ha az kötelezővé válik.

 

Hát még általános iskolás voltam, amikor Zamárdiban nyaraltam és nagy előszeretettel keresgéltem a mezőn található különböző rovarokat. Persze nem a lótetűre gondolok, ami szép számmal előfordult, hanem a nagyon dekoratívokra. Ilyen volt a szarvasbogár hím és nőstény példánya, de a kedvencem az ájtatos manó, más néven az imádkozó bogár vagy sáska volt. Ez utóbbiból elítélhető módon egy kis farmra valót gyűjtöttem be. Ezzel nem hencegtem el dr. Balogh János zoológus akadémikusnak, aki Apám jó barátja volt és Zamárdi-felsőn volt a nyaralója. Apámmal többször átbicikliztünk oda és élveztük a háborítatlan természetet mivel Balogh János kis bungalója közvetlen a nádas szélén volt. Az imádkozó bogaraim aranyosak voltak, még nevet is kaptak. Szöcskével, később Budapesten léggyel etettem őket. Háromszögletű fejüket forgatva szinte ránéztek az emberre, várva az elemózsiát. A farmom egy reggel fehér petezsákkal bővült. De borzasztó meglepetésemre, a hím döglötten feküdt a hátán. A fejét a nőstény megette. És sajnos a farmomnak sem lett jobb a sorsa, valaki takarításnál szemétnek vélve kidobta. És még valami, ami nagyon hatott rám az De Kruif „Bacillusvadászok” című regénye, ami egyik kedvenc olvasmányom volt.

      Szóval szerettem játszani és egyedül is tudtam. Egykének születtem, annak minden hátrányával és előnyével. Én lettem a nagymama kedvence, sokáig körülöttem forgott mindenki. Később sem kellett testvérekkel osztozkodnom. Egy testvér valószínűleg jelentősen fékezte volna egoizmusom kialakulását. Szüleim erről nem tehettek. Csak sokára születtem meg, már nem fiatal házasok gyermekeként. Állítólag az adriai tenger jótékony hatása segítette elő fogantatásomat. Szüleim ketten indultak el az olaszországi nyaralásra és „velem tértek vissza” Piránóból, 1938 augusztusában. Könnyen lehet, hogy egy ponyvaregény (A Skorpió bandája) segítette elő a világra jövetelemet. Szüleimnek ugyanis a regény honoráriumából nyílt lehetőségük tengerparti nyaralásra. Talán, ezért kedvelem még most is e könnyű műfajt.

                         

Kisgyermekkori emlékeim, főként pillanatképek, mozaikszerűek. A legelsők Verőcével kapcsolatosak. A Duna parti stégre határozottan emlékszem, és arra, hogy Apám nyakába kapaszkodtam, míg ő néhány tempót tett a vízben. Ugyanezt a végtelen biztonságot éreztem néhány évvel később, Apám előtt ülve a biciklin, hallgatva a kerekek surranását.

                .                                                                                            Szüleimmel

A háború akkor már évek óta zajlott. Verőcén töltöttük a nyarat 1944 -ben. Apám velünk volt, csak elvétve utazott fel Pestre a Rádióba. Nagy magasságban liberátorok csillogtak az égen. Hallottuk, ahogy Vácot bombázták. Lementünk a pincébe a forma kedvéért. Egy nap hozták a hírt, hogy a városszéli legelőn kényszerleszállást hajtott végre egy angol vadászrepülő. Megnéztük a gépet, amelynek pilótaülésébe a falu apraja nagyja egy-egy pillanatra beülhetett. Egy délután elcsavarogtam. Átmentem a vasúti töltés alatt, majd betévedtem a temetőbe. Kíváncsian mentem a sírok között, majd visszafordultam. Már rohamosan szürkült és nem találtam a vissza utat. Átmentem egy kapun, de az nem az utcára, hanem a temető egy más részébe vezetett. Valaki megkérdezte, hogy mit keresek a temetőben. Már sötétedett, amikor rohanni kezdtem az úton, ahogy bírtam. A fejfák és sírkövek egyre komorabban magasodtak fel körülöttem. Nagyon féltem. Aztán egyszerre csak ott volt előttem a főkapu és kiszaladtam rajta. A család az utca közepén állt és várt. Mama elhúzta a nótámat a budi mögött, mint később is egy alkalommal, amikor a Ketler fiúk elmagyarázták, hogy miket mondjak az utcánkban lakó nagyleánynak.

      

                                  

                                           

                                                   A Ketler fiúkkal Nógrádverőcén

Kedvencem a bicikli volt ebben az időben, egyelőre csak a háromkerekű Budapesten a Ráday utca 24/a-ban laktunk, egy újonnan épült házban.  Vasbeton épület, központi fűtés, lift, bombabiztos óvóhely. Anyám választotta ki közvetlenül születésem előtt, szinte érezve a háború előszelét. Amíkor Apám jövedelme már lehetővé tette jutottak csak főbérleti lakáshoz. Korábban a józsefvárosi Nap utca 24 alatti albérletben éltek miután a Keleti pályaudvari vagon lakásból ide költöztek. A Nap utcából ment férjhez édesanyám 1928-ban. A bombabiztos óvóhelyre szükség is volt mert a 2. világháború alatt bombatalálat érte a házat, sőt az 1956-os forradalom idején is, amikor több akna csapódott az épületbe. 

           A Nap utca 24-ben lévő épület is megsínylette az 1956-os forradalom és szabadságharc utcai harcait. Az épületen ma is számos golyónyom látható, amelyeket nem tüntettek el a falon elhelyezett emléktábla tanúsága szerint. A fegyveres ellenállók főhadiszállása a közeli Nap Filmszínházban volt. Erről film is készült “A Nap utcai fiúk” címmel-

        A Ráday utca Apámnak is megfelelt, mert közel volt a Rádióhoz, amelynek rendezője volt. Késői műsorzáráskor gyakran jött gyalog haza a Bródy Sándor utcából. Ebből az időből származó emlékem egy piros játékautó, amelyet a Kálvin téri Fenyves Áruházból hoztam el a markomban. Állítólag ekkor szólaltam meg először szűkszavúan, hogy ”motó!” Néha vendégek jöttek hozzánk, amikor Anyám a spirituszos üveggömbös kávéfőzőn feketét készített. Házi sütemény és likőr volt a gurigurin, amit a vendégek közé toltak. Köztük csak átmenetileg jelenhettem meg, és korán lefektettek aludni. Rendszerint sokáig nem jött álom a szememre, figyeltem az ajtó alatt beszűrődő fénysugárra és a beszéd foszlányokra. Féltem a sötétben. Anyám ebben az időben rajzolta a Sportcsarnok fali kerámia díszítését. A nagyszoba falát körben sportolók életnagyságú szénrajzai borították. Anyám a földön térdelve, majd széken állva dolgozott és időnként hunyorogva szemlélte művét. Mama sikeres volt ebben az időben. A kerámia fal elkészült, de a háborúban, mint sok minden más, ez is elpusztult. A honoráriumból vett aranykarkötő azonban ma is megvan. Akkor már nem bíztak az emberek a pengőben. Egy ízben fénykép készült szüleimről és rólam, amire homályosan ugyan, de emlékszem. A fénykép Apám új regényével (Harmadik csengetés) kapcsolatos interjúhoz készült és újságban is megjelent.

                                         

Budapest ostromát az óvóhelyen vészeltük át. Egy-egy kép most is felrémlik előttem. Bombáztak, a kisszékemben ültem, amely minden detonációnál ugrott egyet alattam. Később behoztak egy sebesült férfit az utcáról, a térdébe szilánk fúródott. Egy csoport házi lakó vette körül a pince sarkában és petróleum- lámpa fényénél egy felcser megpróbálta eltávolítani a szilánkot. Később hallottam, hogy a sebesült vérmérgezésben meghalt. Hordágyon bevitték a klinikára, de már nem tudtak segíteni rajta. Apám néha bement a Rádióba, ilyenkor letépte Hitler arcképét a folyosói faliújságról. A magyar nyilas vezér Szálasit elmebetegnek tartotta. Mussolinit, pedig mohó és ostoba fráternek. Utálta a nácikat és a mázolóból lett vezérüket. Kezdettől fogva bízott a szövetségesek győzelmében, főként Churchillt és Eisenhowert kedvelte. Már ekkor írni kezdte a „Vihar London felett” című regényét, éjszakánként. Az óvóhelyen az emberek szótlanul összehúzták magukat. A nyilas tömbbizalmi lelkendezve jött be a hírrel, hogy a németek magasfeszültséget vezettek be a körúton, az oroszok már nem jönnek tovább. Apám rögtön megjegyezte, hogy persze visszafordulnak és meg sem állnak hazáig. A kirobbanó nevetés javított a hangulaton. Egy napos és csendes délelőtt, amikor órák óta már nem lőttek, szüleim kituszkoltak az udvarba levegőzni. Ilus cselédleányunk a kerti porolónál állt és intett, fussak hozzá. Megindultam, amikor sivító hangot hallottam, majd légnyomás lökött vissza az óvóhelyre. Egyikünknek sem lett baja az ijedtségen kívül. A gránát félúton köztünk, a szomszéd ház tűzfalában robbant. Azt találtam mondani: „Meg akartatok ölni!” Egy hajnalban két holt fáradt német tiszt jött be az óvóhelyre. A magasabbik szőkével Apám németül váltott néhány szót. Tudták, hogy a háborút már régen elvesztették. Szerencsénkre hamar tovább mentek, az oroszok ugyanis az egyik házat a másik után foglalták el. Ahol németet találtak, oda kézigránátot dobtak be. Apám mesélte, az Erkel utca sarkán lévő italbolt előtt egy német támaszkodott a falhoz páncélököllel a kezében. Megvárta, amíg egy orosz tank odaér, és rálőtt a páncélököllel. A tank ugrott egyet a levegőbe és füstölögve megállt. A német tántorogva tovább ment. Az oroszok már a szomszéd garázsban szállásolták el magukat. Nagymama kisleánynak öltöztetett. Nagy kondér forrólevesből mertek a csajkánkba, a kisleányoknak szívesen adtak. A garázsból más haszon is származott. Anyám az egyik teremből nagy furnér lapokat zsákmányolt, üveg helyett az ablakokra. Két német katona hullája feküdt a küszöbön, azokon lépett át, hogy megszerezze azokat. Az óvóhelyről ekkor már feljöttünk. Központi fűtés nem volt, a hallban lévő kis vaskályha adott meleget. Szinte mindennap babot ettünk, mert azt lehetett tartalékolni. Sokáig sötétben éltünk, mert a nagy Ráday utcára néző toló ablakok üveg hiányában bedeszkázva maradtak. Azután vége lett a háborúnak, és takarították a romokat. Kimerészkedtünk az utcára. Egy férfi felvett a kerékpárjára és megbicikliztetett. Csak a Bakács térnél fordult vissza velem. Nagymama engedett el vele, ma sem értem, hogy merte ismeretlenre bízni az unokáját. Apám ekkor még sikeres ember volt. Főrendezőnek lépett elő a Rádiónál és regényei jelentek meg. A tiszteletpéldányok gyakran hevertek halomban az asztalon. Az „Álomfickó” színes borítójára jól emlékszem. A nyomdából éppen megérkezett könyvek jellegzetes illata is az orromban van még. Sokáig válogattam az „Álomfickó” teljesen egyforma példányai között, hogy melyik legyen enyém és melyek a szomszéd gyerekeké. A mesekönyvnek én voltam az egyik főszereplője. A másik az Álomfickó. A mesebeli figura nevét egyébként Nagymama találta ki.

                      

 

A mesekönyvből kapott Évike és unokatestvére, Erzsike is. Erzsike volt az erőszakosabb, férfiúi érdeklődésemet ő keltette fel talán először. Együtt mentünk hajóval a Fekete tengerre, ami a nagyszobát jelentette sötétben. A képzelet hajóját két összetolt karosszék, amiben jól lehetett fészkelődni. A másik nem iránti kíváncsiság már jelentkezett bennem, főként a morfológiai különbségek iránt. Ébredező, de még tudatalatti szexualitásomat jelezte, hogy a mama kisujjába csimpaszkodva tudtam szenderegni legjobban. Játékos és jókedvű gyerek voltam, és ugyancsak elkényeztettek.

  Még nem tudtam olvasni, de egy akkori képes hetilapot már szívesen nézegettem. A „Dolgozók Világlapja” vicc rovatában a rajzokat nagyon kedveltem, főként „Henye Henrik” kalandjait. Szomszédunk egyszer naranccsal állított be hozzánk. A megbontott narancs illata és látványa most is él bennem. Megkóstolhattam. Vajon hány millió pengő lehetett az ára? Egyszer színházi előadást szerveztünk Évikével és unokatestvérével a nagyszobában. Az előadás abból állt, hogy karosszékeket raktunk sorba, és belépődíjat szedtünk.

       Nyáron Verőcén töltöttünk egy hónapot. Azt hiszem akkor nyaraltam itt utoljára. Még nem tudtam biciklizni, Apám maga elé ültetett a vázra.

                                              

 

Megtanított evezni is. A Duna még tiszta volt, Verőcével szemben a szigeten vidrát láttam fürödni a víz fölé hajló fűzfa lombok alatt. Gyakran eveztünk át erre a szigetre, amelyet a verőceiek nagyon kedveltek. Apám „Indiánok a Dunán” című regénye nagyrészt itt játszódott. Később már egyedül is átmerészkedtem a folyón. Ekkor láttam először halottat. Egy vízi hullát a dunai homokzátonyon Kismarosnál, amikor Apámmal feleveztünk Kisorosziba. Először az émelyítő szagot éreztük meg, de azért közelebb mentünk. A fürdőnadrágos felpuffadt férfinek szederjes kék volt a hasa. Egy másikkal úszás közben találkoztam. Mellettem terült szét a haja, ahogy sodródott a Dunában. A hajóállomásnál húzták ki a partra. Fiatal leány volt, Kismarosnál fejest ugrott a Dunába és azonnal eltűnt. Finom kis arca volt, de a szája sarkából vér szivárgott. A halottak látványa furcsa irtózatot és tiszteletet keltett bennem, ugyanakkor leküzdhetetlen kíváncsiságot.

         A hajóállomáson minden hét végén vártam Apámat, aki gyakran jött hajóval Verőcére. A kerekes gőzös impozáns volt, ha jól emlékszem Szent Istvánnak hívták. Apám a korlátnál állt újonnan vásárolt kerékpárjával. A vázra ültetett, úgy gurultunk el a római hídfő romjaihoz, amely a Vácra vezető országúton található Verőce határában. Apám a számomra mindig kissé titokzatos romokról egy novellájában emlékezett meg.

          Az újjáépítéssel egy időben iskoláztak be. Szerencsémre az elemi iskola első négy évében francia papokhoz járhattam. Ide már nem Rodriguez, hanem Barsi néven írattak be. A Champagnat nevű elemi iskolában a papok franciával, hittannal és elemi ismeretekkel töltötték meg a fejemet. Harmadikban némi francia is ragadt rám, amit megtudott a fél emelettel lejjebb lakó Búzás Ari mamája. Egy-két hónapig kérésére oktattam a kis vörös hajú gyereket a francia igeragozásra, kevés sikerrel. Ugyanis előbb át kellett ismételnem az óra anyagát. A tanítás hamarosan unalomba fulladt.

           A francia iskola időszaka rövid idő volt, mégis felejthetetlen számomra és mély nyomokat hagyott bennem. Biztos, hogy sokat köszönhetek a francia papoknak, munkájuk eredménye a későbbiekben gyümölcsözött. A versengésre való hajlamot támogatták, és szívósságra neveltek. Érdekes módon a vallásoktatás nem fogott rajtam, ellenkezőleg hitetlenné váltam a kis magániskola kápolnájában, ahol minden vasárnap délelőtt a dobogón szorongott az iskola apraja nagyja. Itt estem át az első áldozáson. Úgy rémlik már akkor is volt vaj a fejemen, ami a gyónásnál gondot okozott, majd lelkiismeret furdalást. Szorongva ministráltam néhányszor. Nem tudtam megjegyezni, mikor és hányszor kell csengetni, és átvinni a misekönyvet az oltár egyik oldaláról a másikra. Egy biztos, mindig eltévesztettem, miként gyakran bal lábbal léptem ki jobb helyett a tornaórákon. A kötelező verset utoljára mondtam el, még ha tudtam is, gátlások közepette, amit keservesen éltem meg.

          De azért lassan de biztosan, megtanultam, amit kellett, s a negyedik év végére a negyedik voltam a tanulók rangsorában. A papok ugyanis versenyszellemben nevelték a tanulókat, miközben fair-playt igyekeztek belénk oltani.

      Az óra szüneteket szerettem a legjobban Az iskola udvarán zászlóst játszottunk. A támadó a védők orra elől elragadta a zászlót és elfutott vele. A játékban a csapatmunka párosult az egyéni ügyességgel. Nagyon szerettük, azóta sem láttam játszani sehol, csak akkor és ott.

 

                         

                                                     A 4. osztályos  tabló

Tanítóim a marista testvérek voltak. Rendjük már a múlt században is foglalkozott tanítással Törökországban. A Wikipédián erről bőven olvashatunk ma már.

         Mivel a magyar származású marista testvérek száma szépen gyarapodott, a rend elöljárói elhatározták, hogy alapítanak Budapesten egy francia-magyar iskolát. Az új iskola igazgatójává Albert Pfleger testvért nevezték ki.
1928. szeptember 5-én érkezett Budapestre, ahol egy házat bérelt, hogy a testvérek megkezdhessék tevékenységüket, addig is, amíg az iskola felépül a Hőgyes Endre utcában. Az iskola elkészültéig a testvérek magánórákat adtak, abból tartották fenn magukat.
           Az új iskola 1930-ban nyitotta meg kapuit, és 1934-ben megkapta a hivatalos állami elismerést is, továbbá azt a jogot, hogy az itt végzett diákoknak francia diplomát állítsanak ki. 1938-ban az iskolát internátussal bővítették. A nagyon jól működő, sikeres iskola a második világháború kitörése ellenére – nagy nehézségek közepette ­ folytatta munkáját.
         1942-ben az iskola a német táborokból szökött francia hadifoglyoknak nyújtott biztos menedéket. Közöttük volt két francia testvér is, Bernard Clerc és Jean-Baptiste Bonetbeltz, akik a hírhedt Rawaruska nevű táborból szöktek meg.
            A német megszállás után Magyarországon náci kormány alakult. Megkezdődött a zsidók üldözése, koncentrációs táborokba való elhurcolása. A testvérek életük kockáztatásával számtalan zsidó életét mentették meg.
        Megrázó beszámolókat olvashatunk erről az időszakról Hetényi Varga Károly tollából. Könyvében többek között nyolc marista szerzetes is elmondja saját élményét a náci megszállásról.
    A testvérek különösen nagy gondot fordítottak a szüleiktől elszakított zsidó gyermekekre. Jótékonyságuknak egy árulás vetett véget. Valaki a megmentettek közül elárulta őket. A testvéreket bebörtönözték, majd halálra ítélték. A kivégzést az orosz csapatok Budapestre való bevonulása hiúsította meg. 1944. február 11-én éjjel visszanyerték szabadságukat. Albert Pfleger testvért a hadifoglyok jogait védő De Gaulle Bizottság tagjává választották. Az izraeli főkonzul azóta számos marista testvért tüntetett ki akkori tevékenységéért.

A Champagnat kapujától jobbra ma a ferencvárosi önkormányzat által felhelyezett tábla van az épületben történtek emlékére.

 

                                     

                                                                             Emléktábla 

      Tíz évvel később egyszer átmentem az udvaron. A sors fintoraként a Budapesti Orvostudományi Egyetem marxista tanszéke költözött a hajdani egyházi iskola falai közé. Megdobbant a szívem, az udvar sokkal kisebb volt annál, mint amilyenre emlékeztem. Az egyházi iskolákat éppen akkor tiltották be, amikor befejeztem a negyediket. A papok elhagyták Magyarországot, István testvér Párizsba költözött, és megnősült. Ez némileg elszomorított. Vége volt a vasárnap délelőtti iskolai miséknek és franciát sem kellett többé tanulnom. Később jöttem csak rá, veszteség ért.

 

         Semjén András volt az osztály esze, csak „atyának” becézték, mert mindig mindent tudott. Ezt a szokását később az állami iskolában, sőt a gimnáziumban is megőrizte. Néha felelés közben érezni lehetett, hogy inkább figyelemreméltó előadást tart, amelyből a tanár is tanulhat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mind két szülője gimnáziumi tanár volt. Ez nem csökkentette a nimbuszát. Franciául tökéletesen megtanult, francia leányt vett el és Marseilleben élt. Szőke húga csinos volt, nekem is tetszett. Állítólag egy fiúval nyugatra ment. Nem akartam elhinni.

        Moór Feri a Lónyay utca elején lakott, apja órásmester volt. Okos fiú volt, de emellett vagány is. Később is egy gimnáziumba jártunk, ő a párhuzamos B osztályba. A forradalom idején disszidált, mosogató fiúként kezdte, ma szállodái vannak és milliomos lett. Siminszky Dóra menyemnek a keresztapja lett. Egyízben Budapesten találkoztam vele. Elmesélte hogy amikor disszidált a határon majdnem elfogták de egy épület padlásán elbújt. Nem fogták el szerencséjére mialatt a földszinten mindenkit elfogtak.

 

       Egy másik nem felejthető osztálytársam Haraszti István volt. Vágott az esze, gyors válaszaival mindenkit megelőzött. Később döbbenten hallottam, hogy csak közepesre érettségizett. Az orvosira nem vették fel és egészen fiatalon tüdőrákban meghalt.

 

                                István testvérrel Haraszti és Semjén

Kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Amennyire nem szívesen tanultam, annyira szerettem az ifjúsági regényeket. Az első, amit elolvastam Verne „Bombarnac Claudiusa” volt. Nehezen ment, de az illusztrációk megragadták képzeletemet. Ma is nosztalgia fog el, ha kezembe kerül a régies nyelvezettel magyarra fordított mű, amelyben Ki Tsang, a rablóvezér megtámadja embereivel a transz-szibériai expressz vonatot. Egyik Verne regény követte a másikat. Bevallom, ma is szívesen elolvasom bármelyiket. Igaz, ma már francia eredetiben is. Verne után May Károly következett. Tsotsi és Winnetou halála könnyekre fakasztott. Játék katonáimmal és indiánjaimmal külön vonultam és bele feledkeztem a vadnyugati kalandokba, amelyek May Károly történeteit utánozták. Ebben a kistermetű Csákány Gábor is segítségemre volt. Cserélgettük egymás közt a játék figurákat, majd hadrendbe állítottuk őket. Kis rúgós ágyúval irtottuk egymás katonáit, nagy gyönyörűséggel. Old Shatterhand-ját és Winnetou-ját nagyon irigyeltem. Sikerült őket megszereznem, egy szakasz állig felfegyverzett német katonát adtam értük cserébe.

        Miután olvasni már jól tudtam, úgy láttam itt az ideje, hogy írni kezdjek. Persze nem elsősorban a házi feladatot. Apám kalandregényeinek a mintájára kisregényt szerkesztettem szöveggel és rajzokkal, majd be is kötöttem. Címlapja is volt. A végszóra ma is emlékszem: „A verandán álló cowboy hős átkarolta barátnője vállát miközben a lenyugvó napot nézték. A leány felsóhajtott és azt mondta: „Hűvösödik, menjünk be a szobába…” Kati nagynéném (André felesége) hangosan felnevetett a sokat sejtető befejezésre, amit egyébként Apám regényeiből merítettem. Játékos gyerek voltam és oda voltam a kalandokért. Hogy mi leszek, ha felnőtt leszek eszembe se jutott. Apám egy barátnője egyszer jósolt a tenyeremből. Komoly arccal nézegette az életvonalaimat. „Hosszú életű leszel”- mondta, majd megállapította, hogy foglalkozásomnál fogva sokat fogok utazni, főleg belföldön, de külföldön is. Később bebizonyosodott, hogy az utóbbit eltalálta.

    Vasárnap délelőtt néha Apámmal kimentünk a Rádió hűvösvölgyi sporttelepére, ahol teniszezhetett, főleg párosban. Egy alkalommal szép kis ezüst cigaretta tartót nyert a rádiós házi bajnokságon. Ott lakott a közelben dr. Németh Antal is, akihez jó barátság fűzte. Remek ponyvaregényei voltak, amelyekbe nagy gyönyörűséggel olvastam bele mialatt ők politizáltak.

     Unokatestvéreimmel, Láng Jenővel és húgaival (Poji, Cili), Sótonyi Péterrel az Orbánhegyi-úti nagy kertes házban hétvégeken találkoztam. A Láng család a háború előtt dús gazdag volt. Az öreg Láng (Lang) német származású volt. Iparosként jött és a „Gazdák” vezérigazgatója, a Rádió fő részvényese lett. Felesége született bárónő volt.  A háború után  mindenüket államosították. Keresztapámat, Láng Jenőt, mint kiváló szakembert az aluminium gyártás technológiájában, továbbra is főmérnökként alkalmazták. Keresztanyámat, Zólyomi Lilit, a 3o.-as évek végén vette el feleségül.

      A nagyon szép és bájos Zólyomi leány (Anyám unokatestvére) révén nyertünk belépést az Orbán hegyi úti villába. A felnőttek bridzseztek, mi pedig játszottunk, amit csak ki tudtunk találni. A Tóth Lőrinc utcában a foci, a kertben a krokett, a számháború, az ipiapacs és ki tudja mi minden, ma is felejthetetlen emlék. A kert végében lévő kis ház sokáig romokban volt a világháború után. Ha félre akartunk vonulni ott bújtunk el. A környék összes ifja ott gyűlt össze vasárnap délutánonként. Vasárnaponként este holt fáradtan buszoztunk haza. Ritkán jártak az autóbuszok és villamosok. Háborús mementóként a 63-as villamosról sokáig jól látható volt az Attila utcai ház padlásteréből kilógó, odazuhant repülőgép farka. Egy év is eltelt mire eltűnt onnan, addig kíváncsian szemléltem a roncsot. Személyautó nagyon kevés volt abban az időben. A Ráday utcán csak nagy ritkán jelent meg egy-egy jármű, főleg teherautók, és a 15-ös busz. Az erkélyről jól lehetett látni a Kálvin téri szökőkutat, amelyet a háború alatt rommá lőttek, Régi festményeken ma is megtalálható. A személy gépkocsik, a Buick és a hozzá hasonló nagy amerikai márkák az elérhetetlen nyugatot jelentették. Talán nyolc éves lehettem, amikor az ablakból megpillantottam egy nyitott személyautót a kihalt Ráday utcán. Az kormánykeréknél egy hozzám hasonló korú fiú ült. Az apja is fogta fél kézzel a kormányt. A diplomata rendszám sok mindent elárult.

       Egy nyarat Balassagyarmaton is eltöltöttem. Adorján nagybátyám jogászként átmenetileg még ott dolgozhatott, így kerültem oda néhány hétre. Pesti gyerek voltam, szüleim szerették volna, hogy a vidéki környezetben kicsit megerősödjek. Itt tanultam meg biciklizni, Ari néném futott mögöttem, majd elengedte a kerékpárt. Úszni pedig, a balassagyarmati strandon. Apám ígért két forintot, ha átúszom a medencét. Azonnal sikerült. Szügyre is átvittek, ahol egy igazi kúriában laktam egy földbirtokos családnál. Blicceltünk a vonaton, amely nem volt nehéz, mert fürtökben lógtak róla az emberek, még a tetején is lapultak. Mire Szügyre értünk a kalauz már mögöttünk járt és együtt szálltunk le vele, de már nem foglalkozott velünk. Az állomásról hintó vitt be a kúriához, megcsodáltam az utat szegélyező eperfákat, amelyekről folyamatosan hullott a fehér vagy fekete gyümölcs. Hintón mentünk ki a földekre is, ahol többek között dinnyét is termesztettek. Meglékeltük a dinnyét és helyben ettünk, amennyit akartunk. Szügyön kaptam meg először a sokízületi gyulladást. Nagybátyám karon hozott haza, mert nem tudtam járni a fájdalomtól. Csak orvos koromban tudtam meg milyen szerencsém volt, hogy nem kaptam szívizom-gyulladást. Kivették a mandulámat, és utána egy darabig elkerültek a betegségek.

       A negyedik osztály után más élet kezdődött, amit gyerekként is azonnal észrevettem. A Kinizsi utcai Általános Iskola 5. osztályába kerültem, ahol francia helyett oroszt kezdtem tanulni. Ezzel egy időben nyugdíjazták Apámat. A franciát külön órákon sem tanulhattam szerény anyagi körülményeink miatt. Igaz, nekem se volt már hozzá nagy kedvem. Itt egész mást és máshogy tanítottak, mint a papoknál. Kezdettől fogva kettős nevelésben részesültem. Az otthon hallottakat magamba zártam. Az iskolai magatartásom az új elvárásoknak felelt meg. Mondanom sem kell, hogy antagonisztikus ellentéteket hordoztam magamban. Egy vasárnap délelőtt felkerestük Apámmal régi barátjának ferencvárosi kis paszománygyártó üzemét. A lakattal lezárt kapun pecsét díszelgett, jelezve, hogy az üzemet államosították. Apám csak annyit mondott: „a bitangok őt is tönkretették!” De nem csak őt, hanem sok mást is. Apám a lelkembe véste, mi a másik oldalon állunk. Nem szolgálta ki a Rákosi diktatúrát, ezért nyugdíjazták. A „bölcs vezér” kopasz feje állandóan ott virított az újságok címoldalán. Szerény anyagi körülmények között éltünk az ötvenes években. Anyám otthon ruhákat varrt, félve, hogy mikor jönnek rá, hogy nincs iparengedélye. Apám kisebb írásai elvétve megjelentek egy-egy újságban, mindig volt kollégáinak a nevén. Dáloki János tett érte a legtöbbet, aki a rendőrségnél volt újságíró. Apám többnyire vasárnap délelőtt ment el hozzá és engem is vitt magával. Dálokinak járt egy belügyi lap, amelyben részletes képek és leírások voltak Hekus Dönciről, ahogy az alvilág elnevezte a kétszeres gyilkost, de hátborzongató élmény volt végig követni a képes újságokban a háborús bűnösök kivégzését is. A kriminalisztika tehát már gyerekkorban is rendkívül érdekelt, ez később sem csökkent. Csak idős koromban a rendszerváltás idején, amikor ostoba amerikai akció filmekkel árasztották el a televíziót. Addig azonban sok víz folyt le a Dunán.

     Egy nyáron unokatestvéreimmel Algyőre szerveztek be nyári mezőgazdasági munkára. Divat volt ez akkor. Tanyavilágba kerültem, ahol látótávolságban voltak elszórva a tanyák. Hamarosan torokgyulladást kaptam. Lázasan és szomjasan járkáltam a nyári hőségben és minden gémeskútnál mohón kortyoltam vizet a vödörből. Szerencsére haza kerültem, már ismét sokízületi gyulladással. Leleteimből a 8o mm/órás vérsüllyedésemre ma is jól emlékszem. Az SzTK orvosa csóválta a fejét, de felírta a szalicilt szerencsémre. Ezt is megúsztam szívizomgyulladás nélkül.

          Verőcén is nyaraltam még egyszer, utoljára. A verőcei körorvos, dr. Fieszl István mély benyomást gyakorolt rám. Apám rendszeresen bridzsezett náluk, ilyenkor egy darabig én is ott lehettem. Egy ízben Szokolyára hívták el a kártyaasztaltól. Amíg visszajött addig a parti szünetelt. Mint kiderült egy tetanuszos beteget látott el. Jól testesítette meg a közbecsülésnek örvendő orvost, akinek alakja Apám regényeiben többször felbukkant. Apám feltétlen bizalommal tekintett az orvos tudására. Ez a tisztelettel párosult vonzalom sokáig bennem is meg volt. Játék közben leküldtek a pincébe egy demizson borért. A lépcsőn lefelé menet két oldalt füstölt húsokat láttam kampóra akasztva. Elhűlve láttam, hogy vérlázító módon nyüvek mozogtak rajtuk. De a körorvos anyagi biztonsága megtapadt az emlékezetemben. Lehetséges, hogy későbbi pályaválasztásomat az orvos idealizált képe mellett, tudat alatt ez is befolyásolta.

       A Knézich utcai Általános Iskolában már nem a magyar királyokról volt szó a történelem órákon. A feudalizmus és a kapitalizmus kialakulása volt a főtéma. Oldalakon keresztül csak a jobbágyság sorsáról, az úri terhekről, az egyházi tizedről, a zsellérekről, majd a munkások kizsákmányolásáról volt szó. A tankönyvekben az illusztrációk között első helyen szerepelt az angliai bányákban és gyárakban alkalmazott gyermekmunka. Rosszul táplált, pók hasú gyermek húzta a csillét ló helyett. „De az új rend, a dolgozó nép hatalma végkép eltörölte a múltat” hallottam naponta az ismert mozgalmi dalból. Iskolai ünnepségeken Kiss Laci ment elől dobot pergetve, amely után felcsendültek a lelkes dallamok:

 

              „Rákosi pajtás bennünket a boldog jövőbe vezet”

            „A béketábor legyőzhetetlen, a béke útja biztos út!

              Ha összetartunk rendületlen, legyőzzük végleg a háborút!”

 

        Azután megint dobpergés, úttörő köszöntés és Lengyel István igazgató következett. Hunyorogva szemlélte a papírost, köszörülte a torkát, majd szelíd, de veszedelmes hangon fejtegette az ország helyzetét az új rendszerben. Időnként körül nézett, hogy nincs-e valaki esetleg más véleményen lenne közülünk. Ez az időszak volt az éberség ideje. Megtudtam, hogy a kommunisták kisebbségben vannak és a reakció csak arra vár, hogy a hatalmat visszaszerezze. Ezért van szükség proletárdiktatúrára. Otthon mindig egész mást hallottam, mint az iskolában: „Az orosz megszállókat kiszolgáló „kommunista” ideológiát hirdető csirkefogók vannak hatalmon az országban! Neked nagyon igyekezned kell, hogy első legyél a tanulásban, különben nem tanulhatsz tovább!” Amikor Anyám meglátta a vörös nyakkendőt a nyakamban, csak annyit mondott: „Ezt a vörös rongyot itthon ne viseld!” De fel kellett venni az iskolában és az ünnepi felvonulásokon, május elsején vagy április 4.-én. Ez utóbbi igen nagy ünnepnek számított. A vörös zászlókat hazafelé azonban csak bedobtuk a kapuk alá, hogy ne kelljen tovább cipelni. Most is a fülemben van néhány mozgalmi dal, így az is, amely a legyőzhetetlen nagy Szovjetuniót dicsőítette: „Április 4-ről szóljon az ének…érc torkok harsogják, zúgják a szélben felszabadítónk hősi nevét!” Vagy a szovjet himnusz, amely gyakran harsant fel egy-egy olimpián, ahol a szovjetek többnyire taroltak. És az internacionálé amelyet lassanként többször játszottak el hazánkban, mint a magyar himnuszt.

     Anyám szigorú volt a tanulásomat illetően. Amikor kezdtem hozni a közepeseket, a félévi jegyeket meglátva orrba vágott. Eleredt az orrom vére. Még hozzá tette: „föld terhe vagy!” Hasznomra vált a fenyítés, ettől kezdve a jegyeim javulni kezdtek.

       Egy nap elvesztettem Béla nagyapám Ferenc Jóskás érméjét, amelyet hősi halála után Olga nagyanyám kapott. Ma is sajnálom az érmét. Amit otthon hallottam, egyre kevésbé volt reális számomra, mégis a magaménak éreztem. A tanárok közül Gróh mama osztályfőnök hozzánk állt közel. Ha nem is tudtuk, de éreztük. Az igazgatótól féltünk. Nem csak én, hanem mások is. Gondterhelt voltam a tovább tanulás esélyeit illetően.

    A gimnázium előtti nyáron két hetet töltöttem a felsőpetényi úttörőtáborban. A hajdan főúri kastélyban az úttörők jutalom nyaraltatása folyt. Mint kitűnő eredménnyel végzett tanulót, az egyik raj parancsnokának jelöltek. A nyaraláson kívül e szép környezetben fő feladat a nagy közös beszámolóra való felkészülés volt. Témája a nemzetközi imperializmus leleplezése, a béketábor legyőzhetetlensége a Szovjetunió vezetésével, valamint az új ember típus, a szovjet ember jellemvonásainak kidolgozása volt. Az előbbiekre részleteiben már nem emlékszem, csak arra, hogy egy reggel jogos feddést kaptam, mert agyagos bakancsomat nem pucoltam ki rendesen. Egyébként hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam a kastélyban. A környezet gyönyörű volt. A kastélyt és a parkot az elvtársaknak nem sikerült tönkretenni, mint máshol, ahol gépállomásnak és raktárnak használták az építészeti remekműveket. Később Mindszentit itt tartották fogva 1956 októberéig. A beszámolóm megvolt, nagyon laposra sikerült, de ez senkit sem érdekelt, mert már mindenki szeretett volna hazamenni és vakációzni.     

      Eljött hamarosan a várva várt gimnázium, amelytől legalább annyira féltem, mint amennyire reméltem, hogy engem is felvesznek értelmiségi származásom dacára. A felvételi kérdőívben Apám háború előtti és utáni foglalkozásáról külön kellett nyilatkoznom. Nem „új” értelmiségnek számított, csak réginek. Új értelmiségen a valamely gyorstalpalót végzett diplomás pártagot értették, aki évszázados társadalmi elnyomásból emelkedett ki. Rossz nyelvek szerint ők voltak a „mélyről jöttek”. Apám szerencsére rendezőből főrendezővé lépett elő a „felszabadulás” után, és közismert volt demokratikus nézeteiről. Társadalmi helyzete így nem zárta ki eleve a felvételemet.

      Jól emlékszem az első félelemmel terhes napokra, amit a gimnázium első osztályában töltöttem. Nagyon akartam beilleszkedni és nagyon nehezen ment. Mások voltak az elvárások és számomra teljesen idegenek. A Trefort utcai gimnázium barátságtalan falai között minden vérre ment, úgy éreztem. A tanárok közül senkit sem kedveltem. Iskolatársaimat eleinte kivétel nélkül rendkívüli képességgel felruházottnak véltem, csak lassan jöttem rá, hogy túlnyomó többségük legalábbis nem okosabb nálam. Osztályfőnököm dr. Makay Gusztáv megnyerő külsejű, színészi képességekkel felruházott egyéniség volt. Korábbi rádióbeli szerepléseit Apámnak köszönhette. Ehhez képest engem nem igen kedvelt. Igaz, én sem szerettem az óráit, amelyeken állandóan szerepelni és szerepeltetni akart. Emlékezetes marad számomra egyik irodalmi órája, midőn Ady „Havasok és Riviéra” című versét elemeztük, és amelyet a Magyar Rádió is felvett műsorára. Feltette nekem a kérdést: mi az „aloé”, amely a versben szerepel. Ijedtemben alig tudtam kinyögni, hogy egy délszaki növény. Év végén irodalomból csak jó minősítést kaptam ami szerintem alábecsülte ez irányú képességeimet. Matematikából Messik Bélától pedig csak közepest, ami a teljesítményem alapján akkor reális volt.              

        A többi tárgy  nehezen ment. Bednarik tanárnő a történelmet tanította. Azt akarta újra hallani a felelésnél, amit eldarált, rendszerint az óra legvégén, amikor mindenki már a csengetést várta. Kétségbeesetten próbáltam leírni amiket elhadart, de rendszerint nem sikerült. Nem is kaptam jobb osztályzatot, szintén csak közepest. Ami a könyvben volt az ókor társadalmáról az neki kevés volt. Fájdalmamat fokozta, hogy egyik barátunk nálam valamivel idősebb csemetéjét állították elém példaképül, aki az ókori történelmet tanári szinten tudta. Sajnos, számomra külön szám volt a matematika, az algebra is. Addig csak számtant és mértant tanultam, és bár belőlük jelesem volt Gróh mama jóvoltából, gyengéim maradtak. A gimnáziumban Messik tanár úr kezei közé kerültem, aki állítólag az egyik legjobb matematika tanár volt az országban. Hegyes kis bajuszát pödörgette és csücsörített, majd nekem szegezte a kérdést, hogy mik azok az imaginárius számok. Megremegtem az ijedtségtől, és még kevésbé tudtam válaszolni. Egyik dolgozatomra az elégtelen mellé pirossal annyit írt, hogy szomorú. El is ment a kedvem végkép a tanulástól. Az egyetlen kellemes élményem ebből az időből a szünetekben és hazafelé, a Múzeum-kertben vívott fejelő párbajok voltak. Az utóbbit rendszeresen végeztük Csejdy Gáborral és Kökényesi Lászlóval. Kökényesi Laci szegény, az osztályomon halt meg tüdőembóliában a 9o-es évek végén. Még bennünk élt az aranycsapat bűvölete. Minden foci meccset meghallgattunk a rádióban. Az évszázad mérkőzése „hőseinek”, az angol verőknek meg tudtuk bocsátani az 1954 -es labdarúgó világbajnokság elvesztését is. Még nem tudtuk, hogy milyen társadalmi jelentősége lett később a vereségnek.

       A Zamárdi nyaralások továbbra is az év legkellemesebb részét jelentették számomra. Unokatestvéreim is rendszeresen kaptak meghívást oda. Még kevés új nyaraló épült a környéken, a Jolán nyaraló mögött nem parcellázott rét volt, amelyen keskeny út vezetett a Balaton part felé. Ájtatos manókat lehetett találni ott, amiket csak egyszerűen imádkozó bogárnak hívtam. Ebben az időben unokahúgom (Póji) tetszett a lányok közül legjobban, a vonzalom azonban örökre plátói maradt. De Körmendy Gyurka barátom sem jutott ennél tovább.

      Kárpótlásul megismerkedtem Zsazsával, Ari néném unokahúgával. Zsazsa tizenöt éves volt, szőke, kék szemű és jól táncolt. Ez már kamasz szerelem volt. Közben barátaimmal dolgoztunk is két hetet Siófokon, betont véstünk a mólón, és vasúti kocsit rakodtunk ki az állomáson. A nyár idilli volt, tele titkolt kis örömökkel és bánatokkal.

          A közelgő ősz és a Trefort utcai gimnázium harmadik éve nem sok jóval kecsegtetett. Mégis elszorult a szívem, amikor kiderült, hogy váratlanul az Apáczai Csere Jánosba, a Cukor utcába teszik át osztályunkat. Átköltözés után örömmel tapasztaltam, hogy Makay Gusztáv nem jött velünk. Messik tanár úr sem, sőt az egész tanári gárda kicserélődött. Új lapokkal indulhattam. Az épület is más volt, világosabb, széles folyosókkal és nagy udvarral. És ekkor történt a csoda, élni kezdtem a gimnáziumban. Azt hiszem erről elsősorban az új tanári kar tehetett, hiszen okosabb nem igen lettem. Türelmesek voltak. Nem vették el a kedvemet a tanulástól. Matematika tanárnőnk, Lovas Bernadett, hajlandó volt ismételten elmagyarázni egy-egy bonyolultabb tételt. Visszatért az előző évi tananyagra is. Nagyon megkedveltük. Az osztály nézegette karcsú lábát, amint fel-alá sétált a padok között. De minden tanár klasszis volt a maga nemében. Külön kell megemlékeznem Hanák tanár úrról, akinek közvetve az orvosegyetemi felvételemet is köszönhetem.

 

                                                  

                           Hanák Tibor matematika-fizika vezető tanár

Az év végére minden tárgyból javultam. A fizika „húzó” tárgynak bizonyult. De Semjén András, akivel ismét együtt jártam most is mindenben jobb volt nálam. Az év végére az egész osztálynak jó kedve volt.

                        

             1956 nyarán újra Zamárdiban voltam. Nem éreztük előszelét az eljövendő sorsfordító eseményeknek. A pavilonban tanyáztam és egy magyar vizsla társaságában kószáltam a vízparton. A kutya többnyire a lábamnál aludt éjszaka. Gyurka is megjelent egy hónapra. Csodáltam a barátnőjét, akit „csápkirálynőnek” nevezett. Aztán jött Zsazsa. A hosszú szőke haj, a búzavirág kék szem, a feszes blúz és karcsú derék mágnesként vonzottak. A Zamárdi esték, vonulás tejért a Balatonendrédi úton, kézen fogva, a szív dobogva kicsikart csók és simogatások sohasem visszatérő izgalmai nem elfelejthető emlékek maradtak. Szeptemberben, iskola kezdés után a Patrona Hungariae kapujától nem messze meg-megvártam. Kicsit odébb a Hőgyes Endre utca sarkán, nehogy az apácák észrevegyenek. Zsazsa vidékről járt be mindennap vonattal, tudtam, mikor kell indulnia. Kezemben a latin- könyvvel sétálgattam és próbáltam agyamba vésni az „arma virumque cano” időmértékes verselését, félszemmel a kaput figyelve. Néha nem jött, ma sem tudom miért, talán bent aludt az iskolában. Olyankor megvert hadként távoztam, keserűséggel telten. Ha jött, akkor elkísértem Erdőkertesre. A vonat minden bakterháznál megállt. Az együtt töltött délutánok rövidek voltak. A homokos domboldalra, a szőlő és a száraz házi kolbász, és talán egy-egy csók ízére is, jól emlékszem.

        Lassan már a tavaszi érettségi járt a fejemben. A közelgő forradalmi eseményekről halvány sejtésem sem volt, mint ahogy családom más tagjainak sem. Ebben az időben szoktam rá a cigarettára. Az iskola padlásáról kibújtunk a kémények közé, onnan néztük a szomszéd házak tetejét, a galambokat és fújtuk a füstöt.

        1956 október 23.-án kellemes napsütéses délután volt. A józsefvárosi Ferenc téren jöttünk össze néhányan és csatlakoztunk az egyetemistákhoz, akik felvonultak, hogy követeléseiknek nagyobb nyomatékot adjanak. Igazság szerint fogalmam sem volt arról mit akarnak. A menet útközben dagadt, mire a Margit hídhoz értünk már jó volt a hangulat. ”Ki az oroszokkal” jelszó tetszett a legjobban, amire régen áhítoztunk családi körben. Bem apó szobrát megkerülve szinte futólépésben haladtunk át a hídon vissza Pestre, majd jobbra fordultunk a Parlament felé. Elhaladtunk a hírhedt székház előtt, amelyet akkor is állig felfegyverzett ávósok őriztek. Ezúttal csak az ablakokban tartózkodtak, előre hajolva figyelték az emberáradatot, amelyből öklök emelkedtek. Skandálva kiabáltuk: ”Ki az oroszokkal!” Az ávósok nem mertek szembeszállni a fegyvertelen tömeggel. Szürkült mire a tömeg elözönlötte a Parlament előtti teret. Az emberek arra vártak, hogy valami történni fog. Alkalmi versmondók léptek fel a parlament egyik erkélyén, hogy teljen az idő, míg Nagy Imre megérkezik. Sinkovits Imre szavalt, már sötétben. Egyesek meggyújtották a jelszavakat viselő táblákat, s akkor derült ki, hogy a hevenyészett papírborítás alatt a kommunista mozgalom „nagyjai” lapulnak. Az enyémen Rákosi Mátyás mosolygott negédesen. A tömeg felmorajlott, amikor a táblák lobogva égni kezdtek. Sinkovits magasra emelte a karját és óráján megcsillant a tűz visszfénye. Nagy Imre nyugalomra intő beszéde azonban csalódást okozott. A kielégületlen tömeg ekkor a Rádióhoz vonult, hogy hangot adjon követelésének. Ebből azonban már kimaradtam, mert az éhség haza hajtott. Szerencsémre, mert a Kálvin téren már eldördültek az első lövések. Windisch Pista osztálytársamat akkor érte golyó a combján.

           Másnap arra ébredtem, hogy kitört a forradalom. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a Ráday utcai lakásunkkal szemközti házból kék öltönyös fiatalember rohant ki géppisztollyal a kezében. Egy nő kapaszkodott bele sírva: „Jaj, Józsi! Az Istenért ne!” Kiderült, hogy nincsen iskola másnap, és a tanórákra kidolgozott stratégiám hirtelen feleslegessé vált. Megkezdődött a hosszúra nyúló iskolai szünet. Ekkor szoktam rá a dohányzásra igazán. Amíg volt, magyar cigaretta azt szívtam, később az ízetlen, csípős bulgárt, a Rhodopét. Olyan rossz volt, hogy még a nevét is megjegyeztem. Lassan megszoktuk, hogy kijárási tilalom van éjszakánként és vaksötét, hogy szórványosan lövöldöznek itt-ott, s hogy a rádióban hol lelkendeznek, és amnesztiát ígérnek, hol éppenséggel statáriummal fenyegetődznek. Járkáltunk a ház körüli utcákban, de messzire nem merészkedtünk el. Egy ízben a Bródy Sándor utcáig jutottam el, miközben mondogattam magamban: ha idáig eljöttem, akkor tovább is mehetek. Útközben egy kapualjban civil ruhás halott hevert, a fejét érte a golyó. A Rádió előtt az államvédelmisek hullái hevertek napokig. Az emberek eltompultak a halottak láttán. A Corvin köz és a Kilián laktanya előtt a kiégett harckocsik látványa megszokottá vált. Tűzben összezsugorodott orosz katona tetemeket kerülgetve lépdeltünk törmeléken és meggörbült vasakon át. Egy ízben tank által szétlapított, leszakított csizmás lábat vettem észre magam előtt a földön. A házak utcai frontja ezer helyen sérült. Bizarr módon lakások nyíltak egybe, tátongva fedték fel lakóik mindennapi életét. Keskeny peremen állva maradt egy-egy szekrény, fürdőkád, vagy WC csésze. Közben sorok alakultak tejért, kenyérért a pékek és egyes élelmiszer boltok előtt. A kenyérért egyszer a Síp utcai pékig merészkedtem. Hirtelen lövöldözés támadt, de a sor nem ugrott szét. Kenyeret mégsem tudtam szerezni. Egy kora délelőtt a Múzeum körúton orosz tankok jelentek meg. A katonák paroláztak a magyarokkal, akik közül többen felkapaszkodtak a tankokra nemzeti szín zászlót lobogtatva. A tankoszlop megindult a Parlament felé. Apámmal és Csejdy Gáborral követtük a menetet. De útközben beugrottunk André nagybátyámhoz a Madách téri lakásába, amely egy galériás üzlet helység volt. Szerencsénkre! Mikor egy órával később tovább indultunk a marxista egyetem előtt hirtelen pergőtűz kezdődött, és csak annyi időnk maradt, hogy beszaladjunk az épületbe. Ekkor zajlott tőlünk nem messze a parlamenti vérfürdő, amikor az orosz tankok körül hullámzó tömegbe ávósok tüzeltek a Parlamentet övező házak tetejéről. Apám rádiós barátja (May-Mayus Tivadar), és fia ott voltak, szerencséjükre élve kerültek ki a térről, miután holtnak tetették magukat. Néhány nappal később végleg elhagyták Magyarországot. Mi azonban hittünk a csodában, egészen november 4.-ig. Rohonyi Pisti bátyja akkor volt katona. Egy nap fegyvertelenül haza engedték a kaszárnyából. A ház kapuja előtt kamaszos vágyakozással bámultunk egy leányra, amikor elnézően csak annyit mondott: ”Láttatok ti egyáltalán p....t?” Tagányi Karcsival egy nap végig mentünk a rommá lőtt Körúton. Egy igazi szabadságharcost a Corvin közben pillantottam meg. Ő volt a „tuskó lábú”, fején nagykarimájú fekete kalappal. Későbbi dokumentumfilmekben előszeretettel mutatták. A hátunk mögött sorozatot eresztett a levegőbe, csak úgy megszokásból. Félholt lettem az ijedtségtől. Az Aradi utca sarkán, fára dróttal felakasztva, tréningruhás, szurokkal leöntött halottat láttunk lógni fejjel lefelé. Tábla volt a mellén: „Így jár minden ávós!” Az Emke előtt szörnyű látvány fogadott. Meztelenre vetkőztetett szovjet kiskatonák hevertek a járdán vérbe fagyva. Voltak, akik köpködték a szerencsétleneket. A volt, és időközben lebontott Nemzeti Színház előtt megálltunk. Az útkereszteződésben feküdt a Sztálin szobor, amelyet a Dózsa György útról vontattak el. A népek „nagy tanítóját” csákánnyal verték, mindenki haza akart belőle vinni valamit. Szerencsénk volt, nekünk is jutott egy-egy darabka. A lepattant fém szilánk sokáig megvolt, míg egyszer tévedésből az őt megillető helyre, a szemétbe került. Aztán eljött november 4.-e hajnala. Ágyúdörgésre ébredtünk kora hajnalban. A rádióban hallgattuk Nagy Imre szavait: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!” A szívem most is elszorul, ha alkalmanként újra hallom a drámai szózatot. Tudtuk, vége a forradalomnak. Anyámmal gépiesen kezdtük leszedni és a szekrények mögé állítani az utcai nagy üveg ablakokat. A világháborús ostrom szinte megismétlődött a ferencvárosi házak között. A Mátyás utca sarkán tréningruhás fiatal leány feküdt a járdán kezében géppisztollyal. A volt Szamuely (Lónyay) utcán szovjet tankot pillantottam meg a Mátyás utca torkolatában. A Kálvin tér felé menekült dübörögve, tűzcsóvát húzva maga után. A „Molotov koktélról” csak később szereztem tudomást. Néhány napra beszorultunk a pincébe, mialatt ádáz harc dúlt a közelünkben. A szovjetek igyekeztek felül múlni a rombolást, amit 1945-ben végeztek Budapest ostrománál. Házunk hét aknát kapott, közülük kettő nem robbant fel. Évekkel később egyet a kéményseprő fedezett fel a szellőző udvar falában két emelet között. A másikat én, amikor egy éjjel lakásunkba fel akartam lopakodni. A lépcsőház falába fúródott, farka fenyegetően meredt felém a zseblámpa fényében. Nem mertem elmenni mellette. Aztán vége lett az ellenállásnak, csak néha hallottunk szórványos lövéseket, főleg éjjel. Orosz páncélautók gurultak az utcákon, bennük hanyatt fekvő katonákkal, kezükben felemelt géppisztollyal. Lesték az ablakokat, és valószínűleg ők is féltek. Láttam egy halottas menetet. Tiszt volt, akit orosz szokás szerint nyitott koporsóban, díszegyenruhában szállítottak, virágokkal borítva. Egy fehér köpenyes, orvos vagy orvostanhallgató, teherautón állva sebesültet szállított. Néhány nap után újból kimerészkedtünk az utcára. Világosban, mert az éjszaka korom sötét volt kijárási tilalommal és statáriummal. Egyik első utam Karcsi barátomhoz vezetett, és akkor értesültem a szörnyű hírről, hogy testvérét egy másik gyerekkel együtt megölték az oroszok. Ágyúval lőttek be a Kinizsi térre néző harmadik emeleti lakásba. A kis Zsolt halálának körülményeit, majd későbbi temetését soha nem felejtem el. A megszállók soha meg nem bocsáthatatlan bűne a lelkemben tartós nyomot hagyott. Karcsival való barátságom ebben az időben mélyült el és vált tartóssá.

               Tagányi Zsolt ideiglenes sírja 1956 novemberében. Jobb oldalt Karcsi barátom

Öccse halálának részleteire nem szívesen emlékszem vissza, hogy most mégis megteszem, ennek okai vannak. Legfontosabb közülük az, hogy a tragédia lelkem mélyéig megrázott és bizonyos fokig, a családi indíttatásomon túlmenően, közrejátszott abban, hogy a fennálló és túlélő “szocialista” rendszer aktív támogatói közé sohasem léptem be. A részletekből kiderül, hogy nem véletlen baleset folytán halt meg Zsolt, a kiváló tanuló kilencéves kisfiú. A halálát egy imperialista hatalom katonája okozta, aki társaihoz hasonlóan rommá lőtte Budapestet és gyilkolta honfitársainkat. András fiam kérésére írom le ezeket a sorokat, amelyek talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy aki nem élte át az 56-os forradalmat és olvassa soraimat, tisztábban lássa a múltat, és értékelje.

     Tagányi Karcsival naponta összejártunk, október 23-án is együtt vonultunk fel a forradalmat elindító tömegtüntetésen. Amikor az oroszok legázolták Magyarországot, néhány napig nem tudtunk kimozdulni hazulról. Ezalatt jött a szörnyű hír, hogy mi történt barátom öccsével. Elmondás szerint egy szovjet önjáró löveget állítottak fel a házuk előtt. A löveg az ablakukra célzott órákon át. Zsolt felment barátjához az emeleti lakásukba, mert édesanyját nyugtalanította a helyzet. Karcsi borotválkozott és nem volt hajlandó felmenni. Amíg Zsolt a barátjával és annak húgával sakkozott, a löveg ágyúját kezdték felfelé forgatni, mint akik oda akarnak célozni. Zsolt nagynénje felszaladt és becsöngetett hozzájuk, amikor a lakásban a lövedék felrobbant és darabokra szaggatott két gyermeket és egy felnőttet. A harmadik gyermek életben maradt, mert ő kijött az előszobába ajtót nyitni. Csak egy repesz érte a sarkán. Zsolti testét szegény édesanyja szedte össze és ideiglenesen a szemben lévő téren hantolták el. Végleges temetése a Farkasréten volt, ahol a fiatal református lelkész Hegedüs Lóránd mondott búcsú beszédet. Zsolt emlékére örökmécses égett barátom lakásában, sokáig emellett tanultunk együtt.

      Egy délután az Erkel utcában használt páncélsisakot találtam. A homloklemezt golyó ütötte át. Nem engedtek be vele otthon, amiben igazuk volt. A fegyver rejtegetőkre statárium volt érvényben. Ekkor mondott búcsút végleg antik fegyvergyűjteményétől Adorján nagybátyám is. Szobája falán addig rézveretes régi pisztolyok lógtak, mintha múzeumban lennének. Nem tudom hová kerültek, kár volt értük. Zólyomi László tiszti kardjának ugyanez lett a sorsa. A forradalom ügye ekkor már végleg megbukott. Világos volt, hogy a nyugati hatalmak, élükön az Egyesült Államokkal, nem szállnak szembe az oroszokkal a kis Magyarországért. Persze, ahol érdekeik megkívánták ott közvetve igen, mint ahogy azt a magyar szabadságharccal egy időben kirobbantott szuezi válság is mutatta. Akkor még nem tudtuk, hogy a harc nem volt hiábavaló, mert elkezdődött az a folyamat, amely a század végére a szovjethatalom összeomlásához vezet és ugyanolyan meghatározója lesz az eseményeknek, mint az ötvenes évek elején a nagy generalisszimusz, Sztálin (Joszif Visszárionovics Dzsugaszvili) váratlan halála volt. Ez egyébként ígéretes eseménynek tűnt és nagy örömmel hallgattuk a rádióban a síró, komor hangú bemondók szűkszavú jelentéseit. Nagyanyám, aki jól tájékozott volt, halálához annyit fűzött hozzá, hogy nem csak nagy gazember, de apagyilkos és postarabló is volt a népek nagy tanítója. Érdekes módon az akkori propaganda olyan befolyást gyakorolt ránk, hogy komolyan hittük azt, hogy Lenin (Vlagyimír Iljics Uljanov) amellett, hogy lánglelkű forradalmár, igaz ember. Persze azt ma sem gondolom, hogy nem volt korszakalkotó egyéniség.

           Voltak persze egyéb jelei is bomlásnak, mint a például a hírhedt Rajk per. Nagybátyám, Adorján, elégedetten hallgatta a per rádió közvetítését és megjegyezte: „Végre, egymást irtják a csirkefogók!” Ültem és hallgattam a rádiót, és nem értettem, hogyan lehetséges mindez.

   A forradalmi események kedvező fordulatainak csak átmenetileg örülhettünk, és hihetetlenek tűnt, hogy lesz magyar, aki árulásra, és a szovjet kiszolgálására vállalkozik. De mégis akadtak ilyenek, mint Kádár János és néhány elvetemült társa. Gyűlölet övezte a lódenkabátos rossz arcú párt alapító megjelenését, aki igyekezett maga köré sorakoztatni a korábbi bukott rendszer levitézlett képviselőit, mint például a nem kevésbé ellenszenves Marosánt, akit a nép csak „Buci Gyurinak” hívott, lévén pályája kezdetén pékinas, és Münnich Ferencet, aki kipróbált régi moszkovita volt.

  Tagányi Karcsival a magunk módján mi is ellenálltunk. Egy óvszert szegeztünk fel a Bakáts tér egyik fájára ezzel a szöveggel: „Kádár János!” Utólag elmondhatom, szerencsénk volt, hogy senki sem látta.

  Apám a forradalom kitörésekor megérezte az események várható kedvezőtlen alakulását és az eljövendő leszámolást. Egyik napról a másikra pártocskák alakultak, de az emberek nagy része nem tudta mit is akar. Apám volt rádiós kollégái egy ízben összejöttek a Ráday utcai lakásban, tőle várva, hogy átvegye a Rádió szakmai irányítását. Nagy szerencsénkre nem vállalt semmilyen szerepet. Nem úgy Rodriguez André nagybátyám, aki mindig is a „fenegyerek” volt a családban. A háború előtt években neves filmrendező (Kalotaszegi Madonna stb.) egy Madách téri üzlet helységben lakott negyedik feleségével, a nála jóval fiatalabb Bán Kati színésznővel. Apámmal néha meglátogattuk őket, ilyenkor a galériába vetettem be magam és olvasgattam André könyveit. Itt fedeztem fel Craft Ebing egyik felvilágosító művét, amelynek a címe „A nő” volt. Éppen a „fuldokló csók” elemzésénél tartottam, amikor Kati észrevette, hogy mit olvasok, és nevetőgörccsel nyugtázta érdeklődésemet. André a forradalom alatt a Hunnia filmgyár munkás tanácsának vezetőjeként tevékenykedett néhány napig. El is vitték az oroszok egy nap, majd váratlanul kiengedték. Ekkor döntött és elhagyta az országot, feleségével együtt. Már január eleje volt, pisztollyal a kezében a befagyott Fertő tavon ment át Ausztriába. A pisztoly egyébként tiszti fegyvere volt az első világháborúban, amit jobb időkre tett félre. Nagy szerencséje volt, később Kádár pribékjei halálra keresték.

 

                                             

                                                         Bán Kati és Rodriguez André

 

             A disszidálás lehetőségére én is gondoltam. Csejdy Gábor barátom indult el Ausztria felé, de már hajnalban elfogták és visszahozták. Engem is hívott, de nem tartottam vele, mert Nagyanyám olyan finom kacsát sütött útravalónak, hogy inkább itthon ettem meg. Egyedül, az egészet. A gyomrom ezúttal is jó tanáccsal szolgált. Mert ez is fontos döntés volt. Gábort, aki kiváló tanuló volt, a sikertelen disszidálási kísérlet miatt nem engedték tovább tanulni, csak két évvel később.

    Tavasszal kiderült, hogy az élet folytatódik, ha nem is teljesen úgy, mint korábban. Az udvaron kihantolták azt a szerencsétlen asszonyt, akinek fejét leszakította egy szovjet akna. Borzadva néztük a konyha ablakból. A kapu melletti helységben dohánybolt létesült, amelyet egy emeletről kihajított ávós özvegye kapott kárpótlásul. Az iskola is megindult, az érettségi előtt álltunk! Egy kicsit hadi érettséginek éreztem, aminek örültem.

    A tanárok tovább tanítottak, majdnem úgy, mint régen. Gyapay tanár úr nyíltan hangoztatta továbbra is a társadalmi átalakulás és a függetlenség szükségességét. Az érettségire való felkészülésben az összes tanár kitett magáért. Nem is volt azzal nagy gond, a kitűnő érettségi az ölembe hullott. Az irodalom írásbeli különösen jól sikerült érzésem szerint. Szívesen küldtem volna belőle egy dedikált példányt Makay Gusztávnak. Még érettségi előtt megnyertem a szavalóversenyt. Vörösmarty „Az élő szobor” című versét mondtam el, Apám tanított be. Jutalmul az évzáró ünnepélyen ezért „A vén cigány” –t én szavalhattam el. Az utolsó előtti versszakot kihagytam, de ez senkinek sem tűnt fel.

 

                                                     

                                                                 Az érettségi tablóról

Az egyetemi felvétel volt már a cél, amelyre komoly lehetőséget teremtett a némileg megváltozott politikai rendszer. Anyám azt szerette volna, hogy a műszaki egyetemre jelentkezzek. Egy körző készletet el is tett számomra. Végül döntenem kellett. Az orvosi tűnt számomra a legszimpatikusabbnak. Kialakult hivatástudatom azonban nem volt. A felvételi tárgyak közül a fizika és a biológia viszonylag közel állt hozzám, és az orvosira azok kellettek. Újra előkerült a Znamenszkij. Gyakoroltam a fizika példákat, ha tehettem, ahogyan azt Hanák tanár úr ajánlotta nekem, még harmadikban. A család protekciót keresett. Ilyen kísérlet volt Zólyomi Bálint akadémikusnál történt bemutatkozásom. A rokon fiatal tudós karrierjét politikai orientációja is elősegítette. Egy biztos, segíteni akkor sem tudott volna, ha komolyan megpróbálja. De számomra szerencsés időszak volt 1957 tavasza, mert a felvételen elért pontszámot már számításba vették. Az értelmiségi származás ugyan hátrány volt, de a pontszám mégis valamennyire limitálta a nem oda valók teljesen gátlástalan felvételét az egyetemekre. Az írásbeli és szóbeli vizsgára minden erőmet összeszedtem. Reggel indulásnál nagyanyám a fülembe súgta: „Per ardua ad prospera!” Ez volt a kabala mondása, majd az enyém is a továbbiakban. A jelige egyébként a Szeleczky címeren található, s a jelentése: „Nehézségeken át az érvényesülésig!”

 A fizika írásbeli felvételire a budapesti orvosegyetem szemészeti előadótermében került sor. A padsorok tömve voltak. Az izgalom a tetőfokra hágott, amikor kiosztották a tételeket. Előző napokon a felvételi példák egyszerűek voltak. Aznap is ötöt adtak ki. Az első kettő igen egyszerű volt, valószínűleg „bemelegítésre” szánták. A harmadik és negyedik megoldásához tudni és alkalmazni kellett bizonyos fizikai törvényeket, valamint számolni bőségesen. Ezen is átvergődtem. Az ötödik valahogy más volt. Ez is a fizikáról szólt, de az általam ismert tételeknek nem akart engedelmeskedni. Az egyenletek levezetése végén az ismeretlenek makacsul kiejtették egymást. Eszembe jutottak az általános iskolai szöveges példák, amelyek megoldása sokszor lehetetlennek tűnt számomra (ha egy tehén nyolc liter tejet ad, akkor hány éves a kolhoz agronómusa?). A rendelkezésre álló időből félóra maradt. Ekkor jöttem rá, hogy számolási hibát vétettem két előző példában, azokat kijavítottam. Ezen felbuzdulva ismét megpróbálkoztam az ötödikkel, utoljára. Nem is lett volna rá alkalmam többször, mert lejárt az idő és kezdték összeszedni a dolgozatokat. Szerencsére a leghátsó sorban ültem. Újra végig gondoltam, hogyan lehet azt a bizonyos fizikai törvényszerűséget paraszti ésszel egyenletbe állítani. Csak egy ismeretlennel. Miközben szedték a dolgozatokat össze még számoltam. Amikor hozzám értek, éppen az utolsó osztást végeztem, a harmadik tizedesig. Gyorsan még a fizikai mértékegységet is odabiggyesztettem. Elvégre fizika példáról volt szó. Ekkora már húzták ki a kezemből a dolgozatot. A számok rondák voltak, hevenyészve íródtak, mert remegtem izgalmamban. De az eredmény jó volt, azonnal megéreztem. Életszerű, reális értékeket kaptam. Utólag kiderült, hogy aznap csak hárman oldottuk meg az utolsó példát. Eszembe jutott Hanák tanár és igazsága. A fizika jeles írásbeli sorsdöntő volt, a felvételi többi része már séta galoppnak bizonyult. A maximális elérhető pontszám nélkül azonban nem vettek volna fel. Később jöttem rá, hogy a felvettek kilencven százalékának, származásánál fogva, elég volt néhány példát megoldania az öt közül, és nem is az utolsót.

       A felvételi eredménye azonban sokáig titokban maradt. A nyár derekáig. Úgy mentem Zamárdiba, hogy a felvételem rajtam nem múlt, de csak reménykedtem abban, hogy felvesznek. Annál is inkább, mert Körmendy Gyurka barátomtól megtudtam, hogy a szűk, értelmiségi származásúaknak fenntartott keretbe való bekerüléshez mekkora protekcióra volna szükségem. Apám megígérte, hogy ha felvesznek, azonnal táviratozik.

      Teltek a napok, hetek, szép volt az a nyár is. Aztán megjött a távirat, hogy felvettek. Utána Apám is megérkezett. Talán akkor láttam életemben először igazán boldognak.

       Felbukkant Zsazsa is és mintha odaadóbb lett volna. Úgy éreztem, ez az orvos jelöltnek szól, és odébb álltam. Rosszul tettem. Még aznap délután megismerkedtem a strandon Judittal. Elhamarkodott tett volt, de ez csak később derült ki. Ennek a nyárnak is hamar vége lett, és merőben új fejezet kezdődött az életemben.

       Az egyetemi beiratkozásnál kiderült, hogy az Apáczaiból sokan kerültek be különféle egyetemekre. Tagányi Karcsit és Körmendy Gyurkát örömmel fedeztem fel csoportomban. Később tudtam meg, hogy Sótonyi Pétert is felvették, akivel az Orbánhegyi úton kötöttem gyerekkori barátságot. Annál is jobb volt ezt hallani, mert félő volt, hogy nem fogják felvenni sehová, mert a bátyja, Tamás szabadságharcos volt. Tamás éppen katona volt a forradalom kitörésekor. A kőbányai szabadságharcos csapat parancsnoka volt. Szovjet tankokat lőtt ki a Haller téren, majd időben nyugatra menekült. Sótonyi Péter patológus lett és idős korában professzor emeritus, miután a  Szemmelweis Egyetem rektora is volt. Számos kitüntetés tulajdonosa (Corvin lánc, Széchenyi díj, Prima Primissza, stb.). Fia, ifj.dr. Sótonyi Péter, is orvos, az Országos Szív-és Érsebészeti Klinika tanszékvezetője lett.

      Csoporttársaim kevés kivétellel keltettek bennem olyan benyomást, amely egy majdani orvostól elvárható lett volna. Barátaimtól eltekintve, majd nem mind KISZ-esek voltak, jó eszűek és gyenge képességűek egyaránt.

    Az egyetemi tanulási módszerek kialakítása nem kis feladat volt számomra. Eleinte főleg biflázni kellett. Az első két évet úgy alakították ki, hogy a gyengébb képességűek kiessenek. Az elméleti tárgyak voltak a legalkalmasabbak erre. Bevallom, hogy nem kis erőfeszítésembe került jó tanulmányi eredmény felmutatása. Margit nagyanyám, mint korábban sokszor, nagy segítségemre volt. Időnként vigasztalóan megjegyezte, hogy volt már orvos a családban és idézte két mondását: „Nem tudjátok, hogy milyen keveset kell egy orvosnak tudni!” „Jöhetne már egy jó kis járvány!” A fizika, kémia, biokémia után a biológia és az élettan már más megítélés alá esett, nem beszélve a későbbi klinikai tárgyakról. Körmendy barátom orvos dinasztiából származott. Elég nehezen vette az első két évet, de bizalmasan közölte velem, hogy harmadiktól már a klinikum jön, s ez már az ő terrénuma lesz. Bevallom, hogy ez a kijelentés némi aggodalommal töltött el sorsomat illetően. Az elméleti anatómia elsajátítása komolyan igénybe vette hátsó felemet, a gyakorlati része pedig, a szaglószervemet. Nem igazán értettem az aprólékos anatómiai képletek és elnevezéseik megtanulásának fontosságát. Vizsga időszakban Karcsi barátommal többnyire együtt tanultunk, koffein tablettát szopogatva és dohányozva, néha reggelig. Az együttlét némileg enyhítette közös szenvedésünket. A hatodik év végére karosszékem támlája lyukat vájt magának a falban a hátam mögött. Nem haragudtak meg érte. Karcsi mamája igyekezett minden jóval ellátni minket, miközben mi megtöltöttük a szobát cigaretta füsttel. Igazi marhaság volt.

 

                                     

                                        Egyetemi hallgató

Volt az egyetemi évek alatt olyan is, amit kellemesen éltünk meg. Ilyen volt az előadásról való lógás. Nem egy-egy alkalmi kimaradás, amikor moziba mentünk, vagy foci meccset néztünk a televízión, mint például Di Stephano-val a Vasas Reál Madrid mérkőzést egy ízben, hanem a rendszeres bojkott, amivel mellőztünk egyes előadásokat. Persze, voltak előadások, amelyekről a világért sem maradtunk volna el. Holló István tanár úr a belgyógyászatot a gyakorlati oldaláról közelítette meg elméleti fejtegetéseiben is. Lázasan jegyzeteltünk, ugyanis a tankönyvekben nem, vagy nem úgy találtuk meg azt, amiről beszélt. Később rájöttem, hogy az egyetemi orvosképzés nagy gyengesége a kellő gyakorlati oktatás hiánya. Egyes előadásokon jobbnak találtuk ott lenni, nehogy elmulasszuk azt, ami a tankönyvből kimaradt. Straub F. Brúnó szervetlen és szerves kémiája volt ilyen. A gólyavári előadások fárasztóak voltak és hosszúra nyúltak. Karcsival egyszer fenn ültünk az utolsó sorban, az ajtó mellett és ultiztunk. Az egyik licit végén barátom a játék hevében hangosan felkiáltott: piros ulti! Straub professzor felnézett, mi leszaladtunk a hátsó lépcsőn és a WC ablakon kiugráltunk a kertbe. A bejárati ajtó ugyanis előadás közben mindig zárva volt. Az ultit egyébként nem kedveltem, a bridzset annál inkább. Egy időben kedvenc szórakozásom volt. Apámmal, Adorján nagybátyámmal gyakran kerestünk negyediket a játékhoz. Karcsi, Gábor, Gyurka, majd a csoporttársak közül is néhányan rendszeres partnereinké váltak. Előadás helyett sokszor játszottunk Karcsinál, néha kora délutántól kora hajnalig, főként egy-egy sikeres vizsga után. Az első év utolsó vizsgájára Zamárdiban készültem fel. A filozófia volt a stúdium, amelyhez a Jolán nyaraló, a Balaton közelsége kellemes hátteret biztosított. A frazeológia elsajátítása volt a legfontosabb a marxizmus vizsgára való felkészülésnél. Az anyag és a szellem viszonyának a legáltalánosabb összefüggésként való hangoztatása volt az alapvető tétel. Ki is nevezték a legmagasabb szintű elméleti tudománynak. Egyik papja, aki marxista csoportvezetőnk volt különben, gyakorta hevert holtrészegen a pesti nagycsarnok környékén. Másik jeles oktatónknak a marxista társadalomtudomány, a történelmi szocializmus volt a specialitása. Kár, hogy ehhez hiányzott a história ismerete, amit ő osztályöntudatával próbált helyettesíteni. Miközben beszélt, lelassult, hangja elhalkult és hosszasan nézett az ablakon át a távolba. A sors iróniája, hogy volt elemi iskolámban vizsgáztam nála, ahol a francia papok is tanítottak. Kölcsönösen ellenszenvesek voltunk egymásnak. A feleletemre adott csupán jó minősítés miatt, tandíjat kellett fizetnem arra a félévre. Igaz, csak egy napot szántam a kollokviumi felkészülésre. Ebben az időszakban már Hruscsov volt a szovjet politika irányítója. Megdöbbenve olvastam a XX. Kongresszus irányelveit és a hruscsovi jóslatot, amely szerint a Szovjetunió a 8o-as évekre mindenben túlszárnyalja az Egyesült Államokat. A Kongresszus eme zárómondatát minden hallgatónak szó szerint be kellett vágnia. Gagarin űr repülése egyébként sok hívet szerzett a joviális képű ukránnak. Évekkel később szűk családi körben viszont ujjongva fogadtuk az űrverseny végét, az amerikaiak holdra lépését, amelyből meg lehetett volna jósolni a nagyhatalmi versengés majdani végét. De akkor erre senki sem gondolt. Anyám ebben az időben Balogh János akadémikusnak rajzolta a talajatkákat, amelyből fedezte egyetemi tandíjamat, amely ezer forint volt félévente. A kitűnő eredmény elérése viszont tandíjmentességet jelentett. Apámmal ebben az időben közelebb kerültünk egymáshoz. Barátaihoz gyakran elvitt, azt hiszem büszke volt arra, hogy az orvosira járok. Németh Antalnál egy ízben sokáig beszélgettek. A Nemzeti Színház volt igazgatója, akit az ötvenes években szintén félre állítottak, akkor Pécsett rendezett, Budapestre csak néha jött fel. Két dolgot hallottam tőle, amit az óta sem felejtettem el. Az egyik politikai jövendölés, amely szerint a Szovjetunió agyag kolosszus, amely előbb utóbb széthull. A másik hasznos útmutatás, amely szerint az embernek sok mindent meg kell tanulnia, de egy valamihez úgy kell értenie, ahogy a környezetében senki más. A vizsgákra való felkészülés szigorú stratégiát kívánt. Mindig a két legnehezebbre készültem fel elsőnek. Utánuk jöhettek a viszonylag könnyebbek, majd utoljára a marxizmus, amelyre egy-két nap maradt csupán. De annyit sem érdemelt volna. A klinikai tárgyak mindenkinek jobban mentek, nekem is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az első két év elméleti tárgyaihoz kevéssé kötődnek. A gyakorlati oktatástól sokat vártam, és nagyot csalódtam. A klinikai gyakorlatok a lazaság jegyében teltek el, úgy a hallgatók, mint az oktatók részéről. Harmadévesként hallgattam Haranghy professzort, aki a kórbonctant tanította. A tuberkulózis volt fő kutatási területe. Az év végi szigorlaton egyik csoporttársunkat megbuktatta, hozzátéve, hogy az illetőt bűn lett volna átengedni az emberiség védelmében. Mint kiderült, csupán annyit tudott mondani a tuberkulózisról, hogy betegség. Bevallom nem igen sajnáltam, tudtuk, hogy valamelyik minisztériumból került az orvosira negyvenévesen. Ki is maradt végleg. De nem ő volt az egyetlen lemorzsolódó. A kibukás lehetőségétől titokban én is féltem. Közepesen jó képességemmel talán ez túlzás volt részemről. A biztonság kedvéért a vizsgákra igyekeztem alaposan felkészülni. Minden üres időt megragadtam arra, hogy az éppen aktuális anyaggal foglalkozzam. Az egyetemi tanulás stratégiájához szerencsére sikeresen alkalmazkodtam. Egy elolvasás csak tájékozódás volt, a második már valami emléket hagyott a fejemben, a harmadik után Karcsi barátom már vizsgázni tudott, nekem még szükségem volt egyre. Ha ötödször is időm volt ismételni, feleletem a közepes és a jeles között ingadozott, a szerencsétől függően. Egyszer sem buktam meg. Akadályokon vergődtem át, mint a versenyló és ötödéves koromig fel sem merült bennem, milyen orvosi pályát választok majd. Kezdtem irigyelni a fogorvosokat, akik kezdettől fogva tudták mit akarnak.

 

         Tényleg nem gondolkoztál azon, hogy fogod az egyetemi vizsgáidat abszolválni, amikor egy-egy tárgyból nem kaptál jeles minősítést?

Ami a megingást illeti akkor sem volt, amikor a kedvenc tárgyai közül a biológiából az egyetemi szigorlaton közepes jegyet kaptam. Megingás helyett tapasztalatot szereztem a jövő vizsgáit illetően. Mégpedig azt, hogy a tankönyvből mindent el kell olvasni még akkor is az, ha nagyon időigényes. Pontosítva, biológiát úgy tudtam, hogy simán jelest kapok, ha ki nem hagyom a rovarok rendszertanára vonatkozó mindössze három oldalt. Nos, az egyik tételem ez volt. Alföldi professzor így is jobb jegyet adott volna, ha arra a kérdésre, hogy a pestist mi terjesztette a nagy járványok idején megválaszolok. Persze, a bolha és ezt tudhattam volna, ha nem izgulok.

     Hasonló esetem volt még az első évben, amikor marxizmusból vizsgáztam. Oktatónk két jegyzetet tárt elénk a következő bíztatással: van egy száz oldalas, ha ebből készülsz a legjobb jegyed közepes lehet, ha a egy másikból, ami 450 oldal akkor jelest is kaphatsz. Én közepest kaptam, mert a száz oldalast választottam. De megvoltam elégedve, mert hiszen a maximumot teljesítettem.

 De a Marxista Tanszék nem volt a kedvencem. Ennek ellenére az 1970-es években már orvosként mégis beiratkoztam a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre. 

                                    

Egy egész hét fizetett tanulmányi szabadságot kaptam, ez járt annak aki a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre beiratkozott. Ezt a hetet persze a Balatonnál töltöttem el horgászattal. Ez némileg kárpótolt azért hogy az orvosi szaktárgyakból bár szinte mindig jelesre vizsgáztam az egyetemen, és a marxista tárgyakból csak legfeljebb jó minősítést kaptam, így többnyire elestem a félévenként megállapítható ezer forintos tandíjmentességről.

 A Tudományos Szocializmus szigorlatra viszont összesen egy nap tanulásra volt csak időm amibe még a kötelező olvasmányt is beszámítottam. Édesanyám így is örömmel fizette a tandíjamat, amit egyébként a „szochazásoknak nem kellett, sőt még ösztöndíjban is részesültek. A Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen már jobban szerepeltem, de ez nem volt egy nagy durranás.

         

                                                              Csupa jeles és megfelelő

     Az Egyetem általános szakát elvégeztem. Szerettem volna még ugyanott az Etika szakot is felvenni ami még további tanulmányi éveket és szabadságokat jelentett volna, de ezt a főnökség nem engedélyezte mondván, hogy miután a káderezésem alapján főorvosi státusba nem kerülhetek, legfeljebb csak adjunktusnak vagyok kinevezhető, ehhez pedig az etikai tanulmányok teljesen feleslegesek.

 

     Az Egyetem általános szakát elvégeztem. Szerettem volna még ugyanott az Etika szakot is felvenni ami még további tanulmányi éveket és szabadságokat jelentett volna, de ezt a főnökség nem engedélyezte mondván, hogy miután a káderezésem alapján főorvosi státusba nem kerülhetek, legfeljebb csak adjunktusnak vagyok kinevezhető, ehhez pedig az etikai tanulmányok teljesen feleslegesek.

 

    A szigorló évben azonban már tudtam mi az, ami nem fekszik nekem. A Bakáts -téri sebészetre kerültem, ahol rögtön kiderült, hogy a műtőasztalt nem hozzám igazítják. Kétrét görbültem, a karom elmerevedett, a kampó kicsúszott a kezemből és megmarta a májszélt. Két öltést kellett beletenni és én megfogadtam, hogy messze elkerülöm a műtőasztalt. Ugyanez érlelődött bennem a nőgyógyászattal kapcsolatban is, amikor órákat töltöttem el kampózással a lábtartó mellett az Uzsoki kórházban. A kórbonctannal kacérkodtam egy ideig, de a hullák hidegek és szótlanok voltak, a viszonylag jó megjelenésemmel nem sokra mehettem náluk. Két évig a kórszövettan tudományos diákkörében szeleteltem a viaszba ágyazott szöveteket és festegettem őket délutánonként. De nem érdekelt igazán ez sem. Valószínűleg az igazi orvos kutatói hajlam hiányzott belőlem, szerencsére időben derült ki. Kellemes pillanatok voltak viszont a közös menzai ebédek a Ráday utcában, a bridzs partik Karcsinál. Igazán rossz tréfák is megtörténtek. Egyik csoporttársnőm anatómia után a villamoson bérlete helyett egy kiboncolt férfi testrészt húzott elő a zsebéből. Nagyon igénytelenül, kevés zsebpénzzel éltem. Sokáig viseltem Apám régi télikabátját, amelynek a szabása tetszett. André egyszer csomagot küldött Münchenből. A cipőjét évekig hordtam, bár fél számmal kisebb volt a kelleténél. Nem adtam magamra eléggé. Vizsga időszakban néha napokig nem borotválkoztam. Az anatómia előtt megszólított egy harmadikos leány, ad egy tízest, ha megborotválkozom. Vöröshajú lány volt, fehér bőrű és folyton viháncolt. Nem lett a dologból semmi. Az utolsó szigorlatok után jött a Balaton, úszás, bridzs, és udvarlási kísérletek, amelynek célpontja már nem Zsazsa volt. Judit bemutatott a nagyanyjának.

 

 

 

                        

                                    Bridzsparti Zamárdiban. Bal szélen Judit

 

Az egyetemi évek Judit jegyében teltek el. A bájos mosolya, szemének villanása, kis lófarkas frizűrja és intelligenciája valósággal megbűvölt. Éreztem hogy sokra fogja egyszer vinni az életben, ha hagyják. Később ez be is bizonyosodott amikor címzetes egyetemi tanár és professzor lett dermatológusként orvosi pályája során. 

 

 

 

 

 

                                       

                                                  Prof. dr. Daróczy Judit

   Órákat voltam képes várni rá, hol itt, hol ott. Időnként esőben is. Valószínűleg a vadász ösztön dolgozott bennem, meg némi féltékenység. Hátha más is érdeklődik utána. Csak elvétve fordultam meg más lány háza táján. A házibulikról félóra elteltével menekülésszerűen távoztam. Nagy hiba volt. Viszont heteket töltöttem el Judit biológiai pályázatának írásával, amelyre aztán ő miniszteri dicséretet kapott.

      Ez is hozzájárult igen jó képességei mellett ahhoz, hogy később felvegyék az orvosira. Judit édesanyja a Köztelek utcai Belkereskedelmi Vállalatnál dolgozott. A vezérigazgató a szomszéd szobában üldögélt íróasztalánál. Farkas Vladimir volt ő, Farkas Mihály fia, volt ávós őrnagy. Kezet fogtam vele, mert bemutattak neki. Rossz emlékem maradt a kopaszodó vörös csirkefogóról. Egyébként Kádárt is ő vallatta annak idején, amikor Rákosi egy időre lecsukatta.

     Fontos dolgok maradtak ki életemből a magam választotta út miatt. Mások hanyagolódtak. Néha kimentem Máriaremetére Olga nagymamamához, sajnos nem eleget.                                    

         Csak utólag döbbentem rá, hogy mennyi mindent kérdezhettem volna, és mennyi mindenre kaphattam volna választ tőle. Szobájában, a pedagógus otthonban, a falon függött nagyapám, dr. Rodriguez Béla fényképe. Halála után elveszett. Ma már nem tartom véletlennek, hanem egyenes következményének akkori magatartásomnak. Olga mama már nagyon öreg volt, már számított rá, hogy nem sokáig él. A róla velem kettesben készült fényképét küldte el Apámnak, aki akkor már betegeskedett. Nem tudtuk, hogy több évvel fogja túl élni szeretett fiát.

 

                                        

                                                

                          Olgamamával Máriaremetén és  Olgamama levele fiához

Margit nagyanyám nyolcvanadik születés napján családi összejövetel volt a Ráday utcában. A rokonságból számosan megjelentek, többek között Zólyomi Lajos, nagyanyám unokaöccse. Lajos 56 -ban szabadult, tíz év után Márianosztráról a forradalom alatt. Rendőrtiszt volt a háború alatt. Rossz időben, rossz helyen. Egyébként ártatlan. Mindig is mókamester volt, még a börtönben is. Csodálatos festői tehetségét ott is kamatoztatta, színkeverő és mázoló munkát végzett. Évekkel később Zamárdiban Béla fiamról készített remek akvarellt.

                                           

                                                   Béla fiam

            

                Zólyomi Lajos                                       Pannika Margit                               nagyanyám

    

 Ötödéves koromban egy másfajta vonzalom ébredt bennem, s ez meghatározta ez utáni életemet. Az Országos Mentőszolgálat tanfolyamot indított az orvostanhallgatók számára. Amit legjobban hiányoltam az egyetemi oktatásban, arra itt találtam gyógyírt. Mindenféle helyzetben, mindenre, azonnali megoldást. A sürgősség szempontjai voltak ezek. Az egyetemen diagnosztikában és beteg ellátásban érintőlegesen sem hangzott el ahhoz hasonló, amiről a Markó utcai OMSZ székház nagy termében beszéltek az előadók. Az egyetem elméleti és gyakorlati oktatásában létező hézagra azonnal ráérzett az, aki megfordult az OMSz háza táján. Előadóik között több kiváló volt, de a szerényebb képességűek mondanivalója is csodálattal töltött el. A sürgősségi ellátás természeténél fogva kész helyzetek sémás kezelését jelentette ugyan, de a biztonságérzetet kínálta a kezdő orvosnak. Az oktatók közül dr. Felkai Tamás, a Rohamkocsi Szolgálat főnöke rendszerint szolgálata alatt tartotta meg előadását, amelyet eset ismertetésekkel fűszerezett. A hallgató szinte a Rohamkocsin érezte magát, amely villogó kék fénnyel, szirénázva rohant az éjszakában. S hogy ne legyen mindez színjáték, előadás közben tényleg meg-megszólalt a rohamcsengő, dr. Felkai felvette tányérsapkáját, mentős zubbonyát és kivonult, minket otthagyva. Furcsa módon sokan megvártuk, míg visszatért, hogy folytassa az előadást. A tanfolyam elvégzése és vizsgatétel képesítést jelentett önálló mentő munkára a szigorló évben.

     Az ötödév utáni nyár egy részét Zamárdiban töltöttem.

Naponta átbicikliztem Aligára Judithoz. Csodaszépnek éreztem mindent. Egy alkalommal pokrócon aludtam, az ablaka alatt. Forró meleg nyár volt, tele feszültséggel. A hazaindulás előtti pillanatokban még a Balatonban lebegtem és arra gondoltam, hogy valami visszavonhatatlanul lezárul az életemben. Megéreztem. A nyár másik része társadalmi munkával telt el Szászhalombattán. A végzés utáni elhelyezkedéshez szükséges jó pont volt ez. Építettük a vasúti bekötő vonalat az olajfinomítóhoz. Egyengettük a majdani pályatestet, hordtuk a követ talicskával. Volt haszna is a fizikai munkának, megmozgatta az egyetemi oktatásban elpuhult testet és először itt sikerült leszoknom a cigarettáról. Igaz, csak átmenetileg. Egy hónapos munka után lebarnulva kerültem elő és elvettem feleségül Juditot.

              

 

                   

 

       A Ráday utcai lakásba költözött be ő is. Itt kezdődött kérész életű házasságunk és végződött is hamarosan. Nem értettük meg egymást szinte semmilyen téren. Igaza volt annak, aki megjövendölte, hogy rossz vége lesz a hosszú udvarlásnak. Válságos lelki állapotba kerültem amikor arra kényszerültem hogy válópert és apasági pert indítsak, amit szerencsésen megnyertem. Ebben a körülmények döntő szerepet játszottak. Az utóbbit úgy nyerhettem meg hogy az igazságügyi orvos szakértői vizsgálat kizárta azt. hogy a féléves koráig törvényesként bejegyzett Zsolt fiamnak, vérszerinti apja lehetek. Ökrös Sándor igazságügyi orvos professzor éppen 1965 -ben végezte el az általa leírt és alkalmazott antropológiai vizsgálatot (összehasonlító ujjléc vizsgálat és egy öröklődő fülcimpa elváltozás) amely döntött ebben a kérdésben.Ökrös Sándor  professzor születésének 85. jubileumára készült bronz emlékérem hátoldalán nem véletlenül szerepe egy ujjlenyomat képe és egy latin mondat: " Pater est certus" .

                                                                                               

                                                  Prof. dr. Ökrös Sándor bronz érméje

Ezen a nyáron kezdődött Apám betegsége. A számára annyira kedves Balatont sem tudta élvezni. Akkor még nem tudtuk, hogy mennyire komoly a baj. Már írógépe sem volt ekkor, novelláit (Allan Craig kalandjai) ceruzával írta. Gyorsan, bár nem tíz újjal gépelt fiatalabb korában, makacsul, magába feledkezve. Dőltek a teleírt lapok és szinte kivétel nélkül az asztalfiókba kerültek. A rendszer és a cigaretta tette tönkre szegényt.

        A szigorlóév célja a nagy szakmákban való gyakorlat megszerzése volt. Végig jártam, de már a mentők bűvöletében. A szigorlatokra is mentőállomásokon készültem fel az esetek között. Még a mentőtiszti tanfolyam alatt jelentkeztem dr. Orovecz Béla főigazgatónál, vegyen fel végzés után kivonuló mentőorvosnak. A Mentőkórház járt az eszemben, ahová gyakran vittem beteget. Dr. Orovecz szigorú, de következetes ember volt, nevéhez fűződött az OMSZ megalapítása. Katonaorvos volt korábban és a mentőknél is katonás fegyelmet követelt meg. Sapkában, nyakkendőben kellett kivonulni, a szakáll viselése sem volt megengedett. Az öreg mentőápolók egyszerűen főigazságnak hívták. Ígéretet tett arra, hogy felvesz, ha megszerzem a diplomát, és ígéretét később betartotta.

 

                                              

                                                                dr. Oravecz Béla

Az OMSZ első pillanattól kezdve kedvemre való volt. dr. Orovecz szervezetét valamiféle bajtársi szövetség is jellemezte, amely fejtől felfelé és lefelé is működött. Megtapsolták a főigazgató azonnali döntését, amikor egy „megtévedt” orvoskollégát azonnali hatállyal elbocsátott. Ennek a háttere a következő volt: a mentőknél – bár ez tiltott volt, de hallgatólag tudomásul vették a létezését – az eset kapcsán kapott anyagi juttatást ( paraszolvencia) a mentőkocsin dolgozók (orvos vagy mentőtiszt, ápoló és gépkocsivezető) bajtársi módon egymás közt egyenlő arányban szétosztották, függetlenül attól, hogy melyikük kapta. Ezt hívták „trichotomiának” mentő zsargonnal szólva. A megtévedt” kolléga rendszeresített a zsebében egy 50 forintost és mindig azt tette be a közösen kapott hálapénzhez, de a szétosztásnál ennél jól nagyobb összeget bevételezett. Egy idő után a bajtársak ezt észrevették és a Szakszervezet tudtával csapdát állítottak neki. Kreált híváshoz küldték a mentőkocsit, az ál hozzátartozónál lapult ezúttal egy megjelölt 50 forintos. A tanúk előtt történő osztozkodást követően gyorsan kiderült a sikkasztás ténye. Az orvos meglopta a bajtársait.

Ennél jóval humorosabb eset is előfordult. A családias légkörben arra is volt mód, hogy a bajtársak ugrassák egymást. Egy alkalommal S. bajtársnak futólag megemlítették, hogy a Központi Mentőállomás közelében lévő utcában lévő étteremből hajnali 6 órakor az előző napi maradékot ingyen kiosztják annak, aki ételhordóval ott megjelenik. Másnap az arra járó mentőkocsik jókat nevettek S. bajtárson, aki ott várta az ételosztást türelmesen.

A szigorló év kritikus időszak volt életemben. 1963 tavaszán Apám meghalt, hiába vittem egyik orvos professzortól a másikig, hiába operálták meg két ízben is. Akkor fel sem fogtam, hogy milyen veszteség ért, csak hárítottam. Utólag tudom, hogy végzett orvos sem tudott volna többet tenni érte, mert betegsége gyógyíthatatlan volt. Nem érte meg azt a pillanatot, amikor a rektor kezet fogott velem 1963 októberében. Erre pedig nagyon vágyott, jobban, mint arra a háromra, amely sohasem teljesült: londoni utazás, autó és hétvégi ház a Dunakanyarban. Mindez csak álomkép maradt. Rossz időben született, rossz helyen. Ha nem magyar nyelven ír, bestsellerek kerülhettek volna ki a kezéből. Temetésén Judit hangosan zokogott mellettem. Engem viszont hamarosan elhagyott, komoly sebet ütve lelkemben. Ekkor került sor a pályaválasztásra. Az egyetem a nagy szakmákat és a budapesti állásokat kevés kivétellel a jó káderek között osztotta szét. A legjobbakat a Népköztársasági ösztöndíjasok és az úgy nevezett „szochazások” csemetéi kapták meg. Az alapító KISZ tagok is jó sansszal indultak az állás elosztáskor. Voltak szerencsések is, kiknek hatékony protekciójuk volt. Nekem nem volt protekcióm, és jó káder sem voltam. A „summa cum laude” végzettség semmire sem volt elég. Akkor nem volt világos számomra, hogy egyesek miért kerülték el a mentőszolgálatot. Egyszerűen nem volt rá szükségük, hiszen a legjobbnak tűnő budapesti állásokban válogathattak. Le is néztek a mentőmunka miatt, mint Körmendy barátom is. Egy alkalommal csodálkozva kérdezte: „még mindig a mentőknél vagy?” De a sokszínű kivonuló mentőorvosi munkát az óta sem tudom elfelejteni. Önállóságot és döntést, jót vagy rosszat itt lehetett megtanulni. Saját magam ura voltam.

Mikor érezted először, hogy az orvoslás a te életcélod? Csak nem a mentő tanfolyamon gondoltál arra, hogy a gyors segítségadás a legkisebbtől az életmentésig az, ami igazán magával ragad?

Azt hiszem eltaláltad, ma már tudom, hogy ez így volt. Lehet, hogy ebben szerepet játszott némi kalandvágy is, vagy talán a rendkívüli helyzetekben a megoldás öröme és büszkesége, ha sikerült. Sokszor csak saját lelkiismeretemtől és szakmai hozzáértésemtől függött, hogy mit tettem. Beteget vizsgálni, és a helyszínen diagnosztizálni, kihagyhatatlan lépcső az orvos fejlődésében. Megspórolni, csak könyvekből elsajátítani a sürgősségi ellátást nem lehet. Az elméletben tanultak sokkal megfoghatóbbá válnak, egyesek vesztenek jelentőségükből, mások banalitásuk dacára fontosakká válnak. Az emergency medicine fontosságát akkor tájt kezdték felismerni. Igaz, egy idő után az esetek ismétlődtek, és a betegek után követésére sem volt módom. Egy-két évig azonban a mentőmunka rendkívül vonzó volt. A huszonnégy órás szolgálat utáni szabadnap jó kikapcsolódást jelentett és előnyökkel is járt a mindennapos nyolcórai közkórházi munkával szemben. Az esetek között tanulni vagy akár sakkozni is lehetett, de többnyire szakmai témájú beszélgetések folytak az orvosi társalgóban, miközben vártuk a kivonulásra hívó eset csengetést. A mentő ellátás szervezése érdekesen alakult abban az időben. A kivonuló kocsik parancsnoka a kevés számú diplomás orvosból, főként azonban az úgynevezett mentőtiszt I és a mentőtiszt II állományból tevődött össze. Mint az „Africa Corps” ahogy egyesek nevezték a vegyes társaságot. A főállású mentőorvosok többnyire más szakmából ezért vagy azért kiszuperáltak köréből kerültek a mentőkhöz. A mentőtiszt I orvos hiány miatt gyors talpaló mentő tanfolyamot végzett középszintű egészségügyi végzettségű dolgozók közül, a mentőtiszt II pedig a szigorló orvosok köréből került ki, mint kezdetben jó magam is. Érdekes jelenség volt az I mentőtisztek között néhány Hallét megjárt és ott végzett orvos, akinek itthon a diplomáját nem ismerték el. Megjegyzem hajdani kiváló mesterem –dr. Gábor Aurél- is Halléban végzett, és harmadévtől itthon újra járta az egyetemet, hogy nosztrifikálhasson. A hallei orvosegyetemre 1944 őszén ment a közeledő front elől egy csoport orvostanhallgató, köztük Aurél is. A munka során megismertem Budapestet és a környéki településeket. Tapasztaltam, hogy mekkora nyomorban élnek egyesek és hogy mennyi a lumpen elem. Ekkor ismerkedtem meg a „parával” is, amelyet a mentőegység három részre osztott, mert a team három egymásra utalt emberből állt. A „para” azaz a hálapénz a mentőzsargonban volt „suska”, „köhögés”, de még más elnevezése is akadt. A halottat „kakukk”-nak hívták, a gyalogosokat pedig „rovar”-nak becézték. Az első „parából” egy kis ventillátort vettem Anyámnak, ami jó érzéssel töltött el. Télen fekete mentő egyenruhában, nyáron fehér köpenyben vonultunk ki. Az esetkocsi szirénája feszültséget keltett bennem, amely egyre fokozódott, amíg a helyszínre nem értünk. A Rohamkocsi tilinkója és forgó kék fénye pedig, valósággal megbűvölt valahányszor dolgozhattam rajta. Az egy orvosra eső esetszám időnként megközelítette a napi húszat. A legegyszerűbb tennivalót jelentő ideges rosszulléttől (mentő zsargonban „funkci”) kezdve a legnagyobb lélekjelenlétet követelő esetig minden előfordulhatott a szolgálat folyamán, és elő is fordult. A nagy esetszámot magyarázta, hogy kevés kivétellel a KICS-ben (Központi Irányító Csoport) nem merték elutasítani az indokolatlan hívásokat sem. Előfordult, hogy az utcákon egymást keresztezve rohangáltak a szirénázó eset kocsik, cipelve a zsibbadó „funkcikat” és a bamba részegeket. Az embermentés hatalmas méreteket öltött, mint ahogy az egészségügy más területein is túlméretezés volt. Az orvosi táskában lévő Dalgol csepp a leggyakrabban használt gyógyszerré vált a helyszíni ellátásban. A neurotikus betegeket a mentőorvosok nagy része a Szobi utcába szállította. Rosszmájúak szerint a mentőorvosnak csak annyit kellett tudnia, hogy papagájként hajtogassa: „Szobi!...Szobi!.. A betegek vizsgálata ugyanakkor nagy alaposságot igényelt. Kezdetben minden paramétert ismételten ellenőriztem. Furcsa módon a halál megállapítás okozott kezdetben gondot, nehogy elnézzek valamilyen életjelenséget.Voltak történetek hullapapír alatti élőkről, akiket a hullaszállítók fedeztek el, miután a mentők helyszínen hagyták őket, letakarva. Néha nem sok idő maradt a halottkém tevékenységre. Első halottam egy kávéházi asztalnál ült, gyöngyöző pikoló világos előtt. A második keresztben feküdt a Liliom utcában az úttesten, ahol összeesett. Mindkét esetben pillanatok alatt kell pálcát törnöm felettük. A kiskocsikon akadtak siker élmények is, de ezek kevésbé rögzültek bennem. Az itt eltöltött idő egy év után már soknak tűnt. Vágyakozva néztem a Rohamkocsit, amelyen csak szakképzett orvos vonulhatott ki. Rohamkocsinak akkor egy Dodge-ot alakítottak ki, nyugati színvonalú formával és berendezéssel. Rádiótelefonja volt, közvetlen kapcsolatot teremtve a KICS-csel. A Roham Szolgálat főnöke dr. Felkai Tamás volt.

                                                     

                                                        dr. Felkai Tamás

Szakképesítésre a Rohamkocsi miatt is szükség volt, ha előre akartam lépni a mentőknél. A belgyógyászat és azon belül az akut betegségek ellátása állt hozzám a legközelebb. Utólag bevallom, a belgyógyászat akkor még sokkal kevésbé specializálódott stúdiumából kizárólag az akkor még gyerekcipőben járó sürgősségi belgyógyászat érdekelt. A lehetőséget a Mentőkórház belgyógyászata jelentette, ahol külsős voltam négy évig.

         A Mentőkórház ambulanciája volt az olvasztótégely, ott kellett annyi gyakorlatot szerezni, hogy valaki egyedül el tudja látni a szolgálatot. Betanításomban oroszlán része volt Gábor Aurélnak, aki az akkori technikai lehetőségek közepette folyamatos EKG oktatásban részesített. Minden beteget megnéztünk elektroszkóppal. Felvételt akkor készítettünk, ha nagyon szükséges volt. Ilyenkor a szalagot elő kellett hívni. Egy biztos, az EKG diagnosztika elsajátítására pompás lehetőség nyílt. A beteget meg lehetett vizsgálni többször is, a fektetőből vissza-vissza hozatva. Az anamnézis gondos felvételére, az alapos fizikai vizsgálatra meg volt a lehetőség. Éltünk is vele. Az EKG a legfontosabb segítőtárssá vált, amely nélkül félkarúnak érezte magát az ember. Nem véletlen, hogy Aurél tudományos munkái gyakran az EKG diagnosztikával voltak kapcsolatosak. Publikációi főként a sürgősségi ellátásról szólnak úgy laikus mint orvosok számára ajánlottan.

                                                                     

                                                       Phd. dr. Gábor Aurél

 

Rendkívüli ember volt. Zsenialitását tükrözte, hogy több világnyelven volt képes előadni és társalogni egyaránt. Kár, hogy sziporkázó ötletei és eszmefuttatásai nem mindig érvényesülhettek a gyakorlatban. Mindig úgy éreztem, hogy íráskényszere van, amikor hajnali ötkor apró, egymás mellé szorított szálkás betűkkel írni kezdte téziseit tenyérnyi kis cédulákra, mintha nem állt volna elég papír a rendelkezésére. Költői hajlamait mutatta, hogy verseket is írt. Zseniális polihisztor volt. Humorára jellemzi, hogy amikor egy kandidátus főorvos meglátogatta a Szobi utcában és megkérdezte, hogy milyen autója van, az ablakhoz hívta és kimutatott az utcára. Ott állt a Rohamkocsi, amitől megdobbant a szívünk, ha váratlanul megláttuk. Téziseinek egy része spekuláció eredménye volt, de voltak köztük gyöngyszemek is, amelyek okán joggal tekintették nemzetközi elismeréssel az oxyológia megteremtőjének. A nehezen megszerzett tudományos fokozatot is kiérdemelte, főként, ha a korszak kandidátusainak tudós színvonalát tekintjük etalonnak. Szülővárosában Sopronban köztéri mellszobrot és emléktáblát helyeztek el tiszteletére.

 Az Arcanumban olvashatunk róla.

Költői költői talentumát jelzi az alábbi verse, amelyet Dr. Dienes Zsolt kollégámnak dedikált 1965 -ben. Szerzőként  Soprony Gábor nevet tüntetett fel.

  A reggeli kórházi megbeszélésen valóságos csaták folytak diagnosztikai és terápiás kérdésekről. Főként az aktuális EKG analízise során nyílt lehetőség késhegyig menő vitára. Lassan hajlamosak voltunk minden beteget EKG-ban szemlélni. Akkor még fényképezték a szkópon látható görbét, és szabályosan előhívták. Fúsz Ernő asszisztensünk jó idejét elvitte ez a művelet. Az EKG szalagok egymás mellett lógva száradtak a sarokban. Ma is vallom, hogy legfontosabb diagnosztikai eszközeink egyike, amit igazol az egyre tökéletesebb komputerizált technikája, amelyet a nemzetközi studykban használtam az ezredforduló után. Aurél pályája végén teljesen elszakadt a gyakorló orvoslástól, csak a tudományos kongresszusokon érezte magát elemében. Tragikus véletlen halált halt egy pozsonyi mentő kongresszusról hazajövet. A felismerhetetlenségig összeroncsolódott autójának rendszámát azonosítás céljából tőlem kérdezték meg, amikor aznap éjjel szolgálatban voltam a Szobi utcában.

 A napi munkában jól kiegészítette őt riválisa dr.Makláry Lajos  nyugodtságával, és következettségével, humánumával. Lajos a kórház párttitkára is volt, ami jelentős előnyt jelentett számára. Idővel kórházigazgató és belgyógyász főorvos lett. Mindvégig jó főnök volt. Szigorú, de következetes, és éppen ezért kiszámítható. Sakkozott velünk, amikor beosztást készített, egy hónapra, vagy egy évre az osztály és ambulancia forgóban. Ha rohamos volt, mi vonultunk ki helyette, de szívesen tettük, mialatt ő lipótvárosi betegeivel foglalkozott. Externisták négyen voltunk, hasonszőrűek, heti kilencvenhat órát dolgozva. Felét a kórházban, felét eleinte kis esetkocsin. A fáradtságtól vidéki utakon néha elaludtam a sofőr mellett. Arra riadtam csak fel, hogy már a helyszínen vagyunk. Ez a munka beosztás súrolta a tolerancia határát. Egy szempontból azonban jó volt. Állandóan igyekeztünk egymással versenyben maradni. A hatvanas években külföldön kidolgozott, és a magyar mentőkhöz is eljutott sürgősségi eljárásokat szinte azonnal elsajátítottuk és alkalmaztuk, úgy a kórházban, mint a helyszíni mentésnél. Lajos nevéhez fűződött az első sikeres reanimáció a Mentőkórházban (1963), amelynek én is tanúja voltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                   

                                     dr. Makláry Lajos defibrillációt végez

Lajos az oxyológiai elveket a gyakorlatban gyümölcsöztette. Rendkívül jó szervező képességével sürgősségi belgyógyászati iskolát teremtett maga körül. Vele szemben Aurél kandidatúrája nem jelentett átütő előnyt. Stumpf Imre után Lajos lett a belgyógyász főorvos és a kórház igazgatója. A Mentőkórház irányítása alatt működött a legjobban. Szerencsém volt éppen akkor ott dolgozni. Egy-két bölcs megállapítására ma is jól emlékszem. Az orvos személyiségére vonatkozóan lényegesnek a humánumot nevezte, mivel a szakmát meg lehet tanulni, az utóbbit nem. A jó nővér a strapabíró, tenyeres talpas, mert a beteg ápoláshoz, ami az orvosi munkánál is fontosabb, ilyenek kellenek. Párttitkárságára nem mondhatok rosszat, magánéletében tisztes polgárként viselkedett. A párttagok egymás között a közös kaszthoz való tartozás jegyében viselkedtek. Humoros volt hallani, ahogy Lajost a raktáros ápoló megszólította: „Te hogy gondolod ezt Makláry elvtárs?” A rendszerváltást közvetlenül megelőzően megjegyeztem előtte: „Lám! A fák nem nőnek az égig!” Lajos azonnal visszavágott: „de addig a kis fák elpusztulnak bizony alatta!” Idős koráig dolgozott. Az általa megszervezett kórház megszüntetését szerencséjére nem érte meg. Temetésén a régi harcostársak is megjelentek. Egy református lelkésznő több mint órás beszédet mondott lelki üdvéért. Nem tudom, hogy ő mit szólt volna hozzá. 

Talán le is nézed kicsit azokat a kollegáidat, akik a feszült helyzetekben való helytállást napi rendszerességgel nem vagy nem is végzik?

Ha nem is nézem le őket, mert hiszen minden szakma művelőjére nagy szükség van, de az igaz, hogy egy idő után nem sürgős ellátási területen valószínűleg pályát tévesztettnek éreztem volna magam.

De hogy az előző gondolatmenetemet folytassam, ami a saját politikai „elveimet” illeti, azok az egyetem elvégzése után sem változtak. Továbbra is kívülállónak éreztem magam a rendszer ideológiáján. Rendkívül jellemző válaszomat arra a kérdésre, hogy mikor lépek be a KISZ-be, valószínűleg azonnal bejegyezték a káderlapomra. Ugye, nem gondoljátok komolyan, hogy most lépek be, miután az egyetemet is elvégeztem!” Ebből aztán rengeteg hátrányom volt, nem is gondolhattam arra, hogy valaha főorvosi stallumot szerzek. Nagyon éltek bennem az otthon tanult zsigeri reflexek, komoly nehézségeket okozva a későbbiekben.

Mint mentőkórházi externisták, életünket mentőkocsin, vagy a Mentőkórház falai között töltöttük. Hobbinkká vált ez az életforma, amely tele volt kalanddal, izgalommal. Igyekezetünk megtanulni, amit lehetett, főleg az újat. Ki akartunk tűnni, ezért a legextravagánsabb megoldásokra is képesek voltunk. Egy sötét éjszaka éjféltájban a kőbányai vasút állomásra riasztottak, a régi Dodge-al vonultunk ki. A szerencsétlen vonat gázolt súlyos agysérülései folytán agonizált. Hirtelen elhatározással légcsőmetszést végeztem a kocsiban. Később, légúti elzáródások esetében nagy hasznát vettem az ekkor szerzett tapasztalatoknak. A legjobb hozzáférési lehetőséget a nyitott hátsó ajtón félig kihúzott és a hordágyon fordítva fektetett beteg biztosította. Emlékezetes marad a sínek között való elvonulásunk is. Számtalan sínpár kanyargott körülöttünk, az átfutó vonatok váltókon át robogtak el mellettünk. Csak az utolsó pillanatban tudtunk előlük kitérni. Egymásra voltunk utalva. Libasorban mentünk, előre és hátrafelé egyaránt figyelve.

A bravúros megoldásokban Phd. dr. Tury Peregrin kollégám járt az élen.

                                                        

                                                   Phd. Dr. Tury Peregrin

 

Egy ízben öngyilkos terhes nőn végzett császármetszést és valószínűleg a szakma figyelmének a központjába kerül, ha az újszülött tartósan is életben marad. Igyekeztem a nyomában maradni, időnként prioritásokat is szerezve, főként a helyszíni ellátásban (helyszíni ideiglenes pacemaker felvezetés és a fibrinolízis). A halotton végzett császármetszésre azonban nem nyílt alkalmam. Egy tömeges karambolnál álltam legközelebb ehhez, amikor a dabasi országúton két személyautó frontálisan ütközött. Négyen azonnal meghaltak, egyikük húsz méterre röpült ki az elülső ablakon. A hátul ülő várandós kismama csodával határos módon életben maradt. Négy évig jártam kiskocsin, a lengyel gyártmányú Nysán. Megismertem a Központi Mentőállomást és az összes peremállomást, miközben bejártam a Mentőkórházba, készülve a belgyógyászati szakvizsgára. Az ára ennek kétszeres munka volt, fele annyi fizetéssel. A Rohamkocsin eleinte szekundáns voltam, többnyire dr. Felkai Tamás  égisze alatt, majd önállóan dolgoztam mintegy huszonöt évig.

                                             

       Egy alkalommal öngyilkoshoz vonultunk ki, aki mellbe lőtte magát szolgálati pisztolyával. Ma is emlékszem a száguldásra a pesti éjszakában, végig a Kerepesi úton. A Dodge forgó kék fénye és a tilinkó elől az autók szélre húzódtak a nedves aszfalton. A sebesült egy széken ült és élt még. Aztán hirtelen leállt a szíve. Az akkor már ismert és a Mentőkórházban elsajátított reanimációs eljárásokat megkezdtük és a sérült szíve újra indult. Ez volt az első tartós eredményű helyszíni reanimáció a mentőknél, amelyet dr. Felkai Tamással közleményben is megjelentettünk (Honvédorvos, 1964). Tamás elsősegélynyújtási kézikönyve több kiadást ért meg,  életrajzi regényében (Hajnali szirénaszó) pedig részletesen leírja az első sikeres tartóseredményű helyszíni újraélesztés történetét.

  A 6o.-as években egyébként gyakoriak voltak a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságok. A fegyveres testületek öngyilkos tagjai- katonák, rendőrök vagy munkásőrök- nem ritkán végeztek magukkal szolgálati fegyverükkel. Egy esetben magas rangú katonatiszthez vonultam ki. A halottkémi teendőimet elvégeztem. Ekkor közölték velem: „Maga nem látott semmit, nem beszél erről senkinek, nem kell az esetet leírnia! Ezt jól jegyezze meg a saját érdekében!” A mentőorvosi status kétségtelenül bizalmi feladatok elvégzésre való alkalmasságot is feltételezett.

Munkahelyi és üzemi balesetekhez gyakran vonultunk ki. A dolgozó ember szerencsétlensége, akit otthon hiába várnak, keserves élmény.

Húsboltban fordult elő, hogy egy fiatal hentes nem vette fel az acélszemekből álló védőköpenyt, és bontó késsel megsértette a comb verőerét. Öklömmel és teljes erőmmel sikerült csak komprimálnom a vérző nagy eret. Együtt vittek fel a műtőbe a fiatalemberrel, aki túlélte a műtétet.

Ésti műszakos volt az a fonónő, akinek hosszú haját elkapta a futószalag. Felvitte az emeletre és megfojtotta. A szerencsétlen nem viselt védőruhaként fejkötőt.

A magasból esés és a betemetés a legsúlyosabb balesetek közé tartoznak. Főleg bontásoknál láttam halálos kimenetelű eseteket. Egy düledező téglafal, vagy az elhagyott homokbányák omladékai, fel nem ismert alattomos veszélyforrások.

Ritkán tragikomikus helyzetek is adódtak, miközben az élet és halál csak perceken múlt.

A Ráday utcai elején egy harmadik emeleti lakásba vonultunk ki nőgyógyászati vérzés miatt. Általában az ilyen jellegű feladatok megoldása nem okozott nehézséget. Ezúttal egy pillanatra megdermedve álltunk az ágy előtt, amelyben egy halott sápadt fiatal nő feküdt, lába között és körülötte vértócsa terjengett. A hordágyra rátettük és lerohantunk vele a kocsihoz. A lépcsőfordulóban utánunk szólt egy fiatalember: „mester igyekezzenek!” Az általában helytelenített gázpedál terápia néhányszor az egyedüli megoldás volt, mint ebben az esetben is. A legközelebbi nőgyógyászat a Bakáts - téren volt. A vizsgálatot gyors műtét és vérátömlesztés követte. Mint kiderült az utánam szóló férfi pezsgőspalackkal igyekezett férfiasságát helyettesíteni. Elszakította a méh verőerét.

       Verőeres vérzések esetében az időveszteség nélküli ellátás az egyetlen lehetőség a sérült megmentésére. dr. Gábor Aurél oxyológiai terminusával élve ilyenkor mindig magas az időfaktor.

     Sohasem felejtem el azt a szerencsétlen szülőt, aki nyolcéves gyermekét a Nyugati pályaudvarról hozta be a karjában. A gyermek a lépcsőn megbotlott, elesett és a kezében lévő kólás üveg elvágta a nyaki ütőerét. Az a néhány perc, míg a Szobi utcai ambulanciára berohant elég volt a gyermek kivérzésére. Az ütőér gyors sebészi ellátása már nem segített. Többórás újraélesztés, vérpótlás dacára a gyermek meghalt.

A gázpedál mentette meg annak a rendőrnek az életét is, akit Pilisszentkereszten szíven szúrtak. Tizennyolc perc alatt tettük meg a távolságot a János baleseti sebészetéig. A rohamkocsi előtt egy rendőrségi autó haladt szirénázva és utat biztosítva.

A beteg átadás azonban nem mindig volt zökkenőmentes.

Pécelről hoztam be egy nyolc éves gyereket, aki répaszeletet lehelt be. Egész úton szorongva hallgattam, amint ide-oda csattogott gégéjében. A lebegő idegentest bármikor végleg elzárhatta volna a hangrést. A Budapest másik végén lévő ügyeletes fül-orr-gégészet helyett az első útba eső gyermek gégészetre rohantunk be. Utólag feljelentettek. Az OMSZ igazgatósága megvédett.

Egy gázolt férfit légmellel vittem be a „spontán légmell” ügyeletre, mert tudtam, hogy nem bírja ki a hosszabb szállítást. Egy budai baleseti sebészet ügyelt ugyanis a traumás eredetű légmellre. Az egyébként szintén baleseti felvételes intézet lóti-futi sebésze közölte, hogy csak vigyük tovább a sérültet. Ezek után neki álltunk a sürgős mellkas csövezésnek, a porta előtt a földön. Néhány percen belül megérkezett a szuperügyeletes főorvos és a műtőbe irányította beteget. A sérült egy félórán belül meghalt. Hörgő roncsolása volt. Nagyon kértek, hogy senkinek ne beszéljem el a történteket. De arra nem kértek, hogy ne is írjam meg! Ugyanitt fordult elő rendszeresen, hogy a behozott sérülttel kapcsolatosan az első orvosi utasítás így hangzott: „Hámozzátok meg!” Volt olyan is, aki rémülten tiltakozott.

A kivonuló mentőorvosi tevékenységhez képest a mentőkórházi betegellátás némileg más hozzáállást igényelt. A kivonuló és a kórházi mentőorvosok között nem titkolt feszültség alakult ki az évek folyamán, amelynek alapja nem titkolt irigység volt. Magam mindkét területen működtem, ami szerencsés helyzet volt. Előfordult, hogy szervezési okból a kocsizó orvosként általam behozott beteget saját magam vizsgáltam meg újra az ambulancián. Ilyenkor szerepcsere történt, hirtelen a kórházi orvos szemszögéből kellett a beteggel tovább foglalkoznom. Az is előfordult, hogy megkérdőjeleztem a behozó diagnózist, ami némi derültséget keltett.

A betegekkel való kapcsolatomban sohasem voltam tolakodó vagy bizalmaskodó. Ellenszenvesnek éreztem a paternalista hangvétel különböző formáit, amelyeket egyes kollégáim szívesen alkalmaztak. „Bátyám, mutassa a haskóját, vagy pociját stb.” A beteggel való első találkozás pillanataiban ösztönszerűen arra gondoltam, hogy nekem mi bajom lehet a betegből. Ez a reflex hosszú évek után sem oldódott igazán. A fesztelen hangvételre csak a gátlásaim leküzdése után került sor. Ez utóbbiak valószínűleg nem látszottak rajtam. Visszafogottságom nyugodtság képét ölthette. „Nagy pacientúrát” nem is alakítottam ki soha, a fölösleges visszarendelésektől ugyanis kezdettől fogva irtóztam. A betegek képtelenek megtanulni, hogy ne járjanak indokolatlan kontrollokra, de ha bajuk van, azonnal forduljanak orvosukhoz. Időben. Ennek ellenére néhány beteggel szoros kapcsolatom alakult ki. Volt, akihez szoros barátság fűzött. Néhány idős hölgy ragaszkodott hozzá, hogy hetente megvizsgáljam. Egy idő után kellemetlennek éreztem, hogy nem találok rosszabbodást vagy újabb betegséget. Valószínűleg rossz körzeti vagy családorvos lett volna belőlem. Viszont milliomos sem lettem.

 

Egy betegem sorsa mégis összefonódott egy időre az életemmel. A Lukács hideg vizében ismerkedtem meg állatorvos barátommal, aki szintén évek óta úszkált ott. Túl volt akkor már egy infarktuson, nyugdíjas éveit kezdte meg éppen. Egy nap, mentő hozta be a Szobi utcába ritmuszavarral. Az akkor éppen divatos gyógyszerrel, prompt sikerült sinus ritmusát helyreállítani. Rohama egy ideig havonta ismétlődött, véletlenül mindig engem talált meg ügyeletben. Egy év telt el, amikor otthonába hívott hasonló okból, a szomszédunkban lakott. Ettől kezdve, ha munkája vidékre szólította nélkülem nem indult el. Szabadnapjaim adtak erre lehetőséget. Egy ízben a tengelici állami gazdaságot látogatta meg, ahol a brucellózist kutatta. Barátom ritmuszavara egy idő után jellegét megváltoztatta, igazolva azt a tételt, hogy lassú szívritmus is szülhet ritmuszavart. Pacemaker beültetésre gondoltam és elvittem barátomat a pacemakerek „atyjához”. Vizsgálat közben barátomnál kamraremegés lépett fel. Amíg a klinika reanimációs teamje összejött és elvégezte az elektromos defibrillációt, a lélegeztetést és a szívmasszázst folytattam. Barátom megkapta a pacemakert és állapota néhány évig stabil volt.

 

A mentőknél éltem igazán, haza csak aludni jártam néha haza, szabadidőm alig volt. A magánéletben csak vergődtem, a kevés társasági élet főleg rosszízű kalandok emlékét hagyta maga után. Kivétel azért akadt, főleg Karcsi barátommal buliztunk együtt, néha felejthetetlenül humoros helyzetekben. Ez idő tájt ismertem meg Horváth Saroltát, aki első látásra megtetszett. Egy délután találkoztam vele először a Ráday utcai ház előtt, rám se nézett, úgy ment el mellettem. Valószínűleg észre sem vett. Akkor még nem tudtam, hogy új fejezet kezdődik az életemben. Nem sokkal később, mégis megismerkedtünk. A keszthelyi fogorvostan hallgató leány Budapesten albérletben lakott és a sors kiszámíthatatlansága folytán éppen a Ráday utcába, a szomszédunkba költözött. Egyre jobban érdekelt és egyre többet találkoztunk. A nyári szünetben meghívott látogassam meg Keszthelyen. Ma is emlékszem amint az állomáson várt piros-kék kockás szoknyájában. A keszthelyi Helikon Park melletti szecessziós stílusú tornyos szülői házban mindenki szeretettel fogadott.

                                                              

                                                          A keszthelyi villa

A saját magad döntésétől függ, hogy mit csinálsz? A lelkiismereteddel hogyan állsz, ha esetleg rosszul döntesz?

Feszült helyzetekben sorsdöntő megoldások lehetnek sikertelenek, esetleg téves helyzetfelismerésből adódóak. Egy a lényeg, ha legjobb tudásod szerint avatkoztál be nem lehet lelkiismeret furdalásod. Az orvos is tévedhet, és minden beavatkozásnak megvan a rizikója. De mindig figyelembe kell tartani a „nil nocere” elvet valamely beavatkozás mérlegelésénél

           Az életem ettől kezdve megváltozott. Ez már nem kaland volt. A múlt hirtelen messze került, úgy éreztem, mintha szakadékból emelkednék ki. Az év őszén, 1964 -ben, nyugati útlevelet kaptam, és meglátogattam André nagybátyámat Münchenben. Kádárék ekkor kezdtek a nyugattal kapcsolatot teremteni, cserébe nemzetközi elismerést vártak. Friss diplomával a zsebemben utaztam Nyugat-Németországba. Csodáltam, hogy kiengedtek. Sokan disszidáltak akkor, egyszerűen nem jöttek haza. A magyar orvosi diplomát a vasfüggönyön túl is elfogadták. A vonaton egy német állampolgár idegenbe szakadt hazánk fia ült mellettem, aki még 46-ban disszidált. Értesültem tőle, hogy Kádár bosszúból engedi ki a magyarokat, hogy a kintiek nyakán élősködjenek. Szerinte a németek cigányoknak tekintik a magyarokat. Rosszkedvemet fokozta, hogy a vámtiszt keményen megvámolta azt a néhány doboz cigarettát, amit magammal hoztam. Sajnos, keményen dohányoztam abban az időben. Nagybátyám a pályaudvaron várt kitárt karokkal.

                                                              

                                                                       Rodriguez André

         Nem tudtam eléggé közvetlen lenni hozzá. Beszélgetni vele mind arról, amit most tudnék, elmulasztottam. Nagyon igyekezett a kedvemben járni. Elvitt a müncheni múzeumokba, a képtárba és csavarogtunk a Schwabingban. Sajnos nem beszélgettünk eleget, de amikor itthon volt se igen találkoztunk. München éjszakai fénye, a széles utak, a rengeteg autó, a jól öltözött, nyugodt emberek sokasága, a Tegern See csodálatos luxus villái elgondolkoztattak. Akkor volt éppen az Oktober Fest. Hullámzó vidám tömegben literes kupából ittuk a pompás bajor sört, a Löwenbraut. Ez lett volna a haldokló kapitalizmus? Kati és André az Albert Strasse l6. számú ház földszintjén laktak, nem messze a Ludwig Strassétól és a Sieges Tortól.

                    

                             Andréval A Sieges Tor előtt Katival Schwabingi kocsmában

        Éjjel hallgattam, amint az autók teljes gázzal indulnak, majd csikorogva fékeznek a fényárban úszó Ludwig Strassén. Budapest sötét volt és reménytelenül elmaradt a nyugati metropolishoz képest. Talán itt maradhatnék, merült fel bennem a gondolat. André átvitt a szomszéd utcában lévő patikushoz, és bemutatott neki. Nagydarab szőke hajadon adta ki a gyógyszereket, a leánya, Ursula. Elveszed feleségül és arany életed lesz, mondta André másnap. Ma sem tudom, hogy komolyan gondolta-e. A lehetőséget rögtön elvetettem, amiben szerepet játszottak az otthoniak. Anyám, nagymama és Sarolta is, akinek egy Sieges Tort ábrázoló képeslapot küldtem. És még egy csekélység: nem tudtam egyetlen használható idegen nyelvet sem. Az orosznak, amit kötelezően tanultam kilenc évig, semmi hasznát sem vettem. Hazafelé, amikor az Orient expressz áthaladt a magyar határon, azonnal mély sötétség fogadott. Szó szerint leoltották a villanyt. Ma is úgy érzem, hogy mégis helyesen döntöttem akkor. Az otthon, ha nem is rögtön, de később meghálálta. Saroltával egyre többet találkoztam, és a következő év nyarán hozzám jött feleségül

 

                                                      

                                                    Esküvő 1965

      Alig egy hónapot töltöttünk el albérletben amikor anyósom -dr. Horváth Zoltánné Gulyás Sarolta - lakás nézésre invitált. Hihetetlennek tűnt, de igaz volt amikor Budára átmentünk és a XII. kerület egy 3 évvel korábban épült OTP társasház V. emeletének egyik erkélyén álltunk. Rézsút szemben a Vérmezőt és a Budavárat láthattam. Sarolta mama csak annyit kérdezett tőlem: " Jó lesz ez a lakás otthonotoknak?"

 

          A nászutunk Abbáziába vezetett. Az általam sohasem látott tenger csodálatos keretet adott ehhez. Az életem ettől kezdve szinte kettévált. A kórház és a kivonulás szolgálat volt, időben a folyamatosság érzetét keltette bennem. Az otthoni létem vele párhuzamosan telt. Egyikből a másikba léptem, a megkezdett dolgokat itt is, ott is folytatva. A hétvégi pihenőnapok, az ünnepnapok megszűntek létezni számomra. Kevés üres óráinkat a szolgálatban olvasással ütöttük el. Egy kollégám szerint, aki később öngyilkos lett, vidám pszichopaták lettünk. Egy másik szerzetesi életről beszélt a Szobi utcai kolostorban. Ennek kontrasztjaként egyesek azt állították, hogy az épületben korábban a török követ lakott, majd átmenetileg kupleráj volt. Mindenesetre a gyönyörű falépcső és a második emeleti márvány kandalló hangulatossá és barátságossá tette az épületet. A hosszú bent létek alatt mindannyian szívesen vonultunk ki mentőautóval. Szinte kirohantunk a világba, gyakran váratlanul, ha megszólalt a jól ismert esetcsengő. Egyik pillanatról a másikra idegfeszítő helyzetekben találtam magam, időnként szörnyű élmények között.

 

Végzel beavatkozásokat, amelyek után herosznak érzed magad? Olyan ez, mint a függőség?

 

       Ezeket megszokni ugyan nem lehetett, mégis egy idő után tényleg függőség alakult ki bennem irántuk. Olyasmi, mint Apámnak a rádiózás volt. Tényleg nevezhetjük függőségnek. Váratlan helyzetekben végzett beavatkozásainkat „heroizálásnak” neveztük el. Ezek főként mentőzés közben adódtak. Ha nem adódtak egy ideig akkor frusztrálódtunk. A sikeres esetellátás után szabályszerűen feldobódtunk, akárcsak a drogos a szer bevétele után.

     Egy este sűrű ködben száguldottunk a repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton. Méterekre láttunk csak előre. A repülőtér közelében a tejszerű gomolygó köd függönyén át lángokat pillantottunk meg, miközben égett hús szaga ütötte meg az orrunkat. Kárhely parancsnok lettem pillanatokon belül. Egy utasszállító gép átstartolás közben a leszállópálya betonjának csapódva felrobbant. Alkatrészek és emberi testek hevertek szanaszét a még mindig égő kerozin máglyán. Gépkocsink kerekei alatt alkatrész darabok ropogtak, miközben a robbanás helyszínéhez közeledtünk. Mentési feladat nem adódott csak helyszínbiztosítás, mialatt a repülőtéri tűzoltók dolgoztak.

       Érdekes módon többnyire az esti órákban történtek a komolyabb esetek. Ilyen volt a rendőrgyilkos szökött katona ámokfutó lövöldözése. A sötét külvárosi utcában kerékpárján keresztben átbukva halott rendőr feküdt az utca közepén. Egyetlen lámpa égett csak a környéken, éppen felette, színpadias hatást keltve. Mi, a dráma élő szereplői, megvilágítva a sötétben, nem csekély félelemmel a szívünkben megállapítottuk a beállott halált. A kerékpáros járőrrel géppisztoly- sorozat végzett. A meghibbant katona valahol még ott bujkált a környéken, szerencsére mi nem találkoztunk vele.

 

        Volt olyan eseted amely, éppen az ellenkező hatást váltott ki benned?

 

    Egy kettős öngyilkosság volt ilyen. Éppen, hogy csak megszáradt a tinta diplomámon, amikor ugyancsak egy esti órában altatószeres mérgezéshez vonultunk ki. Az öngyilkos asszonyon már nem tudtunk segíteni, néhány órája már halott volt. A hivatalos adminisztráció közben érkezett haza élettársa, aki lelkiismeret furdalástól gyötörve az ötödik emeletről az udvarba vetette magát. Egy másik lakásból éppen a rendőrségnek telefonáltam, amikor meghallottam a szörnyű puffanást. Azonnal tudtam, mi történt. A sárga keramittal borított udvaron hevert utolsókat lélegezve a szerencsétlen. Csak a beálló halált tudtam konstatálni. Később kijöttek a hullaszállítók. Némán és kétségbeesetten néztem, amint a két alumínium koporsót vállukra vették. Egy héten át rémálmaim voltak.

 

       Olyan beavatkozásokat csináltál, amelyeknél ahogy ti mondjátok, az időfaktor kicsi?

Többnyire igen. Sikerem is volt néha. Egy horgásztóba fulladt két éves gyereket újraélesztettem. Húsz percig volt a hideg vízben mialatt apja a horgászbotjával bajlódott. Később főigazgatói dicséretben részesültem, mert a gyerek agya megmaradt.

         Voltak esetek, amelyek révén olyan világba pillantottam be, amelynek létezéséről addig fogalmam sem volt. Késő decemberi este szüléshez riasztottak egy Bugyi község melletti majorba. Cigány tábor közepén szálltam ki a kocsiból. Sűrű pehelyben esett a hó. A tábor közepén tűz lobogott és egy kövér matróna nagy kanállal hatalmas kondérban gulyáslevest kavargatott. Sátrak között a szűz havon mezítlábas lurkók rohangáltak ordítozva. Rá akartak beszélni, hogy a szülést helyszínen vezessem le. Szerencsére erre nem került sor. Az intézeten kívüli szülés, eltekintve az eset csapnivaló higiénés viszonyaitól, máskor is komoly veszélyt jelentett. Számomra kellő gyakorlat hiányában különösen, mert a Rohamkocsi fő profilja nem a szülések levezetése volt. Ezekhez főként a perem állomásokat riasztották. Igaz, előfordult, hogy a belvárosban néhány száz méterre a kórháztól a kitolásban lévő szülőnőnél gátmetszést kellett végeznem. Amikor azonban egy elakadt szüléshez segély kocsiként Pécelre küldtek, mély szorongás fogott el. Fokozta nyugtalanságomat, hogy bábaasszony hívta ki a mentőket. Útközben kétségbeesetten próbáltam felidézni a különböző szülészeti műfogásokat. Szerencsémre a velem kivonuló mentőápoló (Vízvári Tamás, akit kollégái csak Wasserburgernek becéztek) szintén konyított valamit a szüléshez, mert barátnője szülészeten dolgozott. A helyszínen kiderült, a szülés valóban elakadt. Minden fájásnál mutatkozott a fej, de utána el is tűnt. Wasserburger- minden szabály ellenére- a következő fájásnál felpattant a szülőnő hasára és egy erőteljes nyomással segített világra hozni a jó fejlett magzatot. A nyakára kétszer rácsavarodott köldökzsinórtól alig tudtuk megszabadítani. Az újszülött ekkor azonnal felsírt. Szerencsénk volt.

       Előfordult eset, amelynek háttere volt sokkoló. Egy emeletről ugrásnál, mint sok esetben máskor is, csak halottkém szerepem volt. Amikor az öngyilkos - egy negyvenes férfi - lakásába felmentünk, négy gyermeket találtunk ott. Kettő járókában, kettő kiságyban állt sírva. A férfi egyedül nevelte a gyerekeket, élettársa elhagyta.

     A gyerek halottak látványát a legnehezebb megszokni. A közlekedési baleset gyerek áldozata a mentő dolgozók lelkét is felkavarja. Már a kivonulásnál is jobban sietnek, ha lehet. A gázolót néha meg kell védeni a fenyegető közhangulat közepette.

    Vannak olyan mentőesetek is, amikor a szülő felelőssége kétségtelen. Egy tizenéves fiú pajtásával játszott és katonatiszt apja pisztolyával fejbe lőtte magát. A pisztolyt csőre töltve a szekrényben tartották. Pajtása hangtalanul sírt és nem tudott megszólalni mialatt ott voltunk.

        Előfordult számomra megmagyarázhatatlan tragédia is. Sohasem felejtem el azt a nyolcéves kitűnő tanuló kisfiút, aki feltehetően játékból akasztotta fel magát, míg szülője bevásárolt.

       Gyakran nyilvánvaló volt, hogy a helyszínen még élve talált balesetesnek nincs reménye az életben maradásra. A Keleti pályaudvaron egy fiatalembert derékban vágott ketté a vonat, de karjaival támaszkodva még beszélt hozzám. Sohasem felejtem el megtört tekintetét. Nagy dózis altatószert adtam a vénájába, nem ébredt fel többé. Most is vállalom érte a felelősséget.

       Egy villamos gázolt beleit a tűzoltók szedték össze a helyszínen. A sors fintora, hogy mindez az Igazságügyi Orvostan Intézet megállójában volt. Elindultunk szirénázva a Koltói Anna Kórház felé, de a következő saroknál visszafordultunk és csendben megvártuk az intézet hátsó kapujánál azt az öt percet, amíg a szerencsétlen élt.

        A kórházban fordult elő, hogy egy agyvérzésben agyhalál állapotába került fiatal leányt hónapok után levettünk a lélegeztető gépről. Nem én voltam a végrehajtó.

     A mentőállomásokra magammal cipeltem a belgyógyászati szakirodalmat. Az esetek közötti időt igyekeztem kihasználni tanulással. A belgyógyászat nagy kosarában turkáltam, de változatlanul csak a sürgős ellátás, a szív infarktus kezelése, a reanimációval kapcsolatos eljárások érdekeltek. Később, szakvizsga után, kezdtem ennek a fonákját érezni. Lassanként tényleg már csak mentőorvos voltam, aki értett ugyan a sürgősségi belgyógyászathoz, és a friss infarktus kezeléséhez, de a látótere és terápiás mozgás tere végzetesen beszűkült és sematizálódott. Még nem jöttem rá, hogy a belgyógyászatot egészében amúgy is lehetetlen elsajátítani. Egyes területei akkor kezdtek önálló szakágakká fejlődni. Nem sejtettem, hogy az elsajátított eljárások később ugródeszkát jelentenek egy magasabb szintű munkakör betöltéséhez.

                                                   

                                                        Légút biztosítás

Sok olyan van, amiben te igen jó vagy és igen kevesen mások?

      Volt néhány az idő tájt amikor Rohamkocsival jártam. Ilyen volt a helyszíni újraélesztés, az ideiglenes pacemaker kezelés és fibrinolízis. dr. Németh Antal bérma apám mondta, jónak kell lenni, de tudjál olyat is, amiben igen kevesek tudnak jónak lenni.

    1967 áprilisában megszületett Béla fiam. Sarolta a fogorvosi széktől ment egyenesen a klinikára szülni. Gyakran egyedül birkózott az újszülöttjével, mert változatlanul keveset voltam otthon. Ha mégis szabadnapom volt, akkor a Vérmezőn tologattam körbe Bélát, a legnagyobb téli hidegben is. Néha sírós kedve volt, ilyenkor csak úgy hallgatott el, ha futottam vele. Az első nyarat Sarolta a szülői házban, Keszthelyen töltötte Bélával. Hétvégeken tudtam hozzájuk utazni, vasárnap kora délután már indult vissza a vonat.

        Béla 1968 tavaszán már nagy szemű csodálatos kisbaba volt. Ma, felnőttként is ugyanolyan meleg a pillantása, sugárzik belőle a jóindulat.

                                                                         

                                                                    Béla

   1968 márciusában szakvizsgáztam belgyógyászatból. Előtte félévet az Orvostovábbképző Intézetben töltöttem. Jó ismeretségeket kötöttem, sőt dolgozni is hívtak oda. A vizsgán viszont őrületes szerencsém volt, kihúztam a tételek közül a heveny szív infarktust.

            Anyai nagyanyám, Adorján Margit ekkor halt meg szívinfarktusban miután 30 évvel élte túl dr.Szeleczky Árpád nagyapámat. A kezem között halt meg a Mentőkörházban, igen idős kora és a súlyos szívinfarktus esélyt sem adott a túlélésre. Éppen még elmondhattam neki hogy mindent neki köszönhetek amit az életemben elértem mivel tőle tanultam a legtöbbet. 

              A szakvizsga után úgy éreztem magam, mint aki láncait vesztette el. A Mentőkórházban stabil állást kaptam, és tovább dolgozhattam a Rohamon. Szakmai berkekben a belgyógyászati status már jelentett valamit. A Mentőkórház híre ekkor érte el a csúcspontját. A sikeres reanimációs esetek szaporodtak, leggyakrabban a Rohamkocsi és az Ambulancia kooperációjában. Gyakran kérték a Rohamkocsit újraélesztéshez különböző egészségügyi intézmények is.

          Ekkor szántam rá magam, hogy leszámolok a dohányzással. Ekkor már Béla fiam újdonsült apjaként gondolnom kellett arra, hogy fel is kell nevelnem őt. Stresszes életmódom mellett a dohányzás komoly rizikófaktorrá vált egy szívhalál vagy szélütés kiváltásában. Nagyon nehéz volt a leszokás. Helyette augusztustól úszni kezdtem, naponta rendszeresen. Akkor fedezték fel az amerikaiak a kocogást, az ötlet innen jött. Ma úgy gondolom, hogy régen kint volnék a temetőben, ha akkor nem változtatok az életmódomon. A napi kora reggeli úszás mennyiséget fokozatosan titráltam ki. Első alkalommal öt perc után alig bírtam kikapaszkodni a medencéből, izmaim teljesen elmerevedtek. Az első hónapokban túlhajtottam magam. Napi egy órát úsztam, abból négyszázat gyorson, a többit mellúszásban. Hét kilót fogytam két hónap alatt, összeszedtem egy tüdőgyulladást, egy vírusos kötőhártya gyulladást. Ekkor lazítottam, azóta napi háromnegyed órát úszom csak, kényelmesen. Éves bérletem van. Ez a legjobb ösztönző arra, hogy abba ne hagyjam, bár hamar élet- szükségletemmé vált. Az ősi elemben való mozgás átalakítja az emberi testet és lelket. A vegetatív idegrendszer és az anyagcsere néhány hónap alatt áll át. Ma már biztosan tudom, hogy a legfontosabb része napi programomnak. Amikor egy alkalommal mentőkórházi kollégám elnézően mosolyogva nyilatkozott erről, kénytelen voltam megjegyezni: ”Ti már régen sehol sem lesztek, amikor én még mindig úszni fogok!” Az unalmasnak tartott uszoda hosszak alatt a napi teendőket számba venni és rangsorolni lehet. Budapest szinte összes fürdőjét megismertem az évek során. A Lukácsba jártam a legtöbbet, amelynek tető teraszán kora tavasszal és késő ősszel is napozni lehetett. Angolul itt tanultam meg fordítani. A Lukács törzsközönsége elit csapat volt. Színészek, írók, neves orvosok és jogászok jártak ide. Kortalan hölgyek mumifikálódtak a napsütésben. De a férfiak is konzerválódtak. Egy száz évet megélt öregúr táblát állíttatott a Lukács falára azzal az aláírással, hogy az utolsó magyar király utolsó katonája. Úszás tekintetében viszont talán a Dagály fürdő volt a legjobb.

          Az ügyeletek és az éjszakai kivonulások viszont maradtak. De szerettem is ezt az élet tempót. A rutin munkán felül részt kellett venni a tudományos mentőmunkában is. Ilyen volt a balatonfüredi szereplés, az évenként megrendezett Kardiológiai Kongresszuson való megjelenés és előadás tartása. Erre az adott lehetőséget, hogy a kardiológiai sürgősségi és intenzív ellátás mindenütt a világon, így nálunk is rohamléptekkel fejlődött. Kötelező volt megjelenni és előadni a hazai és a nemzetközi mentő kongresszusokon. Már hónapokkal előtte kezdtünk készülődni az erőpróbára. Persze, a témaválasztás nem volt könnyű. Dr. Makláry Lajos szerint a téma az utcán hevert, csak le kellett hajolni érte. Le is hajoltunk, mert muszáj volt. Néhány értékes gondolatot és új gyakorlati elemet felmutató előadást valóban sikerült összehozni, néhány közlemény formájában is megjelent.

                                                            .  

                                                   András fiam

197o-ben megszületett András fiam. A második fiúgyermek születése mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Korábbi sérelmeimnek még az emléke is elenyészett. Kishitűségemet a sikeres önigazolás folytán fokozott öntudat váltotta fel. Bandika szépen fejlődött, testvére hatására mindent korán elsajátított, miközben huncutul mosolygott.

Bandika pólyás volt és bárányhimlős, amikor először nyaraltunk Akarattyán. Menetrendszerűen minden délben beborult és zivatar támadt. Egy egész hónapra mienk volt Tóthék kis nyaralója, fent a magas parton. Nem hiányzott a vízpart. Körülöttünk csend volt, csak a madarakat hallottuk. Minden zöld volt és harmatos. Akarattya különleges hangulatát ekkor kedveltem meg. Itt határoztam el, hogy újra megpróbálkozom a nyelvtanulással. Volt már egy eredménytelen kísérletem angollal- még a katonaság alatt-, amikor neki álltam az angol-magyar szótárt bemagolni. Ezúttal nyelvkönyvvel és hanglemezzel kezdtem, majd Agatha Christievel folytattam. Mániákus tanulás után a középfokú nyelvvizsgáig jutottam el. Szinte minden szabad időmet az angolra fordítottam. Az Eckersleyt megállás nélkül hallgattam éjfélig is szabadnapjaimon. Otthon már nagyon rosszul tűrték. A vizsga előtti egy hónapban nyelvtanár segítségét is igénybe vettem. Beszélni alig-alig tanultam meg, de a kevés fordító tudásomnak a későbbiekben óriási hasznát láttam. Hátra volt még az autóvezetést megtanulni, a jogosítványt megszerezni. Ez is megtörtént, bár autóra nem igen gondolhattunk. Még tartott a hatvanas évek konjunktúrájának lendülete, és volt egy szélesebb társadalmi réteg, amely elő tudott fizetni autóra. Mi is megtettük, beálltunk a több éves előjegyzési sorba. Tagányi Karcsinak akkor már volt autója, egy kis bordó Fiat 85o-es. Meghívott útitársnak erdélyi körútjára. Nagy utat tettünk meg Kolozsvártól Brassóig és Aradon át vissza. Szobi utcai betegem, Turos Eduárd jóvoltából mindenütt kaptunk szállást. Az erdélyi táj csodálatos szépsége, a Csíkszeredán hallott magyar beszéd felejthetetlen maradt számomra. A Gyilkos tóba véletlenül estem bele, a Szent Anna tóban viszont szándékosan fürödtem meg bár lévén szezon után, ugyancsak hideg volt a vize. Karcsi megörökítette a jelenetet.

 

                                            

                                                             A Szent Anna tónál

Őt majdnem ott fogták az erdélyi lányok, akiknek vágy álma volt egy magyarországi parti. A végén nagyon igyekeztünk hazafelé, Karcsi Brassóból egyhuzamban vezetett hazáig. Diadallal hoztam magammal egy kis bundát, amit Béla fiamnak vettem útközben.

        Béla idő közben szép kisfiúvá cseperedett. Gyakran jártam vele, majd később Andrással is a Vérmezőre.

                                                           

                                                       Béla a Vérmezőn

A kórházban ekkor kezdtünk pacemakerezni. Az ideiglenes pacemaker elektróda perifériás vénán való felúsztatása röntgen kontroll mellett viszonylag könnyen ment. A mentőgyakorlatban azonban, kocsiban vagy beteg ágyon, már nagy gyakorlatot igényelt, mert EKG alapján történt a művelet. Eleinte a kar vénáit használtuk erre a célra preparálás útján, később a nagy vénákat (kulcscsont alatti vagy a nyaki) bőrön át kanüláltuk. Ez utóbbi elsajátítása nagyobb szerepet játszott pályámon a későbbiekben is, mint kezdetben gondoltam. Nem tanította ezt senki, az új technika irodalma azonban rendelkezésre állt. Eltökéltem, hogy ezúttal is helyszíni ellátások során szerzem meg a gyakorlatot. A helyszínen magam uraként, az indikációt szabadon állíthattam fel. Az első kanülálást egy menthetetlen közlekedési balesetesen végeztem. A gázolt fejsérülése kizárta a felépülés lehetőségét. A komplex beavatkozást a beteg feltalálási helyszínén egy idő után már gyakorlottan végeztük. Számos alkalommal egészségügyi intézmények, gyakran vidéki kórházak hívták a Rohamkocsit súlyos vezetési és ingerképzési zavarokban szenvedő szívbetegek ellátására.

            Talán ez volt a szakmai csúcspont, olyan terápiás eljárások birtoklása, amit akkor még kevesen tudtak és alkalmaztak. Ezek manapság is csak intenzív osztályok privilégiumai. Balatonfüreden abban az évben az ideiglenes pacemaker kezelésről szóló közös előadásunk (első szerző Peregrin) nyerte el az első díjat.

            Egy alkalommal Lidocain mérgezett öngyilkos nő életét komplex sürgősségi beavatkozásokkal sikerült megmentenem. A légzés leállást lélegeztető géppel, a szív leállást pacemaker felvezetéssel sikerült rendezni. A Lidocain eltávolítására a közben elvégzett gyomormosás szolgált.

          A nagy vénák punkcióját egyre gyakrabban rutinszerűen végeztük a mentés helyszínén, újraélesztésnél és sokktalanításban.

 

            

                                Szakmai csúcson a Rohamkocsin és a Szobiban

 A mentő szakápolói tanfolyamon előadásokkal is megterheltek ezekben az években. Rám lőcsölték a közegészségtan és a járványtan oktatását. Ezt nálam csak a hallgatóim únták jobban.

     1971-ben megvettük az első autómat, egy kis használt Fiat 85o-est. Egy mentőorvos kollégám adta el nekem, mert koccant vele és elment tőle a kedve. Ő szülészeten is dolgozott, és nagyon hajtott. Néhány évvel később fiatalon infarktust kapott. Hozzám jött be az ambulanciára. By-pass műtétre küldtem fibrinolízist követően. Akkor ezek a legkorszerűbb terápiát jelentették. 2oo3.-ban hallottam, hogy újabb infarktus és by- pass után mégis meghalt.

            1972 -ben megjött a fehér színű Skoda, amely lassú, de megbízható autó volt. Viszonylag öreg fejjel jutottam autóhoz, és állandóan vezetni akartam. Andrást még nem akartuk utaztatni. Ez volt az oka annak, hogy Anyámmal kettesben mentem Dubrovnikba néhány napra. Szeptember vége volt. Szarajevón keresztül vezetett az utunk. Egy éjszakát töltöttünk a keleti hangulatú városban. Talán ez a túra volt az, ami a vezetési gyakorlatomhoz kellett. Mostarig meredek hegyi szerpentinek, az Adria parton számtalan öböl megkerülése és az őszi esőzés tették hosszadalmassá és veszélyessé az utat. Sárga agyagos földet hordott az eső keresztbe az úton, amelyen csúszkáltak az autók. Egy kanyarban az előttünk lévő autó a sziklának rohant és az elől ülők szörnyet haltak. Dubrovnikban csak három napot töltöttünk el, és máris indultunk haza. Anyám hősiesen tűrte a végtelennek tűnő kanyargós tengerparti utat. A tengerparton reggel még fürödtem az Adriában, délben már hóesésben keltünk át a Karsztokon.

             Aurél 1975-ben történt tragikus halála után a Szobi utcában Peregrin vált Lajos jobb kezévé, miután megbízta az intenzív részleg vezetésével. Idővel azonban Aurél nyomába lépve ő is a főorvosi státussal járó tudományos munkatársi feladatkört választotta. Bár adjunktusnak kineveztek, egyre világosabbá vált számomra, hogy további előmenetelre nem igen számíthatok. Főorvosi kinevezéshez a káderlapomon nem volt elegendő jó pont. Ebben az időben már jelentkeztek számomra a mentőkórházi munka beosztás és szakma addig nem mutatkozó hátrányai. A sürgősségi specializálódás fő területe az infarktuskezelés volt, amely sematikus jelleget öltött. Eleinte Aurél kezelési menetrendje volt a mérvadó, amely szerint minden infarktusos beteg kötelezően sokk ellenes kezelésben részesült, függetlenül az infarktus fajtájától és aktuális zajlásának formáitól. A dekonnexió időszaka volt ez, a betegek a gyógyszer kombinációk (Dolargan, Pipolphen, Hibernal) vénás dózisaitól mély kábulatba kerültek. Később Lajos idejében e kezelési forma kiment a divatból és egy időre az intravénás antikoaguláns került előtérbe. A kórházi szakmai paletta beszűkülése számomra azonban kétségtelenné vált.

            Az egyhangúság folytán kialakuló rossz közérzetet csak a sikeres reanimációk és pacemaker kezelések törték meg, hetekre biztosítva egyfajta feldobottságot. Ez gyakran nem is a kórházban történt, hanem a Rohamkocsin, vagy az eset helyszínén. Az ember héroszi érzetekkel telt meg, és nem is teljesen alaptalanul, de utána rendszerint pszichés hullámvölgy következett. Szükség volt egyéb mozgástérre is, amelyet kollégáim közül ki-ki a maga módján valósított meg. Egyik kollégám gyógyszerezni kezdte magát és a végén öngyilkos lett. Egy másik alkoholizált, emiatt a végén eltávolították. Peregrin barátom is irányt váltott. A kórházban is dolgozott még, de mint az OMSz tudományos főmunkatársa és főorvosa valójában kilépett a rutin munkából. Jóval később életmű kandidátusi disszertációval tette fel erre a pontot. Ennek kéziratát nekem ajánlotta „veretes barátsággal”.

 A mentő szakápolói tanfolyamon előadásokkal is megterheltek ezekben az években. Rám lőcsölték a közegészségtan és a járványtan oktatását. Ezt nálam csak a hallgatóim únták jobban.

     1971-ben megvettük az első autómat, egy kis használt Fiat 85o-est. Egy mentőorvos kollégám adta el nekem, mert koccant vele és elment tőle a kedve. Ő szülészeten is dolgozott, és nagyon hajtott. Néhány évvel később fiatalon infarktust kapott. Hozzám jött be az ambulanciára. By-pass műtétre küldtem fibrinolízist követően. Akkor ezek a legkorszerűbb terápiát jelentették. 2oo3.-ban hallottam, hogy újabb infarktus és by- pass után mégis meghalt.

            1972 -ben megjött a fehér színű Skoda, amely lassú, de megbízható autó volt. Viszonylag öreg fejjel jutottam autóhoz, és állandóan vezetni akartam. Andrást még nem akartuk utaztatni. Ez volt az oka annak, hogy Anyámmal kettesben mentem Dubrovnikba néhány napra. Szeptember vége volt. Szarajevón keresztül vezetett az utunk. Egy éjszakát töltöttünk a keleti hangulatú városban. Talán ez a túra volt az, ami a vezetési gyakorlatomhoz kellett. Mostarig meredek hegyi szerpentinek, az Adria parton számtalan öböl megkerülése és az őszi esőzés tették hosszadalmassá és veszélyessé az utat. Sárga agyagos földet hordott az eső keresztbe az úton, amelyen csúszkáltak az autók. Egy kanyarban az előttünk lévő autó a sziklának rohant és az elől ülők szörnyet haltak. Dubrovnikban csak három napot töltöttünk el, és máris indultunk haza. Anyám hősiesen tűrte a végtelennek tűnő kanyargós tengerparti utat. A tengerparton reggel még fürödtem az Adriában, délben már hóesésben keltünk át a Karsztokon.

             Aurél 1975-ben történt tragikus halála után a Szobi utcában Peregrin vált Lajos jobb kezévé, miután megbízta az intenzív részleg vezetésével. Idővel azonban Aurél nyomába lépve ő is a főorvosi státussal járó tudományos munkatársi feladatkört választotta. Bár adjunktusnak kineveztek, egyre világosabbá vált számomra, hogy további előmenetelre nem igen számíthatok. Főorvosi kinevezéshez a káderlapomon nem volt elegendő jó pont. Ebben az időben már jelentkeztek számomra a mentőkórházi munka beosztás és szakma addig nem mutatkozó hátrányai. A sürgősségi specializálódás fő területe az infarktuskezelés volt, amely sematikus jelleget öltött. Eleinte Aurél kezelési menetrendje volt a mérvadó, amely szerint minden infarktusos beteg kötelezően sokk ellenes kezelésben részesült, függetlenül az infarktus fajtájától és aktuális zajlásának formáitól. A dekonnexió időszaka volt ez, a betegek a gyógyszer kombinációk (Dolargan, Pipolphen, Hibernal) vénás dózisaitól mély kábulatba kerültek. Később Lajos idejében e kezelési forma kiment a divatból és egy időre az intravénás antikoaguláns került előtérbe. A kórházi szakmai paletta beszűkülése számomra azonban kétségtelenné vált.

Az egyhangúság folytán kialakuló rossz közérzetet csak a sikeres reanimációk és pacemaker kezelések törték meg, hetekre biztosítva egyfajta feldobottságot. Ez gyakran nem is a kórházban történt, hanem a Rohamkocsin, vagy az eset helyszínén. Az ember héroszi érzetekkel telt meg, és nem is teljesen alaptalanul, de utána rendszerint pszichés hullámvölgy következett. Szükség volt egyéb mozgástérre is, amelyet kollégáim közül ki-ki a maga módján valósított meg. Egyik kollégám gyógyszerezni kezdte magát és a végén öngyilkos lett. Egy másik alkoholizált, emiatt a végén eltávolították. Peregrin barátom is irányt váltott. A kórházban is dolgozott még, de mint az OMSz tudományos főmunkatársa és főorvosa valójában kilépett a rutin munkából. Jóval később életmű kandidátusi disszertációval tette fel erre a pontot. Ennek kéziratát nekem ajánlotta „veretes barátsággal”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                

                                              Peregrin kandidatúrája                                            

 

Az előadások jelentős részét közösen szültük, és Anyám által készített ábrák sűrűn előfordultak benne. Számomra változatlanul csak a közvetlen betegellátás maradt. De igazából, csak ehhez értettem. Jó néhány izzadságszagú előadás és közlemény megírása után ma is tudom, hogy az alkotó tudományt nem nekem találták ki. A néhány prioritásról beszámoló közleményem kizárólag már mások által kitalált módszerek mentő gyakorlatban való alkalmazását jelentette. Az vigasztalt, hogy mások is csak ritkán találták fel a spanyolviaszt, legalábbis hazai viszonylatban. Mégis figyelemre méltóan sok orvoskollégámból lett „tudós” karrierje érdekében főként a 6o-as és 7o-es években. Peregrin azonban olyan stallumokon és posztokon tette le a névjegyét amelyek után kitüntetéseket érdemelne, mint például akár a magyar köztársasági érdemrend középfokozatát. A Mentőkórház orvosigazgatója, belgyógyász osztályvezető főorvos, a SOTE oxyológiai tanszékének vezetője, ugyanott docens, a Magyar Oxyológiai Társaság egyik megalapítója és titkára, a Szakmai Kollégium tagja, a Magyar Mozgászervi Terápiás Intézetben az Intenzív Osztály vezetője, az utóbbi években nyugdíjasként több intézményben a sürgősségi ambulancia vezetője (Uzsoki, Rókus) volt. Mi kellene még ezekhez, hogy kelló elismerésben részesüljön? Szerényen megjegyzem, hogy még arra is volt ideje hogy évek óta rendszeressen felköszöntsön engem születés és névnapomon.

         Az angol nyelvtudást és a sürgősségi ellátási ismereteimet ekkor tájt kezdtem hasznosítani a privát életben. Rendszeresen hívtak budapesti szállodákba külföldi betegekhez, amely időnként szakmai kihívást és lélekjelenlétet is igényelt a banális esetek ellátásán kívül. Az extra munka jóvoltából külföldi nyaralásokra és a gépkocsik cseréjére is futotta. A Skodát egy Zsiguli váltotta fel, majd további négy az évek folyamán. Igyekeztem 3-4 évenként gépkocsit cserélni én is, a korszak úrvezetői szokásának megfelelően.

          1975 kora tavaszán egy betegem révén SZOT hajóorvosként aldunai útra mehettem. Sarolta is jött velem. A gyerekek nélkül először utaztunk el kettesben. Újvidéken kikötöttünk és bejártuk a várost. Saroltának vettünk egy finom bundát, amire a hidegben szüksége is volt. A hajóút egyébként hosszú volt és rengeteg orvosi teendőm akadt. A legszebb részét az útnak majdnem elmulasztottam. A Vaskapunál ugyanis előesett aranyeret helyeztem vissza, igaz sikerrel.

                                                    

                                                              A Vaskapunál

Visszaérkezésünk után kaptam meg Kati levelét, hogy André nagybátyám meghalt. Végrendeletében rám hagyta a Rodriguez család címerét hordozó pecsét gyűrűjét, valamint a sevillai Fekete Madonnát ábrázoló, családi ereklyének számító medalionját. Ez utóbbi azonban nem került hozzám, amit annál is inkább sajnálok, mert a Rodriguez család eredetének kutatásában támpontot jelenthetett volna számomra a későbbiekben. Apám után André halálával a Rodriguez család másik kiemelkedő egyénisége is távozott az élők sorából. És vele sem beszélgettem eleget.

         De más hibát is elkövettem, igaz, erről szüleim tehettek. A Rodriguez rokonsággal egyáltalában nem tartották a kapcsolatot, szemben Anyáméval. Unokatestvéreimet nem ismertem és nem kerestem őket, folytatván a rossz gyakorlatot. Így fordulhatott elő, hogy dr. Szabó János orvos unokatestvéremmel egy mentőeset kapcsán véletlenül ismerkedtem meg. Olga mama az ötvenes években az Orczy úti Mária Dorothea pedagógus otthonban élt, csak később költöztették Máriaremetére, a volt apácakolostorba. Akkor és később sem akart terhére lenni senkinek. Kisiskolás koromban gyakran töltöttem el nála délutánokat. Vittem magammal a leckémet, amiben gyakran segített. Számtan tanított valamikor. Mindig meguzsonnáztatott, később sétáltunk a tornyos ház nagy parkjában. Jóval korábban, a háború előtt, Ida dédnagyanyám is itt lakott, vele együtt. Ő is pedagógusnő volt. A Rohamkocsiból kiszállva megrohantak az emlékek, amikor a volt otthon repkénnyel befuttatott ismerős falait, a boltíves kaput megpillantottam. Balra, az első utcára néző földszinti szoba volt egykor nagyanyámé. Egy epilepsziás tanulót kellett megvizsgálnom. Az eset banális volt, nem kellett megerőltetnem magam. Gondolataim Olga mama körül kalandoztak, néztem a szoba falán a helyet, ahol dr. Rodriguez Béla nagyapa képe függött hajdan. A mentők gyakorlatának megfelelően szekundánsom is volt, egy fiatal orvos, dr. Szabó János, akinek az anesztézia szakvizsgájához kellett a mentőgyakorlat. Rápillantva megjegyeztem, hogy néhai nagyanyám szobájában állunk. Ő viszont azzal lepett meg, hogy a hely számára sem ismeretlen, mert kisgyerek korában már járt itt. Olga mama neki is rokona, ugyanis anyai ágról Hlavács leszármazott. A találkozás örömét, annak véletlen volta némileg csökkentette.

        A 7o-es években feleségemmel egy nyáron Londonban töltöttünk három hetet. Egy hálás betegem ajánlotta fel, hogy barátja házában lakhatunk Wembley zöldövezetében, nem messze a híres stadiontól. A három órás repülőút végén derült ki, hogy a mellettem ülő fiatalember volt osztálytársam az Apáczaiból, aki még 56-ban disszidált. Meghívott keressem fel a BBC-ben, ahol dolgozik. Később meg is tettem. Kevés angol nyelv tudomásomat fitogtatva kérdezgettem a portán, hol találom meg Paczai Pistát. Csak rázták a fejüket, ilyet nem ismernek. Végül leírtam a nevét, mire felderült az arcuk. Azonnal szóltak „Miszter Pekszáj”-nak. Az első éjszakát egy előre lefoglalt panzióban töltöttük el közvetlenül a repülőtér mellett. Kétpercenként szálltak fel a gépek a fejünk felett. Másnap reggel kialvatlanul, menekülésszerűen távoztunk. Szerencsére a külvárosi családi házban már várt ismerősünk fia, aki Angliában született, de jobban beszélt magyarul, mint mi angolul. Előszeretettel használta az „ember csinálja” kifejezést, ami mulatságosnak hatott. Elneveztük embernek. Igen szívélyes volt. Autóval elvitt minket Salisburybe, útközben megnézhettük Stone Henge-t. Wembleyből naponta utaztunk London szívébe, rendszerint a Piccadily Circushoz. Eljutottunk Cambridge-be és néhány más angliai városba is. Egy alkalommal vacsorára voltunk hivatalosak, egy orvos kollégám barátaihoz. A jó anyagi körülmények között élő polgár család otthonában a beszélgetés csak angol nyelven folyhatott, ami verejtékes perceket okozott. Mint kiderült, a családfő meggyőződéses híve volt az angol kommunista pártnak. Nagybátyám nyugatra való menekülésének hallatán a hangulat azonnal hűvösebb lett. Végeredményben az angliai út maradandó élményekkel járt. Londonban talán élni is tudtunk volna, ha nem köt haza minket ezer szál.

       Az autó nagyon megkönnyítette a rendszeressé vált hotel hívások lebonyolítását. Egyéb külön munkára is volt időnként lehetőség, amihez szintén kellett a gépkocsi. Ezt dr.Lőrincz Lukács  sebész barátom szervezte, aki különlegesen jó kapcsolatot létesített a filmesekkel. Előírás szerint orvos kellett a forgatások külső helyszínén. Igen jól fizettek, különösen a nemzetközi kooperációban készült filmeknél. Előfordult néha, hogy orvos statisztának a filmbe is bevontak, mint például az „Erőd” című film egyik jelenetében sorozóorvosnak.

                                                 

                                            Sorozó orvos

  A forgatások alkalmával jó nevű magyar és külföldi színészekkel ismerkedhettem meg. A sokszor csodálatos vidéki helyszínek valódi kikapcsolódást és pihenést jelentettek. A Hortobágyon összebarátkoztam egy fekete hollóval a „Talpuk alatt fütyül a szél” forgatásán.

                                                    

                                                                        A hollóval

Egy alkalommal Sopronkőhidán forgattak, a régi kőfejtőben. Az orvosi ügyeletem eseménytelenül zajlott. A producer váratlanul felkért, hogy a film érdekében öltözzek be náci tábornoknak, mert szerinte csak az én fizimiskám volt erre alkalmas a jelenlévők közül.

                                 

                                                      Náci tábornok

 Nagy feltűnést keltettünk, amikor a helybéli munkásőrrel és egy csendőr statisztával a község kocsmájában békésen sörözgettünk a forgatás szünetében.

A Linda sorozatban egy ízben a halottkém szerepében jelentem meg.

 

                                        

                                                          Halottkém

Valamikor ilyen tájban fertőződtem meg a horgászattal, amelyre az adott alkalmat, hogy kórházi kollégáimon is kitört e költséges ősi ösztön. Szinte lázban égtünk, amikor egy-két napra lerohantunk a Balatonra, vagy a Kunsági csatornára halat fogni. Akarattyán ma is a nyaraló falán díszeleg egy-egy preparált hal trófea.

                 

                                                                          Fogas és csuka

  A mentőmunka sajátságos formája volt a mozgóőrség. Sporteseményeken és színházi előadáson lehetett ennek a révén megjelenni és még napi díjat is kapni. Házunkban lakott Tölgyesi Csaba, aki kamaszként a küzdő sportokat űzte. Később a thai boksz hazai képviselőjeként bangkoki világbajnoki címet szerzett. Évente egy-két alkalommal meghívott a versenyeire készenléti ügyeletbe. Így kerültem néha én is a szorítóba. Ott voltam jóval később akkor is, amikor Csabát utolérte a nemezis, kiütötték.

                                                  

                                                                                 Tölgyesi Csaba a Ringben

A kórházban időközben alorvosnak, majd adjunktusnak neveztek ki. További előmenetelre már nem számíthattam. A napi fél óra úszáshoz viszont makacsul ragaszkodva elhatároztam, hogy túlélem ezt az időszakot. Szakmai szempontból állóvízben topogtunk. A sürgősségi beavatkozásokat már más intézmények intenzív és felvételes osztályai is kezdték alkalmazni. A fibrinolízis helyszíni és kocsin való alkalmazásával még termettek ugyan babérok számomra, de alapjában véve további szakmai fejlődésre már nem nyílt lehetőségem. Változatlanul csak a Rohamkocsiban éreztem magam igazán jól.

             Egy roham esetnél a Ráday utca 24/b számú ház üzlet helységébe vonultam ki. Dr. Felkay Tamás hívott megkezdett reanimációhoz. A hely érzelmileg is érintett, mert a szomszéd házban (24/a) éltem huszonhét éves koromig és a házat jól ismertem. Az ostrom alatt a két ház pincéjét összekötötték, hogy a bombázások idején egérútként szolgáljon. A sors fintora, hogy az oroszok éppen ezen jöttek át hozzánk, amikor házról házra foglalták el Pestet.

         A középkorú nőbeteg kamraremegés folytán klinikai halál állapotban volt. Sikeres elektromos defibrilláció után a beteget bevittük a Szobi utcába. Egy hónapos kezelés után úgy tűnt, hogy maradandó agyi károsodást szenvedett, ezért elme osztályra helyeztük át. Legnagyobb meglepetésemre fél év után személyesen keresett fel köszönetet mondani. Fokozatosan visszatértek agykérgi funkciói.

       A mentőknél veszélyességi pótlékot is fizettek. Nem alaptalanul. A gépkocsi egyébként is veszélyes üzem, de a mentőautók vezetői rendszerint vagányak is voltak. Piros jelzésen is áthaladtak,- még ha körül tekintés mellett is,- lélegzetelállító pillanatokat teremtve. Néhány kisebb karamboltól eltekintve azonban megúsztam a legforróbb közlekedési szituációkat is.

         De ott voltak az elmebetegek is. Néhány kollégámat életveszélyesen megszurkálták munkája közben. Egy alkalommal a Kálvin tér közelében lévő emeleti lakásából kellett egy ismert elmebeteg volt bokszolót (olimpiai bajnok!) intézetbe szállítanom. Csak az orvost engedte be az ajtón, így hamarosan ott ültem vele szemben. Vészjósló mosollyal nézett rám. Közel egy órás csevegés után beleegyezett, hogy eljön velem. Amikor kiléptünk a kapun, bámészkodó ember tömeget láttam, tűzoltó autót és rendőrautókat. Többen tapsolni kezdtek. Valaki megjegyezte: „Ezért kellett ez a nagy felhajtás?”

       Éjfél után szólalt meg a jól ismert három hosszú egy rövid csengetés és csakhamar ott voltunk a helyszínen, egy tényleg dühöngő elmebeteg lakás ajtaja előtt. A szomszédok elmondták, a volt vájár a lakásában már mindent összetört és elbújt valahol. A nyitott ajtón belül vaksötétség fogadott, lépteink alatt üvegdarabok ropogtak. Annyit rögtön megállapítottunk, hogy a tébolyult a lakás berendezését miszlikbe aprította. Önkéntelenül átengedtem az elsőbbséget a sofőrnek és az ápolónak. Megkönnyebbült sóhajjal vettem észre, hogy már fordulnak is vissza, a dühöngő nyakát az ápoló hónalja alá szorította.

        Nem volt mindig ilyen könnyű a helyzet magaslatára emelkedni. Eközben hibázni is lehetett, amelynek a következményei alól egy ízben csak a szerencse mentett meg. Ismét egy dühöngőt kellett elszállítanom, aki már a lakása bútorait kihajigálta a harmadik emeleti lakása ablakán. Amikor kiérkeztünk éppen a hűtőszekrényt dobta le a függőfolyosóról az udvarba. Vadállati üvöltéssel rohant ránk. Sikerült megragadnunk, de utána csak lógtunk rajta, mint a kutyák a vadkanon. Félelmetes ereje volt. Igen lassan, lépésről-lépésre levonszoltuk a földszintre, majd behúztuk a rohamkocsiba. Ott már a kezem szabaddá vált, miközben testemmel ránehezedve akadályoztam meg, hogy szétrugdalja a kocsit. A hajnali szürkületben a felcímkézett ampulla tartóból elővettem egy ampulla Hibernált, villám gyorsan felszívtam és intravénásan befecskendeztem. Alig egy percen belül a dühöngő hirtelen elernyedt. Remek szer a Hibernál- állapítottam meg elégedetten, de hirtelen a rémülettől a hajam is égnek állt. A beteg légzése leállt, a pulzusa is eltűnt. Dermedten néztem, hogy a pupillája kitágul. Azonnal rádöbbentem, hogy végzetes gyógyszercsere történt, Hibernal helyett Lidocaint adtam be. Az eredeti dobozból nem a neki megfelelő helyre tették be ápolóim az ampullát. Azonnal mesterséges lélegeztetést kezdtem, és szívmasszázst alkalmaztam. Adrenalint adtam intrakardiálisan. A szívverés megjelent és a beteg újra lélegezni kezdett. Néhány percen belül ismét üvöltött, de addigra már a kórházban voltunk. A betegnek semmilyen károsodása nem alakult ki a rendkívül sajnálatos intermezzo következtében. Neki és nekem is szerencsénk volt, amire nagy szükség lehet a medicinában.

       Kevés angoltudásomnak és oxyológiai gyakorlatomnak időközben egyre jobban hasznát vettem. A mentő beteg-szállítások megszaporodtak külföldi viszonylatban is. A Rohamkocsi gyakran került bevetésre, időnként nagyobb távolságokra. A légi mentésből is kivettem a részemet, annak dacára, hogy mentőrepülőgép katasztrófa is előfordult abban az időben. De szerettem repülni.

                                                

                                                              Repülővel Pulába

A helikopteres szállításoktól jobban tartottam, mint a mentőrepülőgépektől, de nem lehetett válogatnom, ha repülni akartam. Egy rendőrségi, szovjet gyártmányú helikopteren egyszer hat órát töltöttem a levegőben. Tetraplégiás beteget hoztam haza a Magas Tátrából. Közvetlenül az óriás fenyők csúcsa felett repültünk. Ettől a lélegzetelállító látványtól eltekintve az út valóságos kínszenvedés volt. A gép ingadozott a levegőben, tengeri betegség vett rajtam erőt, miközben a zajszint embertelen méreteket öltött a védősisak dacára.

        Később utasszállító gépeken orvos kísérőként interkontinentális szállításokon is közreműködtem. A szállítások szervezői az esetek túlnyomó többségében vigyáztak arra, hogy az orvos kísérő ne szippantson túl nagyot a külföldi kapitalista levegőből. Rendszerint csak felvehettük a beteget a reptereken. Párizsban két alkalommal is voltam, de csak egy-egy napot. A taxi sofőr, kérésemre körbevitt Párizs szívében és idegenvezetőként mutogatott, magyarázott. Brüsszelben egy délután állt rendelkezésemre. Akkor csodáltam meg először a Grand’Place csodálatos épületeit. Münchenben és Londonban még rosszabbul jártam, a gépet kitakarították és máris indult vissza velem. Ha a visszatérés csak napokkal később volt lehetséges, magas vezetői poszton hamar találtak rá embert nyelvtudás hiányában is. Emlékezetes marad számomra, hogy néhány rövid lélegzetű szállítás után (London, Párizs, Düsseldorf) egy kanadai magyart kísértem haza Montrealba. Az esethez szorosan hozzá tartozik, hogy a beteget szív infarktusa kapcsán én élesztettem újra az intenzív osztályon. Szerencsémre baj nélkül házhoz szállítottam a beteget. Montreali barátai kézről-kézre adtak és vittek, hogy megnézhessem az európai küllemű világvárost. A Szent Lőrinc folyam hídja és a füstölt lazac íze maradt meg leginkább emlékezetemben. Meg az, hogy ezután csak elvétve vettek igénybe külföldi szállításokon a mentők égisze alatt. Egy ízben mégis eljutottam Athénbe, ahol forró nyári éjszakán vitt ide-oda a magyar konzul, hogy a város nevezetességeit futólag megmutassa. Az athéni kórházban, hajnalban vettem át a beteget. A hozzátartozók akkor mosdatták a betegeket, a nővér csak az injekciózást végezte. Volt tiranai szállításom is, Albániáért ugyanis nem kapkodtak konkurenseim. Az utasszállító gép egy üde legelő betoncsíkján szállt le. Az útlevélvizsgálat géppisztolyos határőrök asszisztálása mellett zajlott. Vízumom ugyan nem volt, de azért beengedtek a városba. Tirana főterén Szkander bég lovas szobra mellett két oldalt Sztálin és Lenin ültek egymással szemben. A város legnívósabb szállodájában töltöttem az éjszakát. A lépcsőházban Enver Hodzsa elvtárs óriási méretű freskója mosolygott rám. A kínai elvtársak által épített szállodában kellemetlen halszag bűzlött. Az ország egyetlen műútja mellett kis beton bunkerek sorakoztak, hogy megvédjék az országot az imperialista hatalmaktól.

         Ritkán akadtak belföldön is kiemelt orvosi ügyeletek, amihez hozzáértőt kerestek. Ehhez nem feltétlenül kellett a párttagság, a szakmai megbízhatóság is elég volt ilyenkor. Egy alkalommal hívattak, menjek ügyelni a balatonaligai kormány-és pártüdülőbe. A szocialista országok kultuszminiszterei találkoztak itt, a köznép elől elzárt üdülőtelepen. A balatoni szezonnak már vége volt, lévén október közepe, így a Corvin kórház belügyes orvosai nem kaptak az alkalmon, s a mentőknek adták át a feladatot. Kellemes néhány napot töltöttem Aligán. Horgászhattam is, ha kedvem tartotta. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a zárt területen engedély nélkül horgászhatott bárki, és annyi halat vihetett el amennyit csak akart. Volt olyan, aki tíz bottal tette úri kedvében. Az ünnepi vacsora maradékára az „embereket” is meghívták. Így került elém egy hatalmas fogas, amelynek fél oldalát sikeresen elfogyasztottam. Azóta sem láttam ilyen méretű pazarlást. Akkori kultuszminiszterünk, ismert alkoholista, vigyorogva imbolygott a teremben iddogálva és parolázva a gépkocsivezetőkkel.

        A pszichés kátyúból kivezető út egy-egy sikeres tovább képzés, újabb szakvizsga megszerzése lett volna a belgyógyászat és az oxyológia után. Főként a kardiológia, az intenzív terápia és anesztézia szakképesítés lett volna erre alkalmas. Erre azonban nem is gondolhattam. Kollégáim közül is sokan hullám- völgybe kerültek. Egyikük ez idő tájt lett öngyilkos. A szertelen, egyébként zseniális másik kollégámat pedig egy rosszul sikerült bohém ügyelete után végleg kocsira tették, utána körzeti orvosnak ment.

Miért akartad lassan abbahagyni a mentőzést?

Mert kezdtem kiöregedtem a mentőkocsin való rendszeres kivonulásoktól. A derekam már akkor fájt a sok gyorsítás-fékezés mikrotraumatizáló hatásától.

       A Mentőkórházi stabil adjunktusi állásod sem tartott vissza, hogy az OMSZ – ból kilépj?

Körzeti orvosi állásban kezdtem gondolkodni. Naponta ücsörögtem az ambulancián, bámultam a gyógyszerszekrényt vagy a földszinti ablakon át a Kármán utca sarkát. Időnként felmentem az emeleten lévő osztályra, majd vissza. A beteg ellátások közötti idő növekedett és a hosszú szolgálat alatt kihasználatlanná és nyomasztóvá vált. A beteg forgalom egyre csökkent. Dr. Makláry Lajos nyugdíjba ment, utána dr. Lamboy Lászlót  nevezték ki főorvosnak. Dr. Lamboy nem volt jó káder, viszont nagy szakmai tudással rendelkezett. Előadói készsége alapján egyetemi tanári babérokra is törekedhetett volna. Beosztottjai szerették. De igaz az a mondás, hogy a főnök akkor alkalmas a posztjára, ha nem népszerű. Vezetői képességeit sajnos döntően befolyásolta „parvenü” volta, hogy az általa használt kifejezéssel éljek. Állandóan félelemben élt, támadástól tartva. Dr. Makláry párttitkári súlyával az OMSZ és a kórház viszonyában az utóbbi érdekeit jól képviselte. Dr. Lamboynak ez a háttere nem volt meg. A kórház lassú hanyatlásának időszaka már ekkor megkezdődött.

      Régi vágyam azonban váratlanul megvalósult. Balatonakarattyán telket vettünk. Egy ideje foglalkoztunk már a gondolattal. Nagybátyám eladta Zamárdit, Keszthely pedig messze volt ahhoz, hogy a hétvégeket rendszeresen ott töltsük. Kevés volt akkor tájt az eladó balatoni ingatlan, az üres telek még inkább. Építési tilalom volt érvényben, ami az üres telkek árát némileg csökkentette. Egy Veszprémben tartott mentő kongresszus után végig járva a Balaton keleti csücskén, a magas parton találtam rá az eladó Nyírfa utcai telekre. Ember nagyságú gaz borította. A telekkel kapcsolatos tennivalók kihúztak a hullámvölgyből. Sajátságos érzés volt „birtokot” szerezni az „épülő szocializmusban”. Összetákolt kis fészerben aludtam, a fejemre eső csöpögött valahonnan. De épült a kerítés, lekaszáltam a vadont, felástam a szűzföld egy részét. Nagy élmény volt a pesti embernek földdel dolgozni, füvesíteni, és vidéki levegőt szívni. Lent pedig, ott volt a csodálatos Balaton. Boldog voltam. Matusek Péter barátom, akivel a Szobi utcában együtt dolgoztam az ambulancián, segített lugast építeni két horgászat között. A teleknek egy nagy előnye derült ki hamarosan. Nőtt a forgalom és emelkedtek a benzin árak. A telkünk azonban, viszonylag közel volt Budapesthez. Hátránya az építési tilalom volt, de erről nem vettünk tudomást. Kockáztattuk a lebontást és megépült a kis faház, amit csak tíz év után fedezett fel a tanács. Lengyel Lajos füredi mentős barátomnak és feleségének Márikának köszönhettük, hogy nem háborgattak minket. Fizettük a villanyt, a vizet, az adót, mindez nem tűnt fel addig senkinek. Addigra már az építési tilalmat is feloldották és a kis ház fennmaradási engedélyt kapott. Később a faház bővítéséhez az építési engedélyt is megkaptuk.

       A kórházi helyzet nem változott a 8o-as évek elején, ha lehet még egyhangúbbá vált számomra. Kezdtem látni, hogy előbb utóbb lépnem kell, nem szabad életem második felét továbbra is itt tölteni perspektíva nélkül. A döntés azonban tovább tolódott, amiben közrejátszott, hogy figyelmemet újabb feladatok kötötték le. Váratlanul még egy vízparti telekhez jutottunk, ezúttal Szigethalmon. Már volt némi gyakorlatunk a kertépítésben, itt bőven volt rá lehetőség. Felváltva nyírtam a füvet Akarattyán és Szigethalmon.

       

1983-ban meghalt Adorján nagybátyám. A fekete vasládában őrzött kalandos történetű Adorján-Szeleczky  iratok, valamint Frideczky Lajos pecsétgyűrűje hozzám kerültek. Az iratokat átnézve értékelni kezdtem nagybátyám hobbiját. Az anyag nagy volt, rendkívül érdekes és értékes. Amit nagybátyámnak féltve titkolnia kellett, keresetté vált. A genealógia, az ősök tisztelete újból divattá vált. A régi kéziratok aukciókon cseréltek gazdát. Az iratok nagy részét az idő megviselte, egy része, főként a pergamenek penészedni kezdtek. Úgy döntöttem, hogy az Országos Levéltárral felveszem a kapcsolatot. 1984.-ben az iratokat védetté nyilvánították, és néhány kivétellel megvették. Azóta a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNLOL) budavári páncéltermében vannak. Egy közülük Árpádház korabeli. Az alku szerint néhány tulajdonomban maradt, köztük Károly Róbert XIV. századbeli királyi pecsétes pergamen okirata, amelyben I. László király donációját megerősíti az Adorjánok számára. Ez némileg enyhítette az iratok átadása miatti fájdalmamat.

                                                   

                                                        Károly Róbert oklevele

  

Szomorúságomat tovább csökkentette, hogy a vételárból Szigethalmon egy szuterénes hétvégi házat sikerült nagy gyorsasággal felépíteni még ebben az évben. Ezután minden hétvége biztosítva volt az unalom ellen. A kerítés megépítésében Szócska Péter  mentős barátom segített. Egy éjszaka Zsigulival vontattuk vissza a kölcsönbe vett betonkeverőt a faluba. Péter a csomagtartóban ülve fogta a végét. Életveszélyes mutatvány volt. Szigethalmot felépítettük, de nem szerettük meg igazán. Viszont igen jó befektetésnek ígérkezett. Néhány jó napot azért eltöltöttünk itt.

      Egy ízben Rohamkocsival látogattam oda.

                                                

                                 Szigethalmon Saroltával és Andrással

  A Szobi utcai kórházban ez idő tájt, éppen úgy, mint mindenhol, az emberek egyre szabadabban beszéltek olyan dolgokról, amiknek csak említésére is korábban állásvesztés vagy börtön járt. Dr. Lamboy László nyíltan hangoztatta a pluralizmus szükségességét, jó magam Dr. Makláry Lajosnak szemébe mondtam, hogy Rákosi „elvtárs” nemzetközi bűnöző volt, aki Apám korai halálában közvetve közreműködött. A szovjet birodalom széthullása, amit Németh Antal az ötvenes években megjövendölt Gorbacsov fellépésével megindult. Az „agyagkolosszus” a glasznoszty hatására önmagába roskadt. A nyugat szájtátva figyelte agóniáját. Elképedve figyeltem, hogy a kádárizmus magyar képviselői felső és közép szinten egyaránt hogyan váltak reform kommunistákká vagy éppen ellenzékivé. Nem készülődött véres forradalom, mint 56-ban, csak rendszerváltás. Az ország krízise egy időben zajlott saját válságaimmal.

        Egy nap Mama megemlítette, hogy az előző héten felhívta valaki, és Apám regényeit kereste. Mama közölte vele, hogy valóban ő Barsi Ödön özvegye, de regény már nincs a család birtokában. Elengedtem a fülem mellett, amit mondott. Csak később jutott eszembe, hogy az illető tudhat valamit a Rodriguez regényekről, amelyek közül néhányat gyerekkoromban magam is olvastam. Később mindnek nyoma veszett. Az évek során többször szóba kerültek, főként a detektívregények, amelyekkel Apám Rodriguez álnéven a 3o-as és 4o-es években sikert aratott. A regények felkutatása azonban mindig sikertelen volt, igaz a könyvszekrényen túl nem is igen terjedt. A fel-feltámadó nosztalgia hamar frusztrálódott. Az ötvenes években egyébként írásai feketelistára, azaz indexre kerültek, így keresésük objektív nehézségbe is ütközött volna.

         Az illető megadta a telefon számát, Mama egy cédulára írta. Kérésemre keresni kezdte a szekrényében. Elsőre nem találta, de aztán arra gondolt, hátul lecsúszhatott a cipői közé, és tényleg ott volt. A telefonáló, egy újdonsült antikvárius, háború előtti regényekre specializálódott. Neki ugyan nem volt Apámtól regénye, de összehozott egy józsefvárosi gyűjtővel, akinek számos Rodriguez krimi volt a birtokában.

  Ekkor tudtam meg, hogy Apám regényei a legkeresettebbek közé tartoznak bizonyos könyvgyűjtő körökben. Nem az elit és az irodalom búvárok olvasták őt, hanem a kisemberek, és azok voltak többen. Antikváriumokban, bolhapiacokon és az Ecserin cseréltek gazdát egyes példányok, borsos árakon. Egy vidéki gyűjtőnél olyan példány került a kezembe, amelyben a Széchenyi Könyvtár pecsétje volt látható. Felmerült emlékezetemben egy évekkel azelőtti újsághír, mely szerint az említett könyvtár köteles példányaiból számosat eltulajdonítottak.

Az egyébként szívélyes józsefvárosi Rodriguez gyűjtő semmi pénzért nem vált volna meg a tulajdonában lévő Nova pengősöktől (Skorpió, Skorpió bandája, A nevető halál, Perui véreb, Rémület hajója, Úszó halál, A sugárzó holttest, A sátán fia, A fekete tövis). Hosszas rábeszélésre kölcsön kaptam tőle néhányat, hogy lemásolhassam őket.

 

                                                      

       1985 őszén lázas igyekezettel fogtam neki Apám írói hagyatékának összegyűjtéséhez. Reménytelen feladatnak tűnt az eredeti könyvek begyűjtése. Gyermek- koromban néhányat magam is olvastam, azonban idővel mindegyik eltűnt. Apám kölcsön adta őket és soha nem kapta vissza egyiket sem. Regényeiből kevés jelent meg Rodriguez vagy Barsi néven, többnyire valamelyik írói álnevét használta. Egy alkalommal Zamárdiban beszélgettem vele. „Sokkal több írtam, mint hiszitek”- mondta. Később kiderítettem, a Széchenyi könyvtár katalógusa is csak keveset tart számon közülük. Az írói álnév lexikon segítségemre volt, bár az sem volt teljes. Idővel, olvasás közben azonban már biztosan felismertem Apám jól ismert stílusát, amelynek széles olvasó táborát köszönhette. Ilyen módon sikerült számos addig számomra ismeretlen írói álnéven kiadott regényét katalógusomba felvenni. Voltak írásai, amelyek más író nevén jelentek meg, amikor művei már indexre kerültek. De ennek fordítottja is előfordult a zsidóüldözés idején, amikor barátainak ő tett szívességet. Nehezítette a keresést, hogy néha André nagybátyámmal közösen írtak, és Andrénak is voltak kalandregényei, amelyek Apám írói álnevein jelentek meg. Szerencsém volt, mert egyik könyvgyűjtő a másiknak adott át, és miközben gyártottam a fénymásolatokat, egy-egy másodpéldányt meg is vehettem tőlük. A regényeket ritkán antikváriumban, vagy az Ecserin fedeztem fel. Amikor egy-egy már gyerek- koromból ismert regény a kezembe került leírhatatlan izgalom fogott el. Egy esti viziten a Szobi utcában betegem kezében pillantottam meg egyik regényét (Perui véreb), és azonnal elkoboztam tőle. Annyi ideje volt, hogy „dedikálja”: „Koszorúérfestés és két by-pass között szeretettel K. Gyula”.

Az új hobbi nemcsak nemesnek, de hasznosnak is bizonyult. Egy vasárnap délelőtt a Lukács uszoda hideg vizében róttam a métereket, amikor az úszómester kiszólított a vízből. Dr. Rapcsányi László, a Magyar Rádió főmunkatársa keresett telefonon azzal, hogy Apám regényeiből újra kiadatna néhányat, és Anyámmal, mint Barsi Ödön volt rádiós özvegyével interjút készítene. Ezzel gyűjtő munkám egyszeriben még értékesebbé és izgalmasabbá vált. Csak megjegyzem, hogy évekkel korábban egy ízben keresték Apám „Madagaszkár királya” című regényét megfilmesítés céljából, de Anyám nem tudta elővarázsolni. A Széchenyi Könyvtárban sem volt belőle köteles példány.

      Apám írói hagyatékának gondozása közben gondoltam először a Rodriguez család történetének kutatására. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, hiszen dédnagyapám, Rodriguez Ágoston pázmándi házasság levelétől eltekintve támpont nem állt rendelkezésemre. Sovány kis adat az Adorján-Szeleczky féle iratokhoz képest. Már 1982-ben kísérletet tettem arra, hogy megtudjak valamit a Rodriguez ősökről. 1985-ben ismételten érdeklődtem, egy ízben személyesen is átnéztem a fellelhető matrikulákat és a halottak könyvét a pázmándi plébánián. Meg is találtam a Rodriguez Ágoston dédapám kereszteléséről szóló bejegyzést. Ükapám, Rodriguez (Rodrich) Károly urasági ispán szüleire vonatkozóan adatot azonban nem nyertem, így a további kutatással felhagytam.

      A nyolcvanas évek közepén szakmai szempontból javult a közérzetem. A szívinfarktus kezelésében a fibrinolízis ekkor már bevezetésre került az Orvostovábbképző Intézetben, s a Mentőkórház a gyakorlatot hamar átvette. Csakhamar a Rohamkocsin is alkalmazni kezdtük, az első tíz helyszíni fibrinolízises eset a nevemhez fűződött. Eredményeimről a mentő újságban, majd később az „Intensive Care World”-ben számoltam be. A szakmai közérzet javulását azonban nem kísérte egyéb változás a munka körülményeimben, sőt a Rohamkocsi szolgálat idejének csökkentésével anyagi hátrányok mutatkoztak. Ez idő tájt dr. Lamboy László próbálta kevés sikerrel védeni érdekeinket. A kényszerű intézkedések mögött az ország gyors gazdasági hanyatlása állt, amely a mentőknél is fokozott takarékosságot követelt meg. A korábban, a rendszer önigazolása végett (kötelezően javítandó életszínvonal), felvett külföldi hitelek visszafizetése ekkor vált esedékessé. Ettől kezdve ismét a mentőktől való távozás gondolatát forgattam a fejemben.

 

       Megérezted a rendszerváltás előszelét mentőorvosi szolgálatod idején? Nem próbáltál aktív szószólója lenni bizonyos OMSZ-on belüli változtatásoknak?

 

          Hát én 56 -ot már átéltem. Nekem családom volt, én nem kockáztattam. De drukkoltam akkor, amikor a nálam négy- öt évvel fiatalabb kollégáim és bajtársaim (nem elvtársaim) szorongatni kezdték a szakmai előljáróikat, akik egyébként a felelős posztokon a pártállamot képviselték szolga módon. Dr. Dienes Zsolt és dr. Doktorits Béla voltak ilyenek a közvetlen baráti körömből. Zsolt barátom írásműveivel megkerülte a feletteseket, azok itt-ott megjelenhettek egyes kiadóknál. Dr. Doktorits ügyes traumatológus sebésszé képezte magát, de emellett politizálni is kezdett.

        Miből gondolod, hogy politizált?

           Egy alkalommal a Mentőkórházban szakszervezeti titkárválasztás zajlott. Az OMSz pártvezetősége kijelölte a kórházba mindössze egy hónapja dolgozó műtősnőt erre a posztra. A választás reggelén Erős Imre szakápoló bajtárs, aki a belgyógyászati ambulancián dolgozott feltette a kérdést szavazás előtt, hogy lehet-e jelölni más valakit is. A demokrácia szellemében a választást levezető pártfunkcionárius mondta, hogy természetesen és elnézően mosolygott, mert biztos volt abban, hogy nem lehet más mint akit a párt vezetősége akar. Nos dr. Doktorits Béla lett a titkár 98% -os arányú választási eredménnyel. Egyébként később a rendszerváltást követően a budapesti orvosi kamara főtitkára lett.

      Időközben Béla fiam tovább tanulása esedékessé vált. Érettségi után átmenetileg operatorként dolgozott, a Szobi utcai kórház mellett lévő számítógépes munkahelyen. A műszaki főiskolai felvételhez szükséges fizika és matematikatanulásban nagy segítség volt az Apáczai Csere János gimnázium tanárának, Zsigri Ferencnek a közreműködése, aki idővel András fiam fizika oktatását is elvállalta. András érettségi után a Fogorvosi Egyetemre készült. A két fiú pályára állítása elsőrendű feladattá vált. Egy évig együtt jártak Zsigrihez.

        A regény másolatok beszerzése Rapcsányi megjelenése után hirtelen nagyon fontos lett, a nemes hobby kereteit meghaladva. Apám regényeinek újra kiadási lehetősége a rendszerváltás előtti években az ideológia liberalizálódását tükrözte. Rapcsányi, a New York- kávéházi találkozón és utána is igen szívélyes volt. Anyámhoz virágcsokorral állított be a rádiós interjúra.

 

                                            

                                                            Az interjú

Együtt mentem vele Szegedre Szász Mihály  könyvgyűjtőhöz, aki nagyban járult hozzá, hogy eredeti példányokat használhasson fel az általa szerkesztett krimi antológiához. Később kapcsolatunk elhidegült. Dührohamot kapott, hogy más kiadókkal is tárgyalni kezdtem. „Opcióm van a Rodriguez regényekre!” hajtogatta. Kétségtelen, hogy a „Sárga regények” sorozatban az első kisregény megjelenése hozzá fűződött (Számum), majd később további kettőé is, de ezzel be is fejeződött tevékenysége Apám regényeinek feltámasztásában.

                        

                                             A Sárga Regények sorozat

  A Számum megjelenését (1987) még a Mentőkórházban ünnepeltem meg. Ebben az időben Apám könyveivel való elfoglaltság, az akarattyai telekkel való munkálatok ugyan jótékonyan tompították munkahelyi válságomat, de már állandóan a változtatás gondolatával foglalkoztam. 1988-ban pályázni lehetett a VI. kerület megüresedett körzet orvosi munkakörének betöltésére és reálisnak tűnt kinevezésem. Támogatott egy évfolyamtársam (Kóczé dr.) a párhuzamos körzetből, de a Korányi kórház főigazgatója is, akinek beleszólása volt a kinevezésbe. A mentőkórházi légkört már nehezen viseltem, egyedül a Rohamkocsin való munkát sajnáltam elveszteni. Még ebben az időben is számos siker élményem fűződött a helyszíni sürgősségi ellátáshoz.

      Szóban már megkaptam az állást, és a közalkalmazotti áthelyezésemet elindították. 1988 júniusában már a Paulay Ede utca öreg házait jártam volna, amikor egyik rohamszolgálatom alatt váratlan telefonhívást kaptam.

      Dr. Medgyesy Miklós keresett, aki megpályázta és megkapta a Róbert Károly körúti kórházban (később Nyírő Gyula) az újonnan épült anesztézia és intenzív osztály vezetését. Medgyesy doktort még mentőorvosi működése idejéből ismertem. A 6o.-as 7o.-es években édesapját két ízben is kezeltem szívinfarktussal a Mentő kórházban. Ismeretségünk, ha nem is volt baráti, de kölcsönösen respektáltuk egymást. A történethez hozzátartozik, hogy a pályázaton dr. Tury Peregrín barátom is indult, de visszalépett a Szakmai Kollégiummal való egyeztetés után. A status ugyanis aktív aneszteziológust igényelt. Egy heti gondolkodási időt kaptam az osztályvezető helyettes főorvosi status betöltésére. Szakmai feladatom elsősorban az intenzív osztály működésében való részvétel lett volna, az általam jól ismert mentőkórházi sürgősségi profilhoz hasonló munkakörben. Megdobbant a szívem, talán még sem leszek „professzor cirkuláris”! Maradok az általam jól begyakorolt és intézeti szintű betegellátásnál, most már főorvos gyanánt? Dr. Medgyesy Miklós ismerte szerény képességeimet és csábító volt ajánlata. Álmatlan éjszaka után úgy döntöttem megyek a Róbertbe, hadd lássam mit ajánlottak fel. Mint kiderült a KAIBO szervezési kérdései még koránt sem voltak megoldottak. Egy volt csak biztos, dr. Medgyesy főorvosi statusa. Jóindulatú barátaim azonnal figyelmeztettek: „Vigyázz, a Róbert nagyüzem, nem olyan családias kis kórház, mint a Mentő, inkább egy valódi darázsfészek!” Végül nem a tőlük hallottak alapján, hanem az igazgatókkal való tárgyalás alapján döntöttem. A főorvosi stallumhoz ragaszkodtam, és megadták, a vele járó fizetéssel együtt. A kikérési procedúrában annyi változott csupán, hogy a Róbert Kórháznak adtak ki a mentők, áthelyezéssel, ami azt jelentette, hogy a közalkalmazotti jogviszonyom nem szakadt meg. A körzetnél elég rossz néven vették húzásomat, ugyanis már a júniusi ügyeletben számítottak rám. Peregrin barátom is felcsattant: „meddig bolondítod az embereket?” Hozzátette, nem lesz könnyű dolgom egy általános intenzív osztályon, ahol kezelnem kell többek között pancreatitisben szenvedő és posztoperativ szakban lévő betegeket is, az altatásról nem is beszélve (!). Nos, igaza volt, mert anélkül, hogy kisebbíteni akarnám a Mentőkórház nimbuszát, tény, hogy beszűkült profilú intézményből egy jóval szélesebb szakmai palettájú kórházba kerültem át. Annak ellenére, hogy bár kezdettől fogva a sürgősségi ellátásban tanultakból jól megéltem, csak évek múltán kezdtem érezni, hogy mentőorvosból gyakorló intenzívessé válok. Az OMSZ Oraveczet követő főigazgatója, dr. Bencze Béla nem mulasztotta el, hogy az 1988 május elseji jutalom keretből (ötezer forint) kihúzzon. Igazán rosszul esett. Igaz, ettől a naptól kezdve már a Róbert Károly Kórház  dolgozója voltam.

         Az új helyen nehéz volt beilleszkedni. 1988 május elsejétől egy még nem működő osztály főorvosa voltam. Az intenzív osztály ügyeletét nem tudtuk összeállítani orvos hiány miatt. A csupán kevés coronariaőrzős gyakorlattal rendelkező I. belgyógyászati osztály orvosai nem voltak hajlandók közreműködni. Igaz, tőlük szándékoztuk elvenni az akut infarktusos betegek ellátását. Megvolt a lehetőségük megtartásukra, de újat és korszerűt (lásd fibrinolízis) nem voltak képesek elsajátítani és bevezetni osztályukon. Volt mentőkórházi kollégáim segítségével sikerült áthidalni a kezdeti nehézségeket, és néhány hónap után már saját, az altatásban gyakorlott orvosaink is képessé váltak önálló intenzív osztályos ügyeletre. Kezdetben azonban másod naponta ügyeltem. Üres óráimban, főleg éjszaka gyakorta szorongó érzés fogott el. Úgy éreztem, mint aki lélekvesztőn hánykolódik valamely távoli tengeren, a Szobi utcával rádió összeköttetésben. Hallottam, hogy új munkahelyet megszokni körülbelül öt évet jelent. Van igazság ebben. A kórházban megjelenésünkig azonban intenzív kardiológiai terápiát nem végeztek, így volt módunk újat felmutatni. A mentőkórházi tapasztalatok aranyat értek. A reanimációs gyakorlatban is messze elmaradt a Róbert kórház a kor igényeihez képest. Eszembe jutott, hogy évekkel korábban az egyik belgyógyászati osztályon (a később lebontott régi saroképületben) a Rohamkocsi orvosaként mintegy másfél órát próbáltam újraéleszteni egy huszonéves fiatal nőt. Szájtátinak összegyűlt az épület orvosi kara. A mentalitás az óta sem változott, de a tétlenségen túlmenően naponta igyekeztek gáncsolni minket. A fibrinolízis alkalmazásával szemben óriási ellenállást tapasztaltunk, kezdetben még a patológus főorvos is ellenünk fordult. Szellemes érvet hangoztatott az egyik belgyógyász főorvos a fibrinolízis ellen:hiba a beteget a már megkapott és túlélt infarktusából azt megelőző állapotába visszahozni”. Egyébként kellemes társalgó volt és szerény. Ez abból is látszott, hogy szerinte Magyar Imre professzor után ő volt Budapest legjobb belgyógyásza. De tőle is tanultam valamit:  „a beteget nem szeretni, hanem gyógyítani kell”! Célzás volt ez a pátyolgató stílusú orvosi magatartásra, amely gyakran a szakmai hozzáértést volt hivatva helyettesíteni. A darázsfészek azonban a jó és látványos eredményeinkre, ha lassan is, de megszelídült.

           Sokat lendített az osztály beindításában az is, hogy néhány férfiápoló utánam jött a mentőktől. Volt olyan, aki főállást, mások másodállást vállaltak. Az idők folyamán Szendrei Sándortól  eltekintve lassan elmaradtak. De az indulásnál aranyat értek. A nővér gárda, ha mindig hiányos létszámban, és állandó feszültségek között, de rendelkezésünkre állt. Az osztály szervezéséből és indításából rám eső munka sokáig lázas izgalommal töltött el. Mindenáron produkálni akartam a számomra új közkórházi közegben, bevezetni mind azt, amit a Mentőkórházban tanultam, s amellyel szemben ellenállást tapasztaltam. A munka egy része viszont számomra volt új, amihez nem könnyen alkalmazkodtam. A Mentőkórházban kevés olyan beteget láttam, mint a Róbertben. A sürgősség tiszta esetei helyett itt gyakran elhanyagolódott állapotban lévő, már szövődményes betegekkel találkoztam. Az alapbaj mellett már kiszáradás, keringési elégtelenség jelei mutatkoztak. Időnként szeptikus kórképek fejlődtek ki több szervi elégtelenséggel. Az ember nem tudta, hogy mit kezdjen el először kezelni.

       Ekkor jó alkut kötöttem a főnökömmel. Asszimilálódjak az osztály kettős profiljához, tegyem le az anesztézia és intenzív terápia szakvizsgát, ennek fejében a rendszeres altatástól megkímél, és az intenzív osztályon dolgozhatom. Természetesen a szakvizsgának neki gyürkőztem, a hozzá szükséges altatási gyakorlatot megszereztem. Egy ideig kamatoztattam is sürgős ügyeleti narkózisoknál („két kesztyűs császár”). A szakvizsgát végül letettem. Kicsit furcsán néztek rám, midőn ősz fejjel megjelentem a vizsgázó fiatalok között, de díjazták az igyekezetemet.

         Új munkahelyemen éltem meg 1989 június 16.-át, Nagy Imre újratemetését. A szónokok egyre élesebben fogalmaztak, Orbán Viktor ment a legmesszebb.

        Nyíltan követelte a kommunista rendszer leváltását és a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. A „napnál is világosabb” megfogalmazása a tennivalókat illetően mélyen megragadt emlékezetemben. A már szellemileg teljesen leépült Kádár ugyanaz napi halála viszont szelídítette az események forgatókönyvét. A rendszerváltás vér nélkül zajlott le. Antal József lett az új miniszterelnök, aki később megjegyezte: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”. A hatalomban azonban nagyrészt bent maradtak a régi rezsim prominens személyiségei is, akik egyszerre felismerték (amit én serdülőkorban is nagyon jól tudtam!), hogy 1956 népfelkelés, később már szabadságharc és forradalom volt. De az oroszok kivonulását csak sikerült elérni, Édesapám ujjongott volna, ha megéri. Persze, a modern szemléletű szovjet pártelnök Mihail Gorbacsov tevékenysége nélkül a szovjet birodalom nem mondott volna le még sokáig Magyarországról. Ezt azért tudni kell, amikor politikusaink jelentőségét megítéljük!

 

                                                  

                                                       No komment

 A romániai forradalom képeit a televízió jóvoltából viszont egyenes adásban láthatta az ember. Ha nincs korábban 56, nálunk is ilyen lett volna a társadalmi változás jellege. Ekkor szerveztek egy vöröskeresztes segély szállítmányt, amit vöröskeresztes busz vitt ki Temesvárra. A busz a kórházból indult, én lettem a kocsi parancsnoka. Úgy éreztem, nekem is kell valamit tennem a szájjáratáson kívül. Az út viszonylag simán zajlott, csupán ápolóm törte el a kulcs csontját, amikor egy alkalommal lövöldözés miatt az árokba ugrottunk. A gyógyszereket és kötszereket a temesvári kórházban gond nélkül átadtuk. Hazafelé jövet rádióból tudtuk meg Ceasescu és felesége kivégzését, tapssal üdvözöltük.

 

                                     

                                                  A Ceasescu házaspár kivégzése

      Az utca képek láttán önkéntelenül az 56-os események jutottak eszembe. Egy veszélyesnek tartott útszakaszon tank ment előttünk. Sajnos a sűrű ködben csak rossz minőségű képeket készítettem.

         De a kórházban is zajlott egy fajta palotaforradalom, amelynek előkészületei párhuzamosan alakultak a hazai és külföldi politikai eseményekkel. Nem maradtam ki belőle teljes mértékben. Már hónapok óta kiderült, hogy a kórházi orvosok szemben állnak az igazgatósággal. Az igazgató főorvos és helyettese viselt dolgait egyre jobban szellőztették. Indokolatlanul előnybe részesítették az egyik szülész főorvost, aki a sebész főorvossal együtt szintén jogos támadások célpontjává vált. A diktatórikus módszereket nehezen viselők egyre jobban felbátorodtak, az orvosi kamarát is felhasználva elérték, hogy a kórház élére biztost nevezzenek ki, aki új kórházigazgató választást készített elő. De az események a kórházi erővonalak mentén zajlottak, és nem az ő forgatókönyve szerint. A kórház ezekben a hetekben felbolydult méhkashoz hasonlított. Egyik szobából a másikba vonultak az emberek, ígérgetve egymásnak, majd titokban ellen akciót indítva. A betegekkel egyre kevésbé törődtek, majdnem igazolva a mondást, hogy az egészségügyben csak egy dolog felesleges, és pedig a beteg! A biztos engem nézett ki lehetséges személynek az igazgatói posztra, bár nem volt komoly szavazó bázisom. Az akkori kormány politikai irányvonalában azonban nem párttag voltom komoly pozitívumnak számított. Szereplésem csak tizennyolc százalékos támogatással végződött a mindent eldöntő szavazáson, ami arra volt alkalmas csupán, hogy győzelmet hozzon a volt kemény állampárti csoportosulás számára. A liberális belgyógyász tömörülés ezzel szemben erőtlennek bizonyult. Hiába ágált az egyik belgyógyász főorvos bolsevista módszerek ellen, nem talált széles körű visszhangra a kórházban.

       A 9o-es évek elején még másodállásban dolgoztam az OMSZ rohamkocsiján. Nehéz lett volna a mentőzésről, egyik pillanatról a másikra végleg lemondani. A Bázis Mentőállomás  roham autóján - kizárólag számomra rendszeresítve-„fibrinolízis csomagot” állítottak össze. Az eljárás helyszíni alkalmazása a rizikó miatt változatlanul csak szűk körben volt megengedhető.

       Ez idő tájt jelentek meg az OMSZ-szal főként a szállítás terén rivalizáló magán mentő társaságok. Az orvosos mentőszállításokhoz gyakran megkerestek. Egy verőfényes őszi napon végig robogtunk az Európa mentő színeiben az olasz csizma nagy autópályáján egészen Nápolyig. Sérült magyart hoztunk haza vákuum ágyban. Műtétre már nem volt elég a biztosítása. A Vezúv tövében megbotlott és eltörte a combnyakát. A kórházban kora reggel ugyanazt láttam, mint korábban egy alkalommal Athénben. A beteget hozzátartozói mosdatták és etették, a nővér csak körbejárt az injekciókkal. A főtéren érkezéskor és induláskor egyaránt handabandázó bóvli árus olaszok rohantak meg minket ujjnyi vastag „aranyláncokat” kínálgatva. Attól sem riadtak vissza, hogy a mentőautók „team”-jét támadják le. Hazafelé nagy szerencsénk volt. Már hazai autópályán jártunk, amikor sofőrünk elálmosodott és félre állt. Talán két órát aludtunk kora hajnalban. Arra ébredtünk, hogy a közelünkben lévő kamion vezetőjét ébresztgeti a parkoló egyik „lánya” és már indultunk is a sűrű ködben tovább. Alig egy-két perc után tömeges baleset helyszínére értünk, amely röviddel azelőtt történt. Átmenetileg itt rám hárult a kárhely parancsnok szerepköre. Egy kamion alá csúszott be az egyik személy gépkocsi, vezetőjének jószerével csak a feje látszott ki a roncsok közül. Miközben a tűzoltók kiszabadították, a helyszínre érkezett az OMSZ esetkocsija is.

                                           

A Szamaritánus bízott meg, hogy Taszárról az Orvosi Rehabilitációs Intézetbe szállítsak egy fiatal lányt, akit katonai dzsip gázolt el a város főutcáján. Egy angol diplomata várt minket, mindegyikünknek átnyújtott egy borítékot, amiben borravaló volt. Ápolóm azonnal elvesztette a magáét. Azóta sem tudja, hogy milyen címletű bankjegy volt a borítékban, most sem mondom meg. Hátha elolvassa, amit írtam.

       Ez idő tájt történt, hogy Béla fiam nagy izgalomtól kímélt meg. Sikeres főiskolai előfelvételijét már csak akkor tudtam meg, amikor biztos volt a felvétele. Ősszel elvitték egy évre katonának. Egy ízben a szovjet határ melletti katonai táborban látogattam meg. Délutáni pacemakerezés után estére értem oda, hogy néhány percet beszélhessek vele. Jól bírta a kiképzést, jó természetű volt mindig is. Később hétvégeken Zalaegerszegre mentünk utána, ha tehettük. A zalai dombságon átvezető gyönyörű úton száguldottunk, hogy időben odaérjünk.

          Közben új hobbimnak is éltem. Apám regényeinek fénymásolatai, de eredeti példányok is egyre másra kerültek a kezembe. Az utóbbiak különös jelentőségre tettek szert, mert a kiadók az eredeti példányok megtekintéséhez általában ragaszkodtak. Egy-egy általam nem ismert regény vagy újságcikk még fel-felbukkant, de az írói hagyaték katalógusa hamarosan teljessé vált. Két kiadó hajba kapott Apám regényeinek a kiadási jogáért. Az Ifjúsági Könyvkiadóval és a Garabonciással egy vasárnap délután, csendes kórházi ügyeletem alatt, telefonos versenytárgyalást bonyolítottam. A Garabonciás szerezte meg az újra kiadás jogát a regények egy részére. Szerencsére csak a „kis tarkákat” célozta meg, míg Gébner, az Ifjúsági Kiadó főnöke a NOVA regényekre utazott. A kiadók egyébként az eredeti példány megtekintéséhez általában ragaszkodtak. Idő közben a Népszava is közreműködött három kisregény (A Szellemek völgyében, Az álarcos fantom, A Colorado farkasa ) megjelentetésében. Persze voltak sikertelen szerződések is. A Babits kiadó kilenc helyett csak egy regényt adott ki (Ki a következő?).

       Szerencsére idejében sikerült velük szerződést bontanom. Olyan kft. is akadt, amely nem teljesített, viszont a regény másolatokat sem adta vissza. A Népszava és a Babits kiadásai, a Sárga Könyvek, majd végül a Garabonciás sorozata is elakadt, de addig ontotta a „kis tarkákat”.

        A jogdíjak lehetővé tették, hogy befektetésben gondolkozzunk. Ehhez hozzá járult, hogy a szigethalmi hétvégi házat egy közvetlen rendszerváltás előtti rendelet folytán húszforintos illeték befizetésével örökös bérletből saját tulajdonunkba írathattuk át. Azonnal el is adtuk. A rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban így sikerült egyeseknek tulajdonba venniük a korábban elvtársi protekcióval szerzett bérleményüket. Ezúttal mi is közéjük tartoztunk, egészen kivételesen és véletlenül, ha nem is elvtársként. Szigethalmot rajtam kívül egyébként egyikünk sem kedvelte. A Kis Duna piszkos volt, úszásra alig alkalmas, a hal ehetetlen. Az út csaknem annyi volt időben, mint Balatonakarattyára. Viszont sok munkát igényelt a rendben tartása. Kitettünk egy eladó táblát a kapura és a hét végén levittem egy ismerősömet nézegesse körül a házat jó alaposan. Másnap már várt az értesítés, hogy autóalkatrész boltos telekszomszédom azonnal készpénzért, különösebb alku nélkül megveszi. Béla fiam már lakás várományos volt, mint Anyám bérlőtársa, így Andrásnak vettünk öröklakást az összefolyt pénzekből. Délután egy nejlon zacskó pénzzel indultunk a városba és este már meg volt a lakás az őrmezei lakótelepen. Ennyire tellett, de jó helyen épült, jó kilátással és igen jó beosztással. Andrást felvették érettségi utáni második évben a fogorvosira. Napokig örömmámorban úsztam. A két fiú elindult a maga útján, amelyhez már minden eszköz biztosítva volt.

 Egy Zilahy regényben olvastam, hogy az ember ötvenes éveiben veszti el a szüleit. Apámat sajnos én sokkal korábban. Sarolta édesanyját vesztette el, miután hónapokig gondosan ápolta. Apósom hozzánk költözött, utolsó öt évét nálunk töltötte.

                                             

                                                                Saroltával és apósommal

  Sarolta a tenyerén hordozta, de betegségei nagyon megkeserítették. Először a keszthelyi szülői ház, majd az a helyett épített Zrínyi utcai ingatlan eladására került sor. A park melletti tornyos házat az óta is sajnálom.

 

          Közben a Róbert Kórház felvette a Nyírő Gyula nevet. Ekkor támadt fel bennem a gondolat, hogy az anesztézia után a kardiológiai szakvizsgát is letegyem. Az ötlet eredetileg Makláry Lajosé volt, aki azt jó lehetőségként emlegette, igaz csak saját maga számára. A Mentőkórházban erre természetesen semmilyen lehetőségem sem volt. A Nyírőben más volt a helyzet. A szakmailag vezető budapesti intézményekben korábban kialakított jó perszonális kapcsolataim hirtelen felértékelődtek. Lehetőségem nyílt a kardiológiai szakvizsgára, amit az osztály profilja is igényelt. Szakmai gyakorlatra átvezényeltek a Szabolcs utcai Kardiológiai Centrumba. A volt OTKI, ismételten változtatta nevét. Volt HIETE, majd OGYK. Az épületre és osztályaira jól emlékeztem a belgyógyászati szakvizsga idejéből és az orvos kollégákat is ismertem. Mégis furcsa volt újra ügyelni ott, ahol kezdő orvosként is dolgoztam valamikor. A szakvizsgára való felkészülés könnyebb volt, mint gondoltam. Az elméleti anyag jól illeszkedett ahhoz, amit a gyakorlatban végeztem.

     Miközben a kardiológiát bújtam Apám regényeivel foglalkoztam továbbra is legszívesebben. A legkedvesebb hobbim volt. Mama boldogan festette a fénymásolt címlapokat és restaurálta a régi szakadt példányokat. Együtt jártunk a kiadókhoz újabb és újabb szerződéseket kötni. Apám regényeinek és a címerek festése nagy passziót jelentettek számára. Akkor még nem tudtam, hogy életének utolsó évei ezek. Végre sor került a Skorpió regények és „A nevető halál” szerződésének aláírására, de megjelenésükre várni kellett. És Mama közben váratlanul meghalt. Nem vette fel a telefont és a harmadik hívás után rosszat sejtve rohantam hozzá. Lakásában égett a villany, de nem sokáig örülhettem. Előző este gyújtotta fel, utoljára. Másnap halt meg a Szobi utcában. Még mindig nagyon bíztam volt munkahelyemben, azért vittem oda. Nem tudtam elképzelni, hogy ez megtörténhetett. Temetésén az általa is féltve őrzött fejszobrát helyeztem a ravatalára, amely szépséget és fiatalságot sugárzott. Néhány évvel korábban készült képe és ez a szobor él bennem róla. 

 

                                             

                                                           Mama

   Kis lakása Béla fiammá lett, akarata szerint. Művészi hagyatékát megpróbáltam rendszerezni, életrajzát megírni, és katalógust készítettem műveiről.

       Nem érhette meg a negyedik szakvizsgámat. Pedig annak valószínűleg nagyon örült volna. Tanulás közben döbbentem rá, ha hamarabb foglalkozom a medicina e fontos területével, Mama talán még élhetett volna kicsit. De én voltam a kezelőorvosa, sajnos.

        Lakását eladva Béla a Bimbó úton nagyobb és szép lakáshoz jutott. Sok minden őrzi Mama emlékét itt.

 Tavasszal megjelentek a várt regények. Boldogan rohantam volna velük hozzá.

 

                             

 Nehéz időszak következett életemben, amelyen nehezen sikerült átvergődnöm. Szerencsére voltak momentumok, amelyek megkönnyítették.

       Andrást fogorvossá avatták, Béla elvégezte a műszaki főiskolát és kedvére való állást talált. Anyám sajnos mindezt nem érte meg.

                                                    

                                                        András avatása

Akarattyai nyaralónk ezekben az években jelentős változásokon ment át. Fecskefészek módjára lett építgetve, mindig hozzá tettünk egy kicsit. Még a 9o-es évek elején megkapta a fennmaradási engedélyét a faház, amelyet nem sokkal utána pincével és egy szobával bővítettünk. Az épület komplexumot ekkor már kőfal vette körül. Az új részt Ádám Pistával, ideiglenes tetővel borítottuk be. Mama halála után a régi és az új épületrész közös tetőt kapott, majd a tetőteret is beépítettük saját elképzelésünk szerint.

 

                             

A horgászat reneszánsza kezdődött számomra ezekben az években. Pistával, már kora hajnalban kieveztünk a stégünkhöz. A horgásztanya és természet védett területe kis mennyország volt számunkra. Az ötvenes évek Balatonjára emlékeztetett. A nádas, a mögötte lévő ingoványos mocsaras kis vadon otthont adott őznek, rókának. A csónak kikötőben teknősbéka, sikló, pézsmapatkány és egyéb különféle vízi állat volt honos. Egy időben harcias hattyú pár rakott fészket a móló oldalán. Úszni is itt szerettem leginkább. Nem zavart senki, legfeljebb a szomszédos naturista strand nudistái tévedtek át. Néhány izgalmas halfogás felejthetetlen emlék maradt.

                            

           Béla és András, ha volt szél, főként négyes vagy ötös, akkor egész nap szörföztek.

        Az új szakvizsgával jelentősen megerősödtek kórházi pozícióim. Hogy erre milyen nagy szükségem volt, akkor még nem tudtam. Egy volt kollégám, akinek a véleményére sokáig nagyon adtam, úgy vélekedett erről:tipikus példája a megkésett szakvizsgának!” Azóta tudom, hogy tévedett és igaz a közmondás: jobb későn, mint soha”. Bebizonyosodott a Mentőkórháztól való megválásom és a kardiológiai szakvizsga esetében is, bár ez utóbbit valóban igen csak ősz fejjel tettem le.

        1994-ben fájó szívvel végleg abbahagytam a mentőzést, a továbbiakban csak kórházi ügyeleteket vállaltam. Később ez jó húzásnak bizonyult ugyanis a mentőzést másodállásként a nyugdíj kiszámításában nem vették volna figyelembe. Az ügyeleti díjat azonban igen, és éppen ebben az időben jelentősen meg is emelték azt. Ez annál is inkább jól jött, mert a kormányon lévő szocialista-liberális koalíció kénytelen volt a súlyosbodó államháztartási gondok miatt megszorító intézkedéseket tenni. A pártállam idején külügyminiszter Horn Gyula miniszterelnökként jó érzékkel választotta Bokros Lajost a kormányába, akinek a „csomagja” révén az ország kilábolt a fenyegető gazdasági válságból. 

        Az anyagiak miatt nem kellett aggódnom. Aneszteziológus kollégáim változatlanul nemcsak a közalkalmazotti fizetésből szerettek volna megélni. Leplezetlen ellenszenvvel viseltettek a paraszolvenciás orvosi szakmákkal szemben. Az anesztézia zsargonjában beszéltek „zsebészetről, béljóslásról, szőlészet és anyaméhészetről”. Kiszolgáló, vagy pincér szakma volt valóban az anesztézia a manuális szakok mellett. Pedig altatóorvos nélkül az operátorok zsebébe nem tettek volna a hálás betegek egy fityinget sem. Az anesztesek kisebb ingyen vacsorákon is nagy örömmel jelentek meg, amelyeket - nem önzetlenül - gyógyszercégek szerveztek számukra. Éhes had benyomását keltve éltük ki táplálkozási ösztöneinket ilyen alkalmakkal.

                                                     
                                              Gyógyszercég vacsora

A kardiológiai intenzív ellátás középpontba került osztályunkon ezekben az években. Nagy beteg forgalmunk volt. Főként a heveny szív megbetegedések ellátása, ezen belül a friss szívinfarktusos betegek kezelésében szereztünk nagy gyakorlatot. Az EKG elemzés, amelyet Gábor Auréltól tanultam elengedhetetlen segédeszköznek bizonyult.

                                             

                                               EKG elemzés

 Ebből az időből származó mondásom „a lízis a mi kenyerünk!” ugyancsak igaznak bizonyult. A Szabolcs utcai kardiológiai centrum orvosai gyakran mondogatták, hogy velünk ellentétben nem jutnak elég heveny szívinfarktushoz. De magam sem tudtam, hogy milyen jó időszakot fogtam ki az osztály életében. A betegeket beutalási rendszer szerint vitték a különböző kórházakba. A Kardiológiai Centrum viszonylag szűk területről kapta betegeit, más kórházakból csak a szövődmény miatt áthelyezettek kerülhettek oda, azaz másodkézből. Ahogy ők mondogatták, uraságtól levetett csizmát kaptak. Mi viszont rengeteg friss beteget vettük fel, élveztük az infarktus in statu nascendi körülményei között végezhető sürgősségi és intenzív terápiás gyakorlatot. Naponta végeztünk fibrinolízist, hetente pacemakereztünk. Az általános intenzív valójában kardiológiai intenzív profilt vett fel. Fenti mondásomról csak jóval később bizonyosodott be, hogy mennyire igaz volt. A studykhoz is bőven állt rendelkezésre beteg. Az osztály kardiológiai jellege 2oo3. januárig állt fenn, amikor döntő változás következett be a friss infarktusos betegek ellátásában a korszerűség jegyében. Ebben saját magunk is közrejátszottunk, mivel a friss infarktusos betegek egy részét azonnal koszorúér tágítás céljából továbbítottuk a Kardiológiai Centrumba. Így adódott, hogy 2oo2. tavaszán kerekasztal megbeszélésre hívtak meg a Kardiológiai Napok alkalmából. Ennek fő témája az említett eljárás bevezetése volt ügyeleti rendszer kidolgozásával. Ez meg is történt, így 2oo3 január elsejétől a beteg forgalmunk döntően változott, a friss szívinfarktusos betegek már nem hozzánk kerültek. De ez akkor már a betegek érdeke volt. Én viszont végig éltem egy olyan forradalmi időszakot az orvostudomány-és azon belül a kardiológia fejlődésében, amely egyhamar nem ismétlődhet meg. Elég csak arra gondolnom, hogy a hatvanas évek elején a friss szív infarktus kezelésének alapja a 6 hetes szigorú ágynyugalom volt, és az évezred fordulójára a minél hamarabbi invazív eszközös beavatkozás (koszorúér tágítás és stenting) elmulasztása esetén az orvos csak sajnálkozva mondhatta: „the ship has gone!” Amit szerencsére a beteg többnyire nem értett meg.

          Ez idő tájt került sor krétai nyaralásunkra. Azt hittük, hogy ez lesz az utolsó utunk, amit megengedhetünk magunknak. Szerencsére tévedtünk, és a nyaralás felejthetetlennek bizonyult. A hajóút az Égei tengeren, Kréta kikötő városai, a knósszoszi palota romjai, Szantorini  lelkes fotózásra ösztökéltek. Nem vagyok nagy fényképész, de azokat a képeket művészet lett volna elrontani.        

                        

A következő nyáron a dalmát tengerpartra mentünk kettesben, ezúttal a Szamarával. Az Adriában akkor sem csalódtunk.

                      

Az OMSz-tól való távozásommal azt hittem végleg eltűnik életemből a mentőautó. Tévedtem. Már a rendszerváltás előtt megjelent magán betegszállítók száma tovább szaporodott. Mint renegát mentőorvost gyakran felkértek orvos kísérőnek alkalmi beteg szállításoknál.

  Ezek többnyire külföldi utak voltak. A tengerentúliakat jelképes napidíjért is örömmel vállaltam. Személyem kiválasztásában szerepet játszott az is, hogy jó kapcsolatba kerültem hazai biztosító társaságokkal. Ez nem volt véletlen, ugyanis az egyik biztosítónál dolgozó orvos kolléga oxyológiai szakvizsgára való felkészítésében közre játszottam. Magam a biztosító orvosi szaktanfolyamot végeztem el e kapcsolat révén. Az okirat megszerzése után világossá vált számomra, hogy szűk kör kezében van az orvosi szakma e nem túl fáradságos, de annál jobban fizetett területe. Néhány beteg szállítása azonban emlékezetes maradt számomra.

 

                            

        Karácsonyi hangulatban került sor az ausztráliai útra. A csaknem egész napos repülés után a hazai télből a földgolyó másik végén tündöklő nyárba csöppentem. Rövid ujjú ingben rögtön jobban éreztem magam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                      

 

Kevés idő állt rendelkezésemre, három napon belül vissza kellett hoznom a betegemet.Sydney- eltekintve a kikötő körüli belvárost- akár London perifériája is lehetett volna. A legjobb közlekedést a centrumba-nagy meglepetésemre- egy kanyargós csatornán közlekedő komphajó, a „River Cat” jelentette.

 Kattogtak a fényképezőgépek, amikor távolban feltűnt a híres opera látképe és kompunk áthaladt a tengeröblön átívelő óriási híd alatt. Innen átszállással álmaim strandjára, az ausztrál beachre hajókáztam tovább. Alig vártam, hogy bevessem magam az óceánba. Ólmos fáradtságomat a napi megszokott félórás úszással terveztem elütni. Keserű csalódás ért. A víz hideg volt, percekig sem tudtam benne tartózkodni. A sarki tenger áramlat megtette a hatását. Remegve hasaltam el a fövenyen. Ezzel vége is volt számomra az ausztrál tenger utáni vágyakozásnak. Annál jobban élveztem Sidney kikötőjét, ahol felhőkarcolós világváros találkozott az óceánnal. Nem messze a híres operától ezüstözött ember állt a járdán szobor módjára, előtte az aprópénzes tálka. Hullott a fémpénz, egy felpattant és jó méterre elgurult. Egy pillanatra azt hittem, hogy az ezüst ember utána nyúl, de nem tette. Sétálgattam egy darabig a kikötőben és körülötte, a felhőkarcolók tövében.

 Délutánra holt fáradt voltam, de még felhívtam Zólyomi László  lakását. Címét és telefonszámát hamar megtaláltam a városi telefonkönyvben. Anyám unokabátyja Horthy kormányzó testőrségének volt tagja. 1944.-ben gyerekkoromban találkoztam vele utoljára, amikor búcsút vett nagyanyámtól és nyugatra indult. Nem lett volna jó dolga az oroszok vagy a németek fogságában. Kállay miniszterelnököt és családját menekítette a németek elől a Budai Várban, amikor azok bevonultak Magyarországra. Tisztelettel nézegettem tiszti kardját, amit nálunk csatolt le a Ráday utcai lakásban. A szekrény tetején az előszobában porosodott sokáig, talán 1956-ig. Zólyomi később szenátor lett Sidneyben és milliomos. Felesége vette fel a kagylót és közölte, hogy férje két hónappal azelőtt meghalt.

           Furcsa módon egy tavasszal kétszer is megfordultam Egyiptomban. Először Kairóból  hoztam haza beteget. A magyar konzul szó szerint karjaiba zárt, állandóan kísért és mindent megmutatott, amire az idő lehetőséget adott. A nagy piramis belsejében lévő sírkamrát is megnézette velem. Az oda vezető szűk lépcső alagút nem igazán nyerte meg a tetszésemet. A fülledt levegő és a bezártság kellemetlen érzése egyre inkább a hatalmába kerített. Mire ismét megláttam a napvilágot csurom verítékes voltam. Konzul barátom nevetve közölte, hogy minden ide látogatót felhajtanak oda. Nézni és fényképezni való rengeteg lett volna, de fényképezőgépet nem vittem magammal. Most sajnálom már, de az orvosi műszerek elég cipelni valót jelentettek számomra amúgy is. A februári tavaszi melegben jól esett a hideg sör, ücsörögve szemben a Kheopsz piramissal. Konzulunk az éjszakai Kairót sem mulasztotta el megmutatni. Kaotikus forgalomban néha csengető villamossal találtuk magunkat szemben, majd szűk sikátorokban autóztunk. A bazársornál és a piacnál elvegyültünk a tömegben. A haza indulás előtti órákban még beszélgettünk kicsit egy pohár ital mellett. Az egyiptomi főváros nagy élmény volt.

           Az egy hónappal későbbi luxori  útra érthetően nagy kedvvel készülődtem. Ezúttal infarktusos beteg korai haza szállításával bízott meg a biztosító társaság. Luxort és a Királysírok Völgyét megtekinteni mellesleg nem tűnt utolsó dolognak. Kairóban ismét melegen fogadott a magyar konzul, de arra nem volt módja, hogy Luxorba is elkísérjen. Pedig nem ártott volna, ahogy az események utólag igazolták. A kairói reptéren egyedül maradtam a tranzitban és a gép hajnali indulásáig virrasztottam. Időnként vad külsejű géppisztolyos katonák jöttek nézelődve, mint akik keresnek valakit. Idővel megkíséreltem beljebb kerülni, de nem engedtek mondván, hogy nem jó a jegyem. Bizonytalanságban várakoztam, elaludni nem mertem. A gép indulása előtt félórával azonban szó nélkül átengedtek a jegykezelők. Valószínűleg addig a baksisra vártak. Óvatosságból megkérdeztem a stewardot, hogy a luxori gépen vagyok-e. Felvilágosított, hogy a gép Asszuánba megy, és megmutatta a luxorit, amely egy kilométerrel odébb állt a betonon. Éppen hogy csak odaértem, rohanva. Ezek után már nagyobb meglepetés nem ért, amikor nem találtam betegemet a luxori kórházban. Kiderült, hogy a beteg saját felelősségére szállodájába visszatért szívinfarktusa harmadik napján, mert a kórházi viszonyokat nem tudta elviselni. A kórház korábban az angoloké volt, eléggé lepusztult állapotában csak emlékeztetett volt gazdáira. A beteg az úgy nevezett intenzív szobában feküdt. Reggelenként dermedten ébredt a sivatagi hidegtől. Ajtaja ugyanis nem volt a szobának. Kiadott gyógyszerét az éjjeli szekrényéről valaki éjjelente rendszeresen elvitte. A sarokban poros lélegeztető gép árulkodott a kórház higiénés viszonyairól. Tájékozódó vizsgálat után kiderült, hogy a beteg még instabil állapotban van. Választanom kellett, hogy megpróbálom hazavinni, vagy marad a szállodában orvosi ellenőrzés nélkül. Végül a repülés mellett döntöttem a beteg határozott kérésére. Nehezen sikerült mentőt szereznem a reptérig, ahol két órát várattak, majd közölték, hogy a beteg jegye nem jó, ha repülni akarunk, fizessük ki Kairóig az utat. A beteg közben anginázott egyet, majd a nitroglicerin spraytől rövid időre elájult. Izzadni kezdtem. Szerencsémre éppen annyi pénzem volt, hogy megvegyem a repülőjegyet, mire az indulás előtti pillanatokban felraktak minket a gépre. Kairóban a konzul kiderítette, hogy a repülőjegy érvényes, az árát visszakaptam. Elhatároztam, többet turistaként sem látogatok el arab országba. A Királyok Völgye, a megtekintett fáraósír és a karnaki romtemplom csak némi kárpótlást jelentett a kiszolgáltatott helyzetben elszenvedett bánásmódért. A kocsiablakon kezét benyújtogató gyerek szemén ülő légy látványa sem könnyen felejthető. A kis koldus rezzenés nélkül, közönyösen tűrte. Hozzá szokott. A fekete kőből faragott sakálfejű Anubis azonban kedves tárgyam maradt.

        Egy évvel később Hongkongból  hoztam haza egy szerencsés hazánkfiát. Szerencsés volt, mert biztosítása megengedte, hogy bravúros műtéttel megmentsék az életét. Beleinek nagy részét eltávolították, miután szelektív ér festéssel megállapították, hogy mit kell eltávolítani, és mit lehet bennhagyni. A hipermodern város vegyes érzéseket keltett bennem. Felhőkarcolói, a tengerre épült leszállópályája lenyűgözött. A szálló, ahol aludtam a tenger öböl fölé magasodott, pazar kilátással. Tetején volt az uszoda, ahonnan úszónadrágban szemlélhettem a lenn nyüzsgő forgalmat. Közvetlenül az angol uralom vége előtti években mindez egy utolsó, őrült színpadi táncra emlékeztetett. Néhány kilométerrel odébb egy hatalmas, de jóval elmaradottabb ország már készült rátenni a kezét Ázsia eme gyöngyszemére. Mindvégig ez motoszkált a fejembe, amikor mindenütt divatosan öltözött embereket, pazar éjjeli kivilágítást, csoda autókat és jachtokat, számtalan színes cifra éttermet és éjjeli bárt, a „nyugati” fogyasztói társadalom számtalan jelét láttam ott, Távolkeleten. De dolgoztak is keményen, minden talpalatnyi helyet kihasználva. A beteg nagyon gyenge volt. Az ágyból már kikeltették, de alig tudott járni. Negyven kilójával éppen vinni tudtam, ha kellett. Erre is szükség volt időnként, bár a wheel-chair megkönnyítette dolgomat. A hosszú repülés alatt a gépen váratlanul egy fiatalemberhez hívattak. Narkósnak tűnt, aki túladagolta kábítószerét. Légzése leállt, a szíve is rövid időre. A reanimációs művelet sikeres volt a fiút Bangkokban néhány perc múlva levették a gépről. Később a kapitány a stewarddal küldött egy üveg francia pezsgőt számomra.

         Úgy tűnik, hogy a mozgalmas mentés jellegű tevékenységről nem szívesen mondtál le. Az intenzív osztályos munka helyettesítheti azt?

     Sokszor igen, de néha egyáltalán nem, amikor szinte csak a reménytelen állapotban lévő betegek életben tartásával küszködünk. Ez inkább szamaritánus lelkületet igényelő fokozott ápolási feladattá válik. Amíg osztályunk a kardiológiai intenzív betegellátást végezte nem is éreztem a mentőzés hiányát, és ezt enyhítette 1994 - ig a Bázis Rohamon való működésem is.

        Szerencsémre a 9o-es évek elejétől a számítógép forradalmasította a kórházi adminisztrációt. Eleinte azt gondoltam, hogy ez már kimarad az életemből, de egyre inkább pótolhatatlan munkaeszközzé majd hobbijaim kiszolgálójává lépett elő. Először csak szövegszerkesztésre használtuk a zárójelentésekhez, később Apám folyóiratokban megjelent folytatásos regényeit kezdtem számítógéppel másolni (A rémület völgye, Északi fény, Nyolc óra két perc). 97-től már a beteg adminisztrációs rendszer kiépítése (Hospnet) is megtörtént. Ez rendkívül megkönnyítette a betegek felvételét, és követését. Innen már csak egy lépés volt a számítógép otthoni telepítése. Ekkor még nem tudtam, hogy a genealógiai kutatásban is fontos segédeszközöm lesz.

          A családkutatás sziszifuszi munkáját kisebb sikerek tovább ösztönözték.

      Az Adorján Szeleczky levéltár segítségével sikerült egy 18. századbeli családi képen lévő idős hölgy azonosítása. Ez idő tájt megengedhettem magamnak, hogy a főkötős matróna évszázados kosztól megfeketedett olaj portréját restauráltathassam. Az ismeretlen holland festő alkotása valószínűleg a Frideczky család valamelyik nőtagját ábrázolta, de ennél többet nagybátyám sem tudott a képről. Ő jogász és amatőr genealógus volt. Neki köszönhettem hogy a családom kutatását elkezdtem és annak a hatalmas családi levéltárnak amelyet tőle örököltem.

A restaurált kép bal felső sarkában előbukkant az a címer, amely nagybátyám családi címergyűjteményében is szerepelt. Ez bizonyítja hogy a portré Frideczkyné nemes eörsi Tiszó Magdolnáról készült 1797-ben.

                                                                                        

 Időközönként újra és újra eszembe jutott hogy próbálkozzak a Rodriguez család történetének felderítésével is. Hátha sikerül többet megtudnom a kissé lenézett „polgári” származású apai felmenőkről. Ismét megpróbáltam kapcsolatot teremteni a pázmándi plébániával. Ha újabb adatot nem is nyertem, de jó tanácsot igen. Először a Fejér Megyei Levéltárnál, majd az Országos Levéltárnál érdeklődtem. Ettől kezdve egy újabb hobbi áldozatává váltam. Az Országos Levéltár mikrofilm kutatójában elvesztettem az időérzékemet. A matrikulák nézegetése közben észrevétlenül teltek a percek és az órák. Még a szabadságom egy részét is ott töltöttem. Véletlenül észrevettem, hogy az egyik Rodriguez csemete atyja és a keresztapa ugyanazon néven szerepel a matrikulán. Egy profi genealógus azonnal kapcsolt volna, nekem kis időmbe telt, amíg rájöttem, hogy ükapám apját, a keresett bevándorlót is Rodriguez Károlynak hívták. Pázmándon azonban több adatot nem találtam. Ekkor napokat töltöttem el kereséssel, míg véletlenül találtam egy Rodriguezt, aki Székesfehérváron nősült. Aloysius Rodriguez származása helyét a házassági bejegyzés azonban szerencsémre feltüntette (Ex Lovasberény!). Így jutottam el Lovasberénybe, ahol a bevándorló ősöm Carolus (Karl) Rodriguez  urasági sebészként élt. Korábban a császári hadsereg sebésze volt. Amit gyerekkoromban hallottam egyszerre mind eszembe jutott. Anyám is említette Lovasberényt, Olga mama pedig mondogatta, hogy a Rodriguez ős foglalkozása chirurgus regimenti volt. Még skandálta is egy alkalommal, amikor anyai nagyanyámmal az apai leszármazásról diskuráltak. Utána „megapprehendált” mert bosszantotta a Rodriguez ősök lefitymálása és egy darabig nem is jött hozzánk. A siker fellelkesített és hosszú levelezésbe kezdtem külföldi levéltárakkal, egyházi hivatalokkal és a bécsi katonai levéltárral, ahol magyar levéltári kirendeltség működött. Eredménytelen levélváltások sem tántorítottak el attól, hogy több irányban folytassam a kutatást.

             A kórházi hangulatot a 9o-es évek közepén váratlan fejlemény tette feszültté. Ágy leépítés és létszámcsökkentés mellett döntöttek az egészségügy korifeusai. Tényleges reform helyett fűnyíró elv módjára végre is hajtották. Az intenzív ágyait néggyel csökkentették, két orvost elbocsátva. Nem estem közéjük. Ma sem tudom, hogy nyugdíj korhatárom előtt két évvel miért nem tőlem váltak meg. A négy szakvizsgámnak és szakmai tapasztalatomnak talán szerepe volt benne. De az is igaz, hogy dr. Takács Gábor  főigazgatót saját kezűleg kezeltem az osztályon súlyos betegségével, amiből szerencsére meggyógyult. Mindenesetre az anesztézia és kardiológia szakvizsga számíthatott! A „megkésett szakvizsgá”-ról csak ennyit!

           1998 őszén Benelux  körútra fizettünk be, amely a fárasztó buszozás ellenére igen jól sikerült. Számtalan csatornájával Amsterdam hagyta a legtöbb emléket bennem. A híres gyémántcsiszolóban is megfordultunk. Fülbevaló gyémánttal gazdagabban távoztunk, miután rövid időre,- amíg válogattunk a gyémántok között- az ajtókat ránk zárták. Ismét ott voltam Brüsszel főterén és fogalmam sem volt arról, hogy majdani család kutatásom színhelyén járok. Csak be kellett volna kukkantanom a Notre Dame de la Chapelle-be, vagy a Saint Géry-be tanulmányozni a matrikulákat.

                          

  Apám regényei közben változatlanul érdeklődésem előterében maradtak. Az álneves Rodriguez krimik a rendszerváltás időszakában jelentek meg. Sajnálatomra az irodalmi szempontból értékes műveire nem tartottak igényt. A kiadókat azonban továbbra is számon tartottam. Néhány eredménytelen kísérlet után találtam rá a K. U. K.  kiadóra. Szerencsémre igazgatójuk fiatal korában olvasta Apám néhány regényét. Kis gondolkodás után az „El Dorado” és a „Vihar London felett” című regényeket bevette kiadási tervébe. Ez utóbbi került először a nyomdába (1996). Az „El Dorado” megjelenése előtt (1997) a kiadó sugallatára a rádió interjút készített velem Apámról és megjelenő regényéről. Ez is nagy elégtétel volt. Szüleim sajnos nem érték meg ezt a pillanatot.

                           

Ezt követően a Rodriguez család kutatása kötötte le a figyelmemet. Több szálat tartottam a kezemben egyszerre. Az Országos Magyar Levéltár mikrofilmjei mellett eredeti iratokat is tanulmányoztam a Kancellária  és a Helytartó Tanács  archívumában. Pap volt ősöm nagybátyja a családi szájhagyomány szerint Fulgentius Rodriguez  néven találtam rá. Keresztneve eredetileg Anton  volt és Temesváron született. A Fulgentius nevet az ágostonos szerzeteseknél kapta. Nyugdíj kompenzációs kérvényén szereplő Lovasberény  szó a családi szájhagyományt alátámasztva chirurgus ősömmel való kapcsolatára utalt. De azon kívül, hogy egy karinthiai kolostorban élte utolsó éveit, nem tudtam meg többet róla. A haláláról később (2018) sikerült csak adatot szereznem, amely alátámasztotta a család eredetéről a későbbiekben megjelent kutatásom sikerességét. A mikrofilmek tanulmányozásával a lovasberényi Rodriguezek és pázmándi dédapám- Rodriguez Ágoston- között azonban pontosan tisztáztam a kapcsolatot. Bevándorló ősöm születési helyét eleinte Milánóban kerestem, azonban hiába. A dilemmát egy váratlan levél oldotta meg, amelyet Czigány István doktortól kaptam a bécsi hadi levéltárból. A katonaorvosok listája szerint ükapám Brüsszelben  született és tanult. A császári hadseregben hadnagy volt. 18o4.-ben szerelt le. Valamelyik Zichy gróf házánál házi orvosi állást kapott. Egy másik levélben dr. Broucek tájékoztatott arról is, hogy ősöm pályáját a mainzi  hadi kórházban sebészként kezdte, majd a 3. Ferdinánd huszárezred chirurgusa lett. 1802.-ben született gyermke a kis Carl (a később pázmándi Rodrich Károly) az általa mellékelt okmányon már szerepelt. Nem volt nehéz kapcsolatot találnom ezután Zichy gróf háziorvosa és Cziráky gróf uradalmi sebésze között, ugyanis a Cziráky gróf édesanyja Zichy Júlia volt. Spanyol származású ősöm orvos volta bevallom kellemesen érintett. Az 184o-es magyar orvosi összeírásban egyébként Rodriquetz  Károlyt  mint lovasberényi uradalmi sebészt említik. 2019 -ben pedig a MNLOL -ban megtaláltam azt az 1830 -ban készült összeírást a fejérmegyei orvosokról és sebészekről, amelyen ő is szerepel. Az irat szerint Löwenben kétéves sebészi tanfolyam után 1798 -ban kapott diplomát. Bátor, kalandos életet élő emberek lehettek apai ágon felmenőim. A Rodriguez katonacsalád egyes tagjai részt vehettek a török kiűzésében Temesvár és a Bánság visszafoglalásában. Az úgynevezett „bánáti iratok” ezt alátámasztják. Ezután nem maradt hátra más, csak a brüsszeli matrikulákat átnézése, amely a rendszerváltás előtt lehetetlen lett volna, de utána sem látszott könnyen kivitelezhetőnek gyarló anyagi és technikai okok miatt. Ezért a kutatást egy időre kénytelen voltam abbahagyni, amit a kórházi munkámban kialakult gyökeres változás is szükségessé tett.

          Sok gyógyszerkísérletben voltál principal investigator. Szerencsés voltál, hogy ezt a feladatkört betölthetted. Miért téged és nem feletteseidet választották ki a gyógyszerkísérletek szponzorai?

  Hát erre jó volt a négy szakvizsga, főleg a kardiológia, valamint az angol nyelvvizsga. 1998 tavaszán ugyanis levelet kaptam a Kardiológiai Centrumból, amelyben felkértek egy gyógyszer kipróbálásban való részvételre. A felkérés súlyát növelte, hogy bár a kórháznak volt kardiológus főorvosa, azt mégis csak a személyemre adresszálták. A nemzetközi studyban való részvételhez szükséges szakmai tapasztalat és angol nyelvtudás komoly feltételt és kihívást jelentett. Bevallom, majdnem örültem, amikor a kórház menedzsment kezdetben nehézségeket támasztott a studyval szemben. Megbízóm, neves kardiológus professzor, dr. Préda István mondta is: „Öregem! Ha fosol, hagyd a fenébe!” A problémák azonban nem voltak áthidalhatatlanok, végül megkezdhettem a munkát. Dr. Takács Gábor kórházigazgatómmal való kapcsolatom korábban sem volt rossz, de támogatását még inkább élveztem e téren is. A munka évekre lekötött és nagyon igénybe vett. Odafigyelésben és precizitásban nyugati elvárás szerint és angol nyelven adminisztrálni teljesen szokatlan volt számomra. 

          A studykban való részvételhez rendkívüli segítséget kaptam az akkor hivatalban lévő dr. Takács Gábor főigazgatótól. Igaz, a kórház is 10 százalékban részesült a studyból szerzett jövedelemből. Ugyanígy a munkában résztvevő labor, Szabó Éva főnővér és dr. Medgyesy Miklós az ITO osztályvezető főorvosa is.

                                     

          Az év végén újabb nagy szerencse ért, Apám regényei közül váratlanul kiadták a talán legsikerültebbet, „Az ördög hegedűsé”-t.

 

                                                           

 

Nem sokkal a regény megjelenése után az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztője felkért, hogy írjak szószedetet Apámról a következő javított kiadáshoz, amely 2oo1 -ben meg is jelent. Örömmel tapasztaltam, hogy felhasználták az általam közölt adatokat, és ennek révén Apám életművét a lexikon kellő módon méltatja, feltüntetve az 1989 -as rendszerváltást követően újra kiadott korábban nagy sikert aratott műveit is.

        Az Új Magyar Irodalmi Lexikon I kötet 16o. oldalán az alábbiak olvashatók:

       BARSI Ödön: családi nevén Rodriguez (Budapest 1904 ápri1is 8 –Budapest 1963 február 5.), író, rendező. Rodriguez Endre filmrendező öccse. A bp.-i színiakadémián színészi és rendezői diplomát szerzett. 1935 -ben a M. Rádió hangjátékpályázatán Gárdonyi Géza „Isten rabjai” című regényének átdolgozásával első díjat nyert. 1936 -tól a rádió lektora, rendezője, főrendezője. 1948 -ban ment nyugdíjba. Magyar és külföldi írók műveit dramatizálta, több eredeti hangjátékot írt. Filmre átdolgozta Jókai Mór „A kőszívű ember fiai” című regényét (1956). Írt regényes életrajzokat: a tudományos-fantasztikus irodalom egyik hazai úttörője. Mintegy félszáz bűnügyi regénye álneveken jelent meg. Német szépirodalmat fordított.

         Művei: Az alcasári máglya,1936, A sátán bábszínháza, 1936, 1989, A vörös skorpió 1936, 1991, A bálványimádó, 1941, 1989, Számum, 1941, 1989, Komédiások,1942, Játék a halállal, (Kempelen Farkasról, 1942), Madagaszkár királya, (Gr. Benyovszky Móricról, 1943), Az ördög hegedűse, (Paganiniről, 1943, 1996), El Doradó, 1943, 1997, Az űrhajó, (1944), Vihar London felett, 1945, 1996, Indiánok a Dunán, 1946, Egy lélek visszatér, (Pécs, 1947).

M. P. J.

          1999 őszétől évekre a studyk foglalták le szinte minden időmet. A Symphony I. - II., a Paragon B, az Amistad II., majd az Ivabradine alapozták meg ez irányú gyakorlatomat. Kellemes intermezzói voltak a vizsgálatoknak a külföldön megtartott meetingek, amelyeket gyakran kardiológiai kongresszussal párhuzamosan tartottak meg. Frankfurt (1999), majd Genf (2ooo), később Cannes voltak többször színhelyei az összejöveteleknek. Frankfurtban dr. Medgyesy Miklóssal karácsony előtti előkészületek közé csöppentünk. Mély nyomokat hagyott bennem Genf. Szállónk, a „Noga Hilton” nem messze volt a „Beau Rivage” hoteltől, ahol Erzsébet királyné szállt meg meggyilkolása napján. Azon a rövid úton, amely a tett színhelyéhez vezetett, megtaláltuk az emlékére emelt légies szobrot. Ez az ízig-vérig francia kultúrájú város nem ok nélkül volt királynénk kedves tartózkodási helye. Számtalan látnivaló után életem legérdekesebb vacsoráját itt fogyasztottam el a kínai étteremben. A forgó asztal fogásait nem tudtam megszámolni. A kardiológia hazai prominens képviselőivel gyakran találkoztam egy-egy meetingen. Cannes-i első látogatásom alkalmából helikopterrel szállítottak minket Nizzából a Martinez  hotel közelébe, ahol a meeting-et tartották.

                                                   

 

Az itt tartózkodásom érdekessége egy tudtomon kívül való életmentésem volt, amelyről csak két évvel később értesültem. Egy kolléganővel sétáltam a Palais des Festivals mellett, amikor megbotlott és elesett. Tájékozódó vizsgálat után javasoltam, hogy nézessen hasi ultrahang vizsgálatot otthon. Ez megtörtént és kiderült, hogy malignus vese tumora van, amely még nem okozott áttétet. Sikerrel operálták meg. Az élethez szerencse is kell.

 

                          

                                                         Cannesban egy meetingen

A holland tengerpart egyik luxus szállójában, Noordwijkben  rendezték meg az egyik study bevezető megbeszélését 2oo1 szeptemberében. Az átkosban belém rögződött kelet európai reflexek mélyen gyökereztek bennem és kollégámban, mert órákat kóboroltunk a tengerparton éhesen. Csak déltől volt szobánk a „Huis ter Duin”-ban, amely azután minden kényelmet biztosított számunkra. A horgászok, a vitorlás homokfutó, és a növényzet megszemlélésével eltelt a délelőtt. Komikus véletlen, hogy a végtelen tengerparti fövenyen egy marék aprópénzt találtam éppen a legjobbkor. Éppen elegendő volt egy tízóraira, mindkettőnknek. Szobám ablakából csodálatos kilátás nyílt az Északi tengerre, amelynek vizében szaunázással összekötött éjjeli fürdőzésben is volt részem. A vacsorát az Amsterdam felé vezető egyik csatorna vendéglőjében fogyasztottuk el.  

 

                               

 

2oo1-ben meghalt dr. Makláry Lajos. Volt főnököm temetésén sokan voltak, én sem mulasztottam el, hogy megjelenjek. Nem érte meg szeretett kórházának felszámolását, amit az akkori egészségügyi miniszter kezdeményezett és hajtott végre. Az egészségügy rendezésére irányuló terveit, a „Fodor József népegészségügyi programot”, a Budapesti Kamara küldött gyűlésén fejtette ki, majd megküldte minden kórház osztályvezető főorvosának. Volt szerencsém ott lenni és hallani a fogalmazványt, majd később olvasni is. A küldött gyűlésen feltett kérdésemre, hogy mikor fizetik ki az elmaradt ügyeleti díjakat, egyszerűen nem válaszolt. A kórház utolsó dolgozói összejövetelére, amelyet az udvaron rendeztek, engem is meghívtak. Évekkel később a terézvárosi önkormányzat emléktáblát helyezett el falára. Megindultam álltam előtte.

                                                     

 

 A studykból az Ephesus-ban való részvétel bizonyult a leghasznosabbnak.

                                                       

                    Dr. Medgyesy Miklóssal a Study katalógusok szekrénye előtt

 A vizsgálat befejeztével meghívást kaptam az amerikai kardiológiai kongresszusra, amelyet Chicagóban  rendeztek meg. Amerikától nem voltam lenyűgözve. A nagy dimenziók mellett eltörpült az ember, és elvész a sokaságban. A Kongresszusi Palota termeinek a bejárása egész napi programot adott. Egy nagy fedél alatti város, a tudomány palotája. Chicago belvárosa felhőkarcolóival és zakatoló magasvasútjával érdekes látvány volt, de csak egyszer megnézendő. Végtelennek tűnő külvárosa pedig, ahogy a magasvasútról a repülőtéri úton láttam, unalmas és szegényes érzést keltett derékszögben rendezett utcáival és földszintes, egyemeletes házaival. Mindenfelé ízléstelen reklámok bukkantak fel a szemem előtt. Ismerőseim a lelkemre kötötték, hogy a külvárosba még nappal se merészkedjek. Igaza volt annak az ohio-i olaj bányásznak, akivel a repülőn megismerkedtem. Chicago ronda nagy- város, rozsdásodó hidakkal, sötét aluljárókkal és rengeteg rosszképű emberrel. Befelé és kifelé a reptereken csaknem levetkőztettek a terrorizmus elleni védekezés okán. Nem is megyek oda többet, még ingyen sem.

           1999 őszén nagy bátorsággal elkezdtem felvenni a nyugdíjamat. Több kollégám nem merte ezt a lépést megtenni, mivel attól tartottak, hogy ténylegesen nyugdíj állományba helyezik őket. Szerencsémre hiány szakmám ettől a veszélytől megóvott. Kedvezően alakult anyagi helyzetünk. A „tinédzser” Szamarát felváltotta a Opel, amelyben azonnal otthonosnak éreztem magam. A márkaválasztásnál eszembe jutott az öreg Opel, amely egyike volt a legmegbízhatóbb rohamkocsiknak.

                                                    

 

Később a hároméves műszaki vizsgára úgy vittem el az autót, hogy csak lemostam és motor olajat cseréltem.

          Rodriguez kutatásomnak új periódusa kezdődött, amikor a Népszabadságban véletlenül rábukkantam egy cikkre, amelynek a címe a következő volt: „Várom a nagyapámat Salt Lake Cityből!” A mormonok család kutatási programjáról volt abban szó és arról, hogy az ősök felkutatásában ingyen segítséget nyújtanak. A „Family History Library Catalog” megtekintése után a kiválasztott mikrofilmet meghozatják és az megnézhető a hűvösvölgyi családkutató központjukban. Nagy elánnal vetettem magam neki a brüsszeli matrikuláknak.

           Nehézséget okozott a többnyire francia nyelvű bejegyzések megértése, ezért egy hirtelen elhatározástól kezdve elkezdtem franciául tanulni. Bementem egy antikváriumba, nyelvkönyvet, szótárt és francia regényt vettem. A nyelvtanulás rövid idő múlva nagy élvezettel töltött el. Eszembe jutottak a Champagnatban tanultak, fokozatosan kezdett a fordítás menni. A régi gyermekdalok szövegét érteni kezdtem. „ Quand trois poules vont au champ, la premiére va devant...” vagy „Sur le pont D’Avignon...” Mégsem veszett el, amit gyerekkorban megtanultam! A Verne regények mindig is kedvenceim voltak minden naivitásukkal együtt. Most eredetiben olvastam el néhányat. Keserűen tapasztaltam, hogy milyen gyenge és hézagos fordítások az általam ismert magyar változatok.

          Második Cannes-i utam alkalmával (2oo2 októberében) már megértettem magam helyenként francia nyelven is. A Cannes melletti kis tengerparti szálló, a Casino Royal csodálatos kikapcsolódást jelentett. Ott még csak a szezon vége felé jártak. A tengerparton nyolc kilométeres gyalog út vezetett Cannes belvárosához és a kikötőhöz. Az esti szürkületben félórát ücsörögtem a Palais des Festivals tőszomszédságában. Borzadva láttam, hogy csapatosan patkányok rohangálnak a parkban. A város tekintélye csökkent a szememben.

           Nyugdíjas létem első nyarán Portugáliába  látogattunk el. András fiam jött velünk. Kocsit béreltünk, egy Opelt, azzal jártuk végig a környéket Fárótól egészen a nyugati csücsökig. Az óceán hatalmas erejét itt érzékeltem először. Nyugatról felől állandóan erős szél fújt. A vad tengerparti szirtek és az óriás hullámok lenyűgöztek minket. Egy szellemes árus bódéjára kiírta, hogy nála kapható az utolsó hamburger az Amerika felé vezető úton.

                       

A következő nyáron  ellátogattunk a Földközi tenger egyik legszebb szigetére,  Mallorcára. Alcudiában autót béreltünk, azzal jártuk be a szigetet a Formentor foktól Palma de Mallorcáig.

          A studyk minden energiámat igénybe vették. Kemény napi beosztással, és az évi szabadság egy hetes osztásokban való kivételével tudtam csak teljesíteni. Közben fiaim sem tétlenkedtek. Béla egyetemi tanulmányai mellett bedolgozta magát a filmvágó szakmába. 

           

                                                  

                                                                        ifj. Barsi Béla:

1967, Budapest.
Tanulmányai:
Színház- és Filmművészeti Egyetem
Kandó Kálmán Műszaki Főiskola
Szilágyi Erzsébet Gimnázium

 

Filmográfia:

2oo4

Török Ferenc: Szezon (játékfilm)

2oo3

Fazekas Csaba: Boldog születésnapot (játékfilm)

2002
Miklauzic Bence: Ébrenjárók (játékfilm)
Fliegauf Bence: Hypnos (kísérleti)

2001
Ungvári Dávid: Scratch (kisjátékfilm)
Dékány Barbara: Happy Birhtday (kisjátékfilm)
Török Ferenc: Moszkva tér (játékfilm)
Sopsits Árpád: Torzók (játékfilm)

2000
Mundruczó Kornél: Nincsen nekem vágyam semmi... (játékfilm)

1999
Mundruczó Kornél: Minőségét megőrzi (kisérleti)
Török Ferenc: Hajti pajti menni Amerika (dokumentumfilm)
Török Sándor tv-film sorozat: Fazekas Csaba: A titok
Miklauzic Bence: Cenzor
Török Ferenc: Premier
Fazekas Csaba: Sabadaba (kisjátékfilm)
Miklauzic Bence: Dobszerda (kisjátékfilm)
Török Ferenc: Tranzit (kisjátékfilm)

1998
Xantus János: Idézd majd fel (videofilm)
Török Ferenc: Hajtás (kisjátékfilm)
Erdélyi Dániel: Nyárelõ (kisjátékfilm)
Hajdu Szabolcs: Necropolis (kisjátékfilm)
Pálfi György: A hal (kisjátékfilm)
Péter Palátsik: Meeting Elvis (kisjátékfilm)

  Évekig az én öreg Szamarámat használta. Szíve választott Peugeot-ja nagy boldogsággal töltötte el.

          András a Magyar Nemzeti Bankban  kapott állást. Rendszeresen tovább képezte magát. Rendelőt bérelt, majd saját rendelőjét  is megnyitotta, mindannyiunk nagy örömére.

             2oo2-ben dr. Préda István kardiológus professzor oklevelet küldött a nevemre, amelyben az európai és a magyar kardiológiai társaság elnöke elismerését fejezi ki osztályunknak a Euro Heart Survey  programban való részvételéért.

                                 

A Kardiológiai Centrummal régóta napi munka kapcsolatban voltam. A legtöbb konzultációra eleinte dr.Préda István professzort kértem fel, akit még a mentőkórházi munkám során ismertem meg. Valójában részben neki köszönhetem a kardiológiai szakképesítésem megszerzését és a gyógyszerkutatásban való részvétel lehetőségét. Munkatársai közül  dr. Kiss Róbert  a kardiológiai szubintenzív vezetője, dr. Böhm Ádám a pacemakerek „atyja”, dr. Harsányi Ádám a kardiológiai intenzív vezetője,  dr. Molnár György a fő szív katéteres, dr. Székely Ádám az egyik legjobb kardiológus és elektroterápiás intervenciós szakember rendszeresen nyújtottak segítséget a kardiológiai betegek konzultálásában és átvételében. Igaz, sok beteget kaptak osztályunkról. A heveny szív infarktus korszerű sürgősségi ellátásának kialakításában és az ügyeleti rendszer létrehozásában közvetve mi is jelentős szerepet játszottunk.

               

 Az együttes munkában való részvételünk elismerését fejezte ki az intenzív osztályunknak küldött és a már említett oklevél.

     A kardiológiai profil elvesztésével valóban általános intenzív osztály lett a munkahelyemből. A kardiológiai intenzív ellátásra szoruló betegek száma jelentősen csökkent, a munka jellege orvosi és ápolói szinten is megváltozott. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy egy státusunk továbbra is betöltetlen maradt. Nem igen akadt rá vállalkozó. 2003 -ban megértem a közalkalmazotti negyvenedik évemet. Senki sem célzott arra, hogy itt volna az ideje pihennem, bár orvos barátaim többségét már ténylegesen nyugdíjazták. Az intenzív osztályon végzett munkámat a profil megváltozása folytán viszont senki sem irigyelte. Bár kórházi helyzetem stabilnak tűnt, fényképezni kezdtem, hogy megörökítsem munkatársaimat öreg napjaimra és az utókor számára.

 

              

  Betegeink többsége fokozatosan, főleg a súlyos krónikus népbetegségek szenvedő alanyaiból került ki, már rendszerint a kór terminális állapotában. A krónikus légzőszervi betegek gépi lélegeztetése, a májzsugorban szenvedő vérthányó betegek és a súlyos állapotban műtöttek intenzív kezelése került előtérbe. Ápolási igényük sokszorosa volt a többi betegénél, a várható siker reménye nélkül. Mindez megviselte a személyzetet és állandó anyagi nehézséget okozott az osztály finanszírozásában.

          De voltak a reménytelen eseteknél még reménytelenebbek is. Sohasem felejtem el, amikor egy éjszaka megérkeztek a mentők egy szülés kapcsán elszenvedett agysérülés következtében testileg és szellemileg vissza maradt fiatalemberrel. Az ilyen fogyatékosok meg szoktak halni pár nap alatt, de ő életben maradt. Szülei tizennyolc éve táplálták szondán át, miközben sohasem volt kontaktusuk vele. Tüdőgyulladást kapott légzési elégtelenséggel. Lélegeztetnünk kellett. Szülei felváltva őrködtek az ágya mellett. Mintegy hat hét után tudtuk haza adni, és a szülők boldogan folytatták mártíromságukat.

     Ennél is szomorúbb volt néhány krónikus idegrendszeri öröklött betegségben szenvedő fiatalt látni, akik hasonlóan interkurrens betegség miatt kerültek halál közelbe, és ennek okán osztályunkra. A fiatalabb korban még látszólagosan egészséges gyermekük fokozatos leromlását a tehetetlen szülők végig kísérték, szinte összenőve velük. A nyilvánvalóan reménytelen végállapotban is tovább élésben reménykedtek anyagi áldozattól sem visszariadva.

       A kardiológiai betegek közül legfeljebb azok kerültek hozzánk, akiknél semmilyen reménykeltő akut beavatkozás már nem jött szóba, csak konzervatív terápiában részesültek. Ez utóbbi már szívizommentést nem jelentett, a már megkapott és zajló szívizom elhalás szövődményeinek elkerülését célozta.

      Ugyanebben az évben hirdették meg a sürgősségi centrumok  felállítását, amely jóslatom szerint az általános intenzívek bezárásához vagy gyökeres átalakításához volt hivatva vezetni az elkövetkező években. Valószínűleg speciális profil kialakítása jelentette volna az osztály túlélési esélyét, de semmilyen jelét nem tapasztaltam erre irányuló igyekezetnek. Mind emellett a munkánk folytatódott, egyelőre változatlan keretek között. Rádöbbentem, hogy a Mentőkórházat és a Nyírő Intenzívet is szinte nekem találták ki. Mind a két helyen akkor voltam jelen, amikor szakmailag in floribus, a csúcson voltak.

      2oo3 tavaszán először rendült meg önbizalmam egészségemmel kapcsolatban. Pitvar fibrillációt kaptam ügyeletben hajnaltájt, egy kemény napi munka és nyolc dupla fekete után dr. Veres Ildikó  kardiovertált altatásban.

                                                  

                                                          dr. Veres Ildikó

Délután azonban már a Dagályban úsztam. A kávézást abbahagytam. A kórházi ügyeleteim számát némileg csökkentettem. A kórházi munkám megkönnyítésében munkatársaim is segítettek.

        Nyáron meghívtak a székelyudvarhelyi mentőkongresszusra.  Medgyesy és Funk doktorral együtt látogattunk el a székelyek fővárosába. Románián mentünk át és a Székelyföldön szinte újra otthon találtuk magunkat, szívélyes magyarok között. Orbán Balázs sírjához székely kapukon vezetett az út. Meghatottan néztük Erdély nagy fiának a sírján elhelyezett friss virágokat és koszorúkat. Mindenütt éreztük a szívós ragaszkodást a magyar léthez. Az ünnepélyes fogadás végén együtt énekeltük el a székely himnuszt, többször is. Sokan sírtak. Hazafelé újra láthattam a tordai hasadékot, ahol Karcsi barátommal a hetvenes években már jártam. Egy hatalmas vadvirágos domboldalról csodálatos látvány nyílt a hasadék bejáratára.

         A Rodriguez kutatást a brüsszeli matrikulák átnézésével nem hagytam abba. Úgy éreztem, hogy előbb utóbb elérem a célomat. Az egyik templomban illegitim fiúgyermek születési adataira bukkantam (Carolus), akit egy chirurgus   vett magához. Apja Joseph Rodry néven szerepelt a bejegyzésben. Tekintettel arra, hogy a Rodriguez név az apai Rodrigo-ból származtatható, valószínűleg megtaláltam bevándorló ősöm apját. Emellett szólt, hogy a katonai muszter szerint Karl Rodriguez csak franciául és németül beszélt, spanyol nyelven nem. Tehát francia családban nőtt fel, ahol a chrirurgusi tudományt is elsajátította. A katonaságnál már csak vizsgáznia kellett.

         Az első keresést a regiszterben végeztem. Az „R” betűnél Rodcy vagy Rodey volt található, amin tekintetem átsiklott.

      Később a matrikulát mégis végig böngésztem, mert a levéltárosok ajánlották, hogy nem csak a regisztert kell nézni. Itt is megtaláltam a Rodcy nevet, de megdöbbenve láttam, hogy a „Rod” utáni betűt javították. A javítás alatt „r” betű olvasható ki, tehát az eredeti beírás „Rodry” volt.

       Ekkor jutott eszembe, hogy Apám néhány regényét „E. A. Rodry” álnéven jelentette meg. Bár a kutatást kizárásos alapon nem hagytam abba, a bizonyítékok elég valószínűvé tették, hogy a Rodriguezek leszármazását megfejtettem.

 

  Dr. Rodriguez Béla nagyapám haláláról újabb kutatási kísérletem azonban nem volt eredményes. Nem sikerült adatot nyernem a bécsi hadi levéltártól. Keserűen vettem tudomásul, hogy Nagyapám sok más áldozattal együtt úgy halt meg, hogy számba sem vették. Az internet segítségével a galíciai fronton történtekről azonban elég pontos adatokat szereztem, amelyek kiegészítették az ismerteket (Martini főhadnagy levele és a pikulicei jegyző könyv ). Az alábbiakban elég pontos leírás olvasható a családunkat gyászosan érintő harctéri eseményekről.

       Részlet Nónay Dezső: „A volt magyar királyi szegedi 5. Honvéd gyalog ezred a világháborúban” című könyvéből:

 

„KULIKOW 1914. SZEPTEMBER 1.

 

         Szeptember 1.-én a Kulikow községtől északra eső magaslatok véres ütközetnek váltak színterévé. A megerősített 23. honvéd gyalogos hadosztály kötelékébe tartoztak: a 2. 5. 7. 8. honvéd gyalogos ezredek, a 97. népfelkelő dandár ( 9. 10. 11. 16. népfelkelő ezredek ) a 3. és 4. menet ezred, ezen kívül szept. 1-ére alája rendeltetett a császári és királyi 10. és a 11. honvéd lovas hadosztályok.
A Kulikow-i ütközetben 10 gyalog ezred azaz 35000 gyalogos harcos vett részt. Egy hadtestben szervezetileg 8 gyalog ezred és 1-2 vadász zászlóalj van, a megfelelő tüzérségi és egyéb intézetekkel. A 23. honvéd gyalogoshadosztály kötelékébe tartozó fegyvernemek és intézeteken kívül a többi beosztott hat ezred a megfelelő tüzérséggel és géppuskákkal nem rendelkezett, ami az eredményes működésüket igen hátrányosan befolyásolta. E könyv kereteit messze túlhaladná, ha a harc részleteivel foglalkoznék, ez okból csak az 5. honvéd gyalogezred teljesítményének rövid leírására szorítkozom. Megvilágítani törekedtem azonban a 3. hadsereg északi szárnyán elszigetelten működő megerősített 23. honvéd gyalogoshadosztály nehéz helyzetét azon a területen, amelynek hadászati szempontból döntő jelentősége volt. A megerősített 23. honvéd gyalogos hadosztály parancsnokságnak, mely hadsereg csoport parancsnokságnak volt tekinthető, a 3. hadsereg parancsnokság szeptember 1-ére azt a meghagyást adta, hogy a Kulikow-Zolkiew-i úttól nyugatra eső magaslatokon, az ellenségnek Zolkiew és Magierow-on át való előnyomulását megakadályozza. A megerősített 23. honvéd gyalogos hadosztály 46. honvéd gyalogos dandárja augusztus 31.-én egy keletről jövő orosz támadást vert vissza.A megerősített 23. honvéd gyalogos hadosztály a fenti magaslatokra való menet alatt északról és keletről volt fenyegetve szeptember 1-én, következésképen az adott viszonyok mellett számolnia kellett azzal, hogy a kijelölt magaslatokat harc nélkül esetleg nem érheti el. A két lovas hadosztálynak és a Kulikownál a lembergi út biztosítására visszahagyott 9-ik és 16-ik népfelkelő ezredeknek kellett a 23. honvéd gyalogos hadosztály szeptember 1-i menetét észak felől biztosítani.A 9. és 16. (kassai és besztercebányai) népfelkelő ezredek - Divéky ezredes csoportja - szeptember 1.-én hajnalban, a Kulikow-tól északra eső Przedrzymichy WK.-Nahorce, Artasow magaslatokat megszállott oroszokkal harcban állottak. Szorongatott helyzetükben Weber tábornok a 10. és 11. népfelkelő ezredekkel segítségükre sietett. A hősiesen ágyú és géppuska nélkül küzdő népfelkelő csapatokat igen nagy veszteségek érték az oroszok ágyú és géppuska tüzében és megsemmisülésüket csak a harcból való kivonás által kerülhették el. A 97. népfelkelő dandár, halottakban és sebesültekben 76 tisztet és 2485 népfelkelőt veszített.

                               

 Álljunk meg egy percre e döbbenetes szám elõtt, amely számtalan vitéz magyar népfelkelő hősi kimúlását jelenti az orosz géppuskák és ágyúk pusztító tüzében. Amikor mély megilletődéssel gondolok a magyar önfeláldozás e hőseire, eszembe jut Conrád válasza, amelyet Krausz Alfréd vezérkari ezredesnek a hadiiskola parancsnokának, a később nagy hadihírnévre szert tett Krausz apánknak adott azon kérdésére, hogy: "a menet alakulatok, mint menet, vagy mint tábori alakulatok alkalmazandók-e a harctéren"? Conrád válasza az volt, hogy: "Ezek véleményem szerint menetalakulatok. Nekem azonban az ellenséggel szemben meglepetésre is kell gondolnom, s azért van szükségem a menet és népfelkelő alakulatokra." (L. Krausz Alfréd gy. tábornok "Vereségeink okai" című német nyelven megjelent munkáját.) A meglepetés az nem maradt el. Azonban nem az oroszoknak, hanem a népfelkelő csapatoknak és az összes elöljáróknak okoztak gyászos meglepetést, mert az eredményes harc biztosítékai nélkül az oroszok első vonalbeli csapatai elé vinni a menetkészség elérése után a népfelkelőket, azoknak céltalan, eredmény nélküli feláldozására kellett, hogy vezessen. A hadvezetőség a háború elején, a népfelkelőket tekintet nélkül a szervezés, felfegyverzés és kiképzés hiányosságaira, eredményesen vélte alkalmazhatni.”

Nagyapámról - miután nem ismerhettem - csak utólag alakult ki bennem valóságot megközelítően hű kép. A tények megismerésében fokozatosan. Kisfiú koromban hallottam, hogy erős és bátor férfi volt. Megragadta a bika szarvát, amikor az megvadult Olga mama piros napernyőjétől. Naponta járt úszni (!) a Császár uszodába, egy pakli kártyát kétfelé tudott szakítani puszta kézzel. Kedvenc kutyájával, Néróval a rózsadombi ház kertjében sokszor elképzeltem magamnak. Az Áldás utca 15. számú háznál egyszer, már fiatal férfikoromban, megálltam és a kerítésen át bebámultam. Szinte azt vártam, hogy a fák között a múlt hirtelen megelevenedjék. Persze nem történt semmi, csak gyanús idegennek néztek, és megkérdezték, mit keresek ott. Ez a nosztalgikus kép sokáig tartotta magát bennem nagyapáról és a rózsadombi idillről, amelynek egyszerre szakadt  vége, amikor a háború elsõ napjaiban az orosz fronton elesett. Hősihalált halt mondogatták szüleim. Ha róla van szó, azóta is rögtön ez jut eszembe róla. Késõbb Apám egyik írásában olvastam (Napló), hogy mennyire értelmetlen dolog a háború, amelyben ártatlan emberek pusztulnak el. Rodriguez nagyapa még mindig köztünk lehetne- írta a negyvenes évek elején. Nagyapa tábori postával érkezõ leveleit olvasva furcsa érzések és gondolatok kerítettek hatalmába. Miért kellett népfelkelőnek jelentkeznie és távoli idegenbe vonulva harcra kelnie egy idegen ország népével szemben? A tábori levelező lap minden kis helyére írt sorokból érezni lehet, hogy kiszakadva a meleg családi fészekből, gondolatai állandóan e körül forogtak. Legkisebbik fia, Apám még aludt, így nem tudott elbúcsúzni tõle. Olga mamának a lelkére kötötte, hogy adósságát a trafikosnál rendezze. A bevonulás és a mozgósítás eseményeirõl írt soraiból lelkesedés sugárzik. Ugyanolyan, mint amilyet Nónay Dezső írt le a galíciai háborúról szóló könyvében (Menetek Galiciában) a felvonulás első napjaiban.

 

    „Útunk Galícián át a lengyelekkel valóságos testvéries ünnepély volt, csaknem minden állomáson üdvözöltek bennünket s néhol az ezredtörzs fiatal tagjai táncra perdültek a peronon, a bennünket fogadó hölgyekkel, az ezred zene hangjai mellett. Dobrzechow állomáson, gróf Mihalovszky két felnõtt fiával és nejével, óriási tölgyfakoszorút adott át, amelyet a vasúti kocsi oldalára erõsítettünk. A zene a Rákóczi indulót, majd a lengyel himnuszt játszotta, amelyet velük együtt énekeltünk; ennek hatása alatt a nemes gróf és két fia vállaikra kaptak és éltették a magyar honvédséget. Egyes nagyobb állomásokon magyar üdvözlõ feliratok voltak. Ahol hosszasabban állt a vonat, a zenével a lengyel himnuszt eljátszattam, ami látható lelkesedést váltott ki. Augusztus 24. -én délelőtt 8 órakor Sadowa-Wiszniára értünk. Ugyanaznap délután 4h-kor az ezred Ozomla és Sumlá-ra, augusztus 25.-én Zaluze-re, 26.-án Wroblaczyn-ba, Niemirow-tól északra menetelt. Innen az orosz határ már csak 40 km-re volt tõlünk északra. A határon túl a kassai 6. hadtest, Tomasow környékén az oroszokkal harcban állott.Augusztus 27-én délelõtt 5 órakor Wroblaczyn-ban arccal északnak menetkészen állott az ezred. A távoli ágyúszó hallatára megdobbant a szívünk, mert az ágyú hangja a közeli harcba lépést jelentette nekünk.“

Az elszántságot, amivel nagyapám a végzetébe rohant meg lehet érteni, ha rádöbbenünk arra, hogy milyen mértékben sikerült az első világháborút megelőzően manipulálni az emberek lelkét. „Mi, kemény öklű társaság meg fogjuk védelmezni szüleink sírját és gyermekeink bölcsőjét”! Ez olvasható a frontról küldött levelében. Majd később „Bizalmam rendületlenül erős, hogy mi maradunk felül és egy erősebb, nagyobb és diadalmas ország fiaként fogunk visszatérni a hadjáratból.” A fennkölt hangvétel dacára olyan érzésem támadt, hogy a hirtelen jött háború lehetőséget teremtett egy férfias kaland számára. Talán spanyol katonaőseinek vére szólalt meg lelkében. Lehet, hogy ki akart szabadulni a mindennapok egyhangúságából. Nagy hiba volt. A lövészárokban először a kezét, utána a fejét fúrta át golyó. Tömegsírba került valahol Artasow mellett, a mai Ukrajnában. Nónay Dezső könyvében a mozgósítás leírását olvasva ma már világos számomra: áldozat volt. Esélye sem volt arra, hogy helyt álljon.

                                      

           2oo3-ban kellemes meglepetés ért. Sohasem hittem volna, hogy valaha hasznát veszem  oxiológiai szakvizsgámnak. Tavasszal dr. Felkai Péter hívott, hogy legyek orvos szakértője az S. O. S. - Hungary-nak, amelynek profilja külföldi betegek sürgős ellátása és hazaszállítása. Az ő égiszük alatt külföldi biztosított betegek ellátását is elvállaltam.

                                                     

2oo3 utolsó napjaiban az internet révén értesültem a Szobi utcai kórház végső sorsáról. Hajléktalan kórház lett belőle.

           „Új hajléktalanellátó menedékhely nyílt a fővárosban, a Szobi utcai volt Mentőkórház épületében. Az egészségügyi miniszter az ünnepélyes átadáson elmondta: olyan hajléktalanok vehetik majd igénybe a speciális menedékhelyet, akik nem szorulnak ugyan kórházi ellátásra, azonban orvosi felügyeletre van szükségük. Kökény Mihály szerint 24 órás orvosi ügyelet várja majd a rászorulókat a menedékhelyen. A hajléktalanok az épületben felépülésükig élhetnek, így egyszerre szociális és egészségügyi ellátásban is részesülnek. Az épületet a Hajléktalanokért Alapítvány üzemelteti. „ Forrás: Info Rádió / Observer.

A volt kórházam történetének tehát nem lett vége. De az enyémnek sem. Szerettem volna talán már megpihenni, de újra lázba hozott egy-egy érdekesebb beteg, egy újabb study, amelybe gondolkodás nélkül belefogtam. Az Ephesus open label folytatása meg is kezdődött. A randomizációra felpörögtem, mint évekkel azelőtt. Közben András fiam a fogammal bajlódott, egyiket a másik után próbálta megmenteni, egyelőre sikerrel.

             Kórház igazgatónk 2oo4 januárjában azzal bíztatott, hogy addig járjak be, amíg tudok. Mint mondta, az osztálynak szüksége van rám. A tavaszi választásokon a szocialisták visszavették a kormányzást a Fidesztől. Az új kormányfő, Meggyesy Péter megtartotta választási ígéretét és a közalkalmazotti fizetéseket 50%-al megemelte. Még nem tudta, hogy ez nem volt jó közgazdasági lépés. Saját magam néhány évig azonban élveztem ennek előnyét.

            A Pharmacia április végén újból meghívott, immáron harmadik alkalommal Cannes-ba. Szálláshely a Carlton hotel volt. Az Ephesus study folytatása közben teljes gőzerővel folyt.

                Tavasszal Kárpátaljára volt szerencsém ellátogatni. Ungvár és Munkács volt az úti célom, de megfordult a fejemben az is, hogy Rodriguez Béla nagyapám halálának helyszínére is elmegyek. Saját kocsimmal tettem meg az utat, a vártnál sokkal gyorsabban. Az M3 autópálya jelentősen rövidítette az utazási időt. A határon túl vegyes benyomások értek. A városok régi negyedei még magukon viselték a magyar és a cseh építészet múlt század eleji stílusát. Az ukrán panel épületek gyorsan romló állaga, a közterületek elhanyagoltsága, a por, piszok és a szemét látványa azonban lehangolt. Az autós turista szerencsésnek mondhatta magát, ha sikerült átvergődnie az egymásba érő kátyúkon. Az országutak melletti táj is szürkének és porlepettnek tűnt. Ungváron azonban a régi vár és a görögkeleti katolikus templom mellett fényképezés nélkül nem lehetett elmenni.

          Egyes nevezetességek magyar vonatkozása megdobbantotta a szívemet. Az ungvári vár kertjében egy hatalmas turulmadár alatt a Millenium szó olvasható. Nyilván a honfoglaló magyarok, Álmos és Árpád fejedelem emlékére emelték. A költőről elnevezett téren lefényképeztem Petőfi Sándor szobrát, Ferenczy Béni alkotását.

             A magyar emlékek Munkács várában is szíven ütöttek. Zrínyí Ilona és Kazinczy Ferenc emléktáblája előtt meghatottan álltam. A vár impozáns volt, uralta a környéket. A csodálatos napsütéses időben a kanyargós Latorczára jó kilátást nyílt a vár bástyáiról.

   Ami a kárpátaljai embereket illeti, etnikai hovatartozásuktól független vendégszeretetükről volt alkalmam meggyőződni. Vendéglátóm, egy már nyugdíjas orvosnő lakás és életviszonyai megdöbbentettek. A lift nélküli ötemeletes házban víz csak a harmadik emeletig folyt a csapból, mert a csövek már régen tönkrementek és pénz nem volt a felújításra. A vizet a földszintről vödörben hozták fel, és kádban tárolták. A szűkös anyagiak dacára vacsorára hívtak. A köztiszteletben álló, egyetemen is tanító orvosnő nyugdíja húszezer forintnak felelt meg magyar viszonyok között. Revánsképen én is meghívtam Okszánát, a doktornő munkanélküli matematikus lányát az Uzsgorod szálló éttermébe. Szerencsénk volt, mert az egyébként kongó étteremben egy kisebb csoport jött össze, hogy egymás név és születésnapját kollektíven megünnepeljék. A mélabús szláv dalok, a kárpátaljai gyors ritmusú táncok fülbemászóak voltak. A „Scse ne umerla Ukraina” hazafias ének többször is felhangzott. De magyarul is énekeltek, a magyar vendég tiszteletére.

       A kardiológia intézet vegyes benyomásokat keltett bennem. A neurológián az ágyneműt pokrócok helyettesítették.

        Hazafelé a határt átlépve megváltozott a táj. A nyilván katonai felvonulást célzó igen széles utakat felváltották a jó minőségű magyar utak, a szürke tájat a smaragdzöld, megművelt földek látványa. Csak a Tisza hídon kellett Záhonynál átaraszolni a rekkenő hőségben. Jó érzés volt tudni, hogy megszabadultunk a szovjet birodalom rabságából.

        Ugyancsak tavasszal került sor a 47. szűkített körű osztálytalálkozóra. Sajnos néhányan meghaltak már, néhányan pedig nem jöttek el. Semjén András, aki Marseille-ben tudós lett és francia feleségével Marseille-ben élt, az év elején halt meg. Nagyon szerettem volna vele beszélgetni annyi év után. Közelebbi barátaim azonban megjelentek a találkozón. Köztük dr. Csejdy Gábor, dr. Tagányi Károly és dr. Körmendy Ékes György.

         Kora nyáron csoda történt. Az „Anno” könyvkiadó elhatározta, hogy életrajzi sorozatában megjelenteti Apám „Madagaszkár királya” című regényét, amely gróf Benyovszky életéről szólt. A borítóterv megnyerte a tetszésemet.

      Nem sokkal ezután volt főnököm, dr. Lamboy László gardenpartyra hívott, ahol a volt mentőkórházi kollégáim között jelenhettem meg. Tekintettel arra, hogy a Mentőkórházat immáron 17 éve hagytam ott, a meghívást nagy megtiszteltetésnek éreztem.

   2oo4 nyarán újabb study előkészületei kezdődtek meg. A Solvay Pharma jóvoltából az előkészítő megbeszélés helyszíne ezúttal Barcelona volt. A város nevezetességeinek megtekintése után a Sofia Princess Hotel tetőteraszán vacsoráztunk.

        Augusztusban Saroltával Verőcére látogattunk el, ahol a hetvenes évek elején egy ízben Anyámmal is megfordultam. Akkor a néhai körorvos, dr. Fieszl István özvegyét is magunkkal vittük új Skodámon, aki Apám regényének, „Az ördög hegedűsének” egy dedikált példányával ajándékozott meg a kirándulás alkalmából. Akkor Verőce nem érdekelt igazából, inkább csak a vezetés varázsát élveztem. Olgitól később egy  Szőnyi képet is kaptam, amiért a Szobi utcában kezeltem élete utolsó napjaiban.

A Saroltával való augusztusi verőcei kirándulás egészen más volt. Megrohantak gyerekkori emlékeim, amelyektől ma sem szabadultam. Több mint ötven éve, hogy ott nyaraltam néhányszor. A faluvégi foci pályát felparcellázták ugyan, de a városka hangulata mit sem változott. A folyó és szemben a sziget, a terméskövekből épült magas fal a vízparti házak előtt, éppen olyan, mint gyerekkoromban volt. Távolban a Dunakanyar, amely csodálatos, amikor jön a vihar, és utána is.

         Megtaláltam a házat is, ahol nyaraltunk. A kőfalon ott a kapu, amelyen át hajdan a csónakot levittük a folyóhoz. Néha nem is kellett cipelni, mert a folyó elöntötte a kavicsos partot. A zöldár a kőfalat ostromolta, ha a Duna kilépett medréből. A hajókikötő mellett a stég ott lebegett a vízen. Akkor is, most is. Mintha megállt volna az idő.

         A vasút felé vezető utca végén az aluljárón keresztül látni lehet a temetőt, ahol gyermekkoromban eltévedtem. A Gorka Géza ház, pedig ugyancsak szíven ütött. A kerámia műhelyben gyermekként én is ott voltam néhányszor. Láttam, hogyan dolgozik az európai hírű mester. Amint Apám írta találóan egy cikkében: „munkái nemes vonalúak, nagyszerűségük titka egyszerűségükben rejlik”. A csodálatos kerámiák között felfedeztem Mama „táncoló pár” plasztikáját. Verőcét érzem, újra megtaláltam. Apám valamikor itt szeretett volna telket venni. Szerinte az üdülőhely mozgalmas életét a dunai vízi élet hozta magával. A Balatonnál is többre becsülte. Kezdtem érteni, hogy miért.

       Július végén Béla fiam megnősült. Siminszky Márió lányát, Dórát vette el feleségül. Márióval régi ismeretség kötött össze, egy gimnáziumba jártunk. A tény, hogy elsőszülött fiam családot alapít, nagy örömmel töltött el.

                                         

                                      Ifj. Barsi Béla és Siminszky Dóra esküvője

Ősszel kellemes meglepetésben volt részem. Egyik könyvgyűjtő ismerősömtől végre megvehettem az általa nagy becsben tartott „Fenség levelét”, amely Edgar Allan Poe ismert novellájának műfordítása Apám tollából. Elérkezett a pillanat: már csak egy eredeti mű hiányzott az apai irodalmi hagyatékból. Az ugyancsak Poe műfordításután (Mr. Simpson tévedése) hajszát indítottam, bár tisztában voltam azzal, hogy ezt az utolsót lesz a legnehezebb megszereznem. 1985-ben gondolni sem mertem volna arra, hogy egyszer majd ilyen kedvező helyzetbe kerülök. Tizenkilenc év után több mint nyolcvan mű eredeti példányát szereztem meg, néha anyagi áldozatok révén. Ezeket soha nem bántam meg, sőt felemelő érzéssel töltött el, hogy némely regény újra kiadásához a kiadónak az eredeti példányt prezentálhattam. Ismét a gyűjtők segítségére számítva felvettem a kapcsolatot Szász Mihállyal, Répásival és a pécsi Pápistával, akinek nagy áttekintése és számtalan kapcsolata volt az antikvár könyvek világában.

    Októberben kegyetlen isiász tört rám, a mozgás képességemet súlyosan befolyásolva. Két hétre betegállományba kerültem. A rendkívül fájdalmas nyavalya novemberben tovább gyötört, ennek dacára újra dolgozni kezdtem. Tagányi Karcsi barátom epidurális blokkjai átmenetileg jól hatottak, sajnos végleges javulást tőlük nem várhattam. Ekkor kezdtem megtanulni a hátúszást, ami nehezen ment, mert először a váll ízületeimet kellett kimozgatnom. Félórás hátúszás azonban végül a legjobb fájdalomcsillapítónak bizonyult. Melegen ajánlom bárkinek, aki hasonló helyzetbe kerül.

      November végén a Solvay Pharma által szervezett studyt betanultuk. USA-ból jött technikusok gyakoroltatták velünk az eleinte bonyolultnak tűnő komputeres technikát.

           2oo5 elején mihaszna képviselők törvényt hoztak arról, hogy közalkalmazotti jogviszonyomat megszüntessék. Persze nem csak az enyémet, hanem sok idős orvosét, akik végig haladtak a pályán. Ezzel a húzással elvették volna a megérdemelt munkajogi kedvezményt, a felmentéssel járó eddig törvény szerint járó anyagi juttatást. Sok felháborodott orvos fordult jogorvoslásért az Alkotmánybírósághoz.

       Alkotmánybírósághoz fordul a Magyar Orvosi Kamara is, mert a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény módosításával diszkriminálják az egészségügyben dolgozókat - közölte dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke.

        Úgy módosult a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, hogy abban előírták: a 65. életév betöltésével megszűnik a közalkalmazotti jogviszony. Ugyanakkor tettek egy olyan kivételt, hogy a tudományos akadémia rendes és levelező tagjai, doktorai és más tudományos fokozattal rendelkezők esetében ez a határidő 70 év mondta. A Magyar Orvosi Kamara szerint mindez azt eredményezi, hogy az egészségügyi dolgozók, orvosok számára a 65. életévük betöltésével elvész a közalkalmazotti jogállásuk, amely véleményük szerint számos alkotmányos problémát vet fel. Hozzátette: ezért az elnökség úgy döntött alkotmánybírósághoz fordul. Éger István azt mondta, diszkriminatívnak tartják ezt a megkülönböztetést, mert nem lehet ilyen alapon különbséget tenni a munkavállalók között. Semmilyen ok nem támasztja azt alá, hogy egy 65 éves osztályvezető főorvos, vagy egy gyakorló szakorvos kollégánk másképpen bírna képességeivel, mint ahogy a tudományos életben dolgozó kollégája jelentette ki az elnök. A kamara szerint ennek a módosításnak nagyon komoly hátrányos anyagi következményei vannak. Ugyanis, ha közalkalmazottat a 65. születésnapja előtt felmentenek státuszából, akkor az anyagi juttatásokkal jár. Éger István szerint ez a jelenlegi bérviszonyok között számottevő összeg, ehhez képest azonban ha valaki vállalja, hogy 65 éves koráig dolgozik, akkor gyakorlatilag aszületésnapján elveszíti ezt a jogállását, és semmilyen pénzre nem tarthat igényt. Felhívta a figyelmet arra, hogy az orvosok rendkívül elöregedettek, és az emberek munkából való kiesése a betegellátásban zavarokat okozhat. Köztudott, hogy már így is orvoshiány van, ezt a szakminisztérium adatai is megerősítik. Dr. Falus Ferenc igazgató ekkor megígérte, hogy megbízással tovább foglalkoztat júliustól.

      „Értesítem Önt, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök törvénymódosítást kezdeményez, amelynek értelmében mégsem szűnne meg a 65 évesek közalkalmazotti jogviszonya 2005. július l-jével. A Fővárosi Önkormányzat Nyírő Gyula Kórház vezetőségének egyébként is szándékában állt a 65 éven felüli kollégák egyéb jogviszonyban történő tovább foglalkoztatása, amennyiben az Intézet létszámgazdálkodása azt lehetővé teszi.

További jó munkát kívánok! Budapest, 2005. február 22.”

       Tehát váratlanul Gyurcsány miniszterelnök is a törvény ellen fordult, megígérve, hogy életbe lépése előtt a parlament módosítja azt. Reménykedtem, nem leszek július elsejétől „közalkalmatlan”.

       A miniszterelnök részt vett a szakszervezeti szövetség tanácskozásán, ahol elmondta: ez egy nem átgondolt, rossz rendelkezés, amelynek megváltoztatására a kormánypártok a következő hetekben törvénymódosítást kezdeményeznek, és nem lép hatályba a közszolgálati jogviszonyt 65 éves korban megszüntető törvényi rendelkezés.

           A kedvem rögtön jobb lett és az első beteget randomizáltam a Tedisamil studyba. Némi nehézséget okozott azonban további közalkalmazottságomat illetően az a tény, hogy elmulasztottam a továbbképzésemet igazoló kellő számú kredit pont összegyűjtését. Igaz, nem gondoltam arra, hogy erre szükségem lehet még 66 éves korom után is. A credit pontok végül mégis összegyűltek. A határidőig hetente kétszer is eljártam különböző szintű előadásokra. Érdekes volt megfigyelni az előadókat és a hallgatókat egyaránt. Az előadók egy része izzadságszagú előadásokat tartott, tartalmát kiollózva külföldi szaklapokból. Mások a kandidátusi értekezésüket idézték, ki tudja hányadszor, különféle gyógyszergyárak szponzorálásában. A hallgatók csak ültek, egyesek 7o. és 8o. év közöttiek. Az előadás végén a teszt vizsga kérdés helyes válaszait az előadók lediktálták az egyszerűség kedvéért. Csúf és komikus dolog volt az egész, egy rosszul kigondolt továbbképzési tervnek egyenes következménye. Egy biztos, gyakorlati értéke a semmivel volt határos. De ezen is átestem. Végül csak azon csodálkoztam, hogy a chicago-i l hetes kardiológiai kongresszuson való részvételemre ugyanannyi pontot adtak, mint egy félnapos budapesti szimpóziumon való megjelenésemre.

        2005 nyarán minden sikerült. A Solvay Pharma Tedisamil studyjába 7 beteget randomizáltam. Ennyit vállaltam a szerződésben. Megjelent a „Madagaszkár királya” és a kiadó lefoglalta a „Játék a halállal” és az „Ördöglovas” kiadási jogát is. Októberben és novemberben meg is jelentek. A regények szerzői jogdíját még augusztusban előre kiegyenlítette. Szóba került a „Vihar London felett” és „Az ördög hegedűse” ismételt reprint kiadása is. Az említett három életrajzi regény megjelenésével Apám rendszerváltás óta kiadott regényeinek száma 28-ra emelkedett, s ehhez nem számoltam hozzá két újságban megjelent regényét.

    Júliustól hivatalosan és zavartalanul élveztem tovább a közalkalmazotti munkaviszonyomat.

       Augusztus 2o.-án a déli órákban vetítette a Duna TV Rodriguez Endre „Kalotaszegi Madonna” című filmjét, amely külön örömömre szolgált és nem indokolatlanul meg is hatódtam felidézve a régi családi emlékeket.

            Karácsonykor az interneten böngészve, Apám mesekönyvéből, az „Álomfickó”-ból vett szövegre bukkantam több társadalmi szervezet honlapján. Nagyon megörültem, bár senki nem kért engedélyt Apám írásának felhasználására. Az eljárás nem volt szokatlan, hiszen a „Növények bolygója” (Új Vénusz) novelláját is tudtom nélkül adták ki, nem beszélve a „Világvárosi Regények” sorozat izraeli reprint kiadásait (Fekete zsinór).

                                                                 A növények bolygója

           Mesélő és barátja, Montgomery, űrhajójukkal a felhők takarta Vénuszra repülnek. Dús vegetációt találnak, ahol nyüzsögnek a több méter hosszúságú rovarok. Heves vihar után szinte mindent ellep a víz. Ekkor a növények megelevenednek és minden ehetőt elfogyasztanak. Az űrhajót sem kímélik. Szerencsére az író felébred rémisztő álmából (Új Vénusz 91/1.).

       „A fekete zsinór” izraeli kiadásról Féder Zoltán Izraeli Könyvtárakban” című bibliográfiája révén szereztem bizonyítékot (Eked kiadó A fekete zsinór. TA., 1964, Amal ny., 32 p. \ 727.\). Két példányt a feketepiacon meg is találtam.

       Az év végén két új nemzetközi study-ra kaptunk megbízást. A „Cardiome” technikai szempontból volt érdekes, a „Triangle”, amelyben coinvestigatorként működtem közre, az indító meetinget Monte Carlóban tartotta meg. A studyhoz, amely II. fázisú volt, klinikai farmakológiai oklevélre volt szükség, amelyet Debrecenben két napos továbbképzésen- még decemberben- meg is szereztem. A stúdiumot kellemesen egészítette ki az Aranybika szálló kényelme, a fogadás, az uszoda.

      A „Cardiome” antiaritmiás szer kipróbálását célozta, a szponzora ismét egy tengerentúli cég volt. Az EKG felvételeket ismét komputer technikával vettük fel és telefonon továbbítottuk Amerikába. A meglehetősen nehezített beteg randomizálási feltételek ellenére jól indult a study. A technikai eszközök valóban világszínvonalat jelentettek. Kár, hogy az indító meetingre ezúttal nem külföldön, hanem a Budavárban, a Hilton szállóban került sor.

 

         Tudsz olyan gyógyszert mondani, ami ténylegesen gyógyszerré avanzsált a vizsgálat végén?

 

       Nem mindegyiket törzskönyvezték nálunk, de ilyen például az Ivabradine, az Inspra, egyes lipid szerek és endoxaban származékok.

        A 2006-os év elején kiderült, hogy főnökömet nyugdíjazzák és átmenetileg az intenzív osztály vezetésével meg akarnak bízni. Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt.

      Az interneten újabb meglepő felfedezést tettem kora tavasszal. Apámat egy ötvenes években alakult rendszer ellenes szervezkedés vezetőjének titulálta egy ismert hazai politológus szakdolgozatában.

    MANIPULÁCIÓS TECHNIKÁK

    A HIDEGHÁBORÚ KORAI IDőSZAKÁBAN

    (Magyarország és a Szabad Európa Rádió 1950-1956)

 

        Révész Béla szerint apám egy szervezkedés vezetője volt. Kapcsolatot tartott a „SZER”-rel. Kémanyagokat és hangjátékokat juttattak ki. Kapcsolatai közé tartozott Fertsek Elza tanítónő.

            A Szabad Európa Rádiónak kijuttatott hangjátékáról tudott a BM. Igaz is volt, de a szervezkedésben való részvételét nehezen hittem el. Beadvánnyal fordultam a Történeti Levéltárhoz, amely megkezdte a kutatást Apám múltját illetően.

        2006 nyarán tényleg megbíztak az Intenzív Osztály vezetésével, amint volt főnököm megkezdte felmentési idejének a letöltését. A kialakult helyzet számos konfliktus lehetőséget és jelentős feszültséget eredményezett számomra, nem beszélve a többletmunkáról. Saját magam ura és rabszolgája lettem egyszerre, aki a beteg felvételtől, az osztályos munkáig és a különböző főorvosi teendőkig mindent egy maga végez el, némi besegítéssel. A dolog azonban növelte önérzetem az önmegvalósítást illetően, hiszen 67 éves korában kevés orvost bíznak meg osztályvezetéssel, mert 65 éves korban a kinevezett osztályvezetőket hivatalból nyugdíjazzák.

        Orvosi tevékenységemben sikerem volt abban, hogy akarattyai cicánkat még tavasszal meggyógyítottam súlyos betegségéből. A cica betegsége során kiszáradt, már nem tudott se enni, se inni. A bőre alá adott l/2 - l/2 liternyi infúzió és antibiotikum szinte csodát tett. A cica túlélte a súlyos macskanáthát.

       Júliusban megjelent a „Vihar London felett” immár másodszor a rendszerváltás óta. Örömmel adogattam a könyvet azoknak, akik Apámat ismerték, és barátaimnak. Ismét az internet okozott meglepetést, amikor a „Vihar London felett” K.U.K kanadai terjesztésének a nyomára bukkantam. A torontói „Pannonbook”, egy magyar nyelvű könyvesbolt katalógusában számon tartja, és eladásra kínálja a regényt Kanadába szakadt honfitársainknak. Ugyanebben a katalógusban szerepel a „Bumeráng kapitány” is, amelyet Apám E. Thompson álnéven írt.

           A nyáron megkaptam a Történeti Hivatalból Apámra vonatkozó BM anyagot is. A kutatás 2006 júliusáig tartott. Apámmal kapcsolatos titkos ügynöki jelentések Supka Géza dossziéjában voltak. Supka a háború előtt évtizedekben ismert író, újságíró, régész, történész akadémikus volt, aki a kommunista rendszerben a nem kívánatos személyek közé tartozott. Apám Eldorado című regényéhez ő írt előszót. Barátok voltak, és az ötvenes években gyakran jöttek össze Supka Múzeum körúti lakásán. Én is jártam ott. Apám Supka révén a szabadkőműves páholynak tagja volt. A baráti találkozókon természetesen politizáltak, ahogy ez természetes bármely normális polgári demokráciában. Nem volt azonban megengedett az akkori kommunista rendszerben, ahol az ÁVH mindent elkövetett, hogy figyelje, és nyilvántartásba vegye a proletárdiktatúra ellenzőit. A dokumentációkból kitűnik, hogy többnyire ártalmatlan beszélgetések zajlottak. Apámat ugyan egy szervezkedés vezetőjeként jelölte meg az ügynök, aki beférkőzött a baráti társaságba (személye nem derül ki a jelentésekből). A SZER-be kijuttatott hangjátékról is tudtak, amelyet 1951-ben írhatott Apám. Supka 1956 júliusában bekövetkezett haláláig tartott a megfigyelése és a dossziéjában szereplő jelentések szerencsére nem kerültek átvezetésre a BM általános nyilvántartásába. A hatalom ezután el volt foglalva az 56-sok elleni bosszú hadjárattal, így Apámmal nem foglalkoztak.

        Egy nyári zivatar kapcsán rövidzárlat lépett fel a kórházban, a betegeket átmenetileg kézből lélegeztettük Ruben ballonnal. Az ügyet úgy felfújta a média, hogy egyik TV stáb a másikat váltotta az osztályon és interjúkat készítettek a dolgozókkal, így velem, az osztályvezetővel is.

         Júliusban 6 év után befejeződött a postmarketing Ephesus study, és a Cardiome, amely igen macerás volt nagy technikai igényeivel, továbbá sikerült a „Beautiful studyba” is kellő számú beteget bevenni („megszépíteni”). Ez a nyár valóban sikeres volt minden szempontból, alig vártam, hogy Akarattyán pihenhessek egyet, meggyógyult cicánk örömére. Ősszel meghívást kaptam az Amgen study bevezető meetingjére, amelyet Párizsban rendeztek. Ezúttal dr. Szakács Edit  kardiológus kollégámat vittem magammal. Hotelunk a Montmartre-on volt. A hatalmas, felhőkarcolónak is beillő épület 32. emeletén kaptam szobát, ahonnan jó kilátás nyílt Párizsra. Régi vágyam teljesült, amikor sétát tehettem a francia fővárosban. A Champs Elysée, az Arc de Triomphe, a Place de la Concorde, a Szajna part, a Quai des Orfévres, a Notre Dame elbűvölt. A számomra csupán Simenon regényekből ismert helyek a gyönyörű őszi napsütésben kézzelfogható valósággá váltak. Kevés, de hasznos újonnan szerzett francia nyelvtudomásomat lázasan igyekeztem felhasználni.

    Az ősz ismét feszültségekkel vált terhessé. A kórház helyzete a kormány egészségügyi reformja folytán bizonytalanná vált. Senki sem tudta, hogy hogyan alakítják esetleg át, a manuális szakmákra egyáltalán igényt tartanak-e a továbbiakban. Egyik verzió az volt, hogy központi elmegyógyintézet lesz, a másik, hogy krónikus betegápolás lesz a feladata. Az intenzív osztály létét minden változtatás érinthette is, meg nem is. Ez volt az egyik oka, hogy az osztályvezetésre nem írtak ki pályázatot, a megbízatásom már féléve tartott. A nővérek létszámának megfogyatkozása azonban növelte a nehézségeket, még az is felmerült, hogy az intenzív osztályt be kell zárni emiatt.

        Pozitív élményben volt részem az októberi kórházi tudományos összejövetelen. Vendégelőadókéntdr. Kiss Róbert  az OGYK -ból bemutatkozó előadást tartott kórházunkban, e célból először engem keresett meg. A Kardiológiai Centrum vezetőjének nevezték ki nem régen, és régi jó kapcsolatainkat erősítette meg az akut coronaria szindrómáról szóló előadásával. Második előadóként személyem az előzőhöz kapcsolódó témával lépett a katedrára, és szerencsére nívójában nem maradt el attól. Különösen jól hatott a betegismertetés színes diavetítéses kép anyaga, amely a beteg felvételével kezdődött és a boncasztalon zárult. A „Nyírlevél” kórházi újság decemberi számában az előadásról beszámolóm jelent meg.

        Novemberben már jelentősen nőtt a feszültség kórházon belül és kívül a tervezett egészségügyi reform következtében. Már fél éve voltam megbízott osztályvezető, és „pünkösdi királyságom” az intenzív osztály legnehezebb időszakára esett. Bár 1988-ban, az osztály indulása idején is fő szerepet vállaltam, ez nehezebb feladatnak bizonyult.

        Hangulatom átmenetileg javult, amikor Frankfurtba, az Atacand study meetingjére látogathattam el dr. Tumpek Andrea kollégámmal. Az Arabella Sheraton Congress Hotel kellemes élményt nyújtott a konferencia szabadidejében.

      A bizonytalan jövőkép, a romló finanszírozás miatt a betegek ellátása veszélybe került. Munkatársaim mindamellett kitartottak, bár megjósolták, hogy az OEP március végéig finanszírozza csak a kórházat. Ezt követően az intenzív ágyak fennmaradása attól függött, hogy a manuális osztályok tovább működnek-e. Furcsa módon vezető beosztásom ideje attól függött, hogy meddig tart a bizonytalan helyzet. A reform megtörténte után a stabilizálódás - akár pozitív, akár negatív irányban, -működésem végét jelenthette. Így némi ambivalenciával szemléltem az események alakulását. Decemberben elbúcsúztattuk volt főnökünket kisebb ünnepség keretében.

      A karácsonyt megelőző időszakban folytatódtak a találgatások a kórház jövőjét illetően. Az első, szakfelügyelői szintű tárgyalásra az igazgatóhelyettes engem is magával vitt. A Közép-magyarországi Régióban ekkor már tudott volt, hogy Budapesten hány súlyponti kórház lesz, és milyen arányban akarják csökkenteni az ágyakat. Az ülésen inkább növelni, mint csökkenteni szándékoztak az aktív ágyakat az érintett kórházak és osztályok vezetői. Ezzel az ajánlással került továbbításra a tervezet a fővárosi egészségügyi tanácshoz. A következő tárgyalást 2007 január 7.-re tűzték ki.

    Optimista módjára részt vettem a debreceni 2006-os klinikopharmakológiai kongresszuson. A kongresszus fő attrakciója számomra az „Aranybika” szálló uszodája és a református Nagytemplomban tartott csodálatos orgona hangverseny volt. Ez utóbbit a kongresszus elnöke (dr. Borvendég) adta elő.

       A karácsonyi ügyeletet elvállaltam, hogy beosztottaim helyzetét könnyebbítsem. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy az osztály leépítésre kerül tavasszal, ezért sem hirdettek pályázatot az osztályvezetésre. Suttogták, hogy a sebészet megszűnik, a belgyógyászat 30 ágyra redukálódik. Így intenzív sem kell majd.

       A karácsonyi ebéd igen jól sikerült, ahol Dóra menyem is megjelent, immáron 6. hónapos terhesen. A jövő év jelentősnek ígérkezett az előjelzések szerint.

       A karácsonyi és újévi ünnepek átmeneti nyugalma után a hétköznapok szürkeségét az újévben a feszült várakozás és a nyugtalanság időszaka követte. A beígért egészségügyi reform átcsoportosítást, aktív ágyszám csökkentést, várhatóan az egészségügyi dolgozók, köztük az orvosok egy részének elbocsátását is tervezte. A reform a Nyírő Gyula kórházban a sebészet és a szülészet teljes megszüntetése és a belgyógyászati ágyak ötödére való csökkentése mellett az intenzív ágyakat- ugyan nyolcról hétre csökkentve –, de továbbra is üzemeltetni kívánta.

         Januárban úgy ítéltem meg, hogy végleges felmentésem idejét ez utóbbi talán elodáz-za, mert állásom kevésbé lesz kívánatos hozzám hasonlóan kvalifikált intenzív terápiás szakember részére. Az anesztézia iránti igényt a kórházban a fenti reform –eltekintve az eletrosokk alkalmazásától- ugyanis megszüntette. Nagy anesztéziás gyakorlattal rendelkező munkatársaimat,- az anyagiakat is figyelembe véve,- a szubintenzíves funkció nem fogja kielégíteni. Megkezdték számolgatni a lehetséges végkielégítésüket.

      Január 9. -én reggel a Nyírő kórház prímlistáján kaptam értesítést az egészségügyi reform miniszteri javaslatáról, amely annyiban változott az általam már tudott ágycsökkentési tervezethez képest, hogy az ITO ágyait tovább csökkentette hétről ötre. Újdonságképen szerepelt azonban a belgyógyászati ágyszám némi emelése. Az intenzív osztályos háttér fent tartása, pedig nélkülözhetetlennek minősült. Az ágy leosztást hatalmas felzúdulás követte, ami arra utalt, hogy a tárgyalások még nem fejeződtek be, és naponta újabb hírek keltek napvilágra. A dolgok ilyen alakulása igazából nem volt ellenemre, mert megítélésem szerint a bizonytalan helyzet hosszabbította főorvosi megbízatásomat.Dr. Molnár Lajos egészségügyi miniszterre viszont óriási nyomás nehezedett, úgy az ellenzék, mint a szocialisták részéről. Az addigi egyetlen liberális kifogást Demszky Gábor  budapesti főpolgármester fogalmazta meg, szerinte nemcsak a főváros, hanem Pest megye ellátása is veszélybe kerülhet, ha kétezerrel csökkentik az ágyszámot. Demszky két év türelmet kért- három hónap alatt 836 ágyat akart leépíteni.

      A decemberi szokatlan enyhe tél után a január megdöbbentően meleg volt. Naponta dőltek meg a hőmérsékleti rekordok. A napi csúcs hőmérséklet január 14. -én Sopronban 19 fok volt.

       Ekkor váratlan fordulat következett be a kórházunk életében.  Dr. Falus Ferenc főigazgató rendkívüli főorvosi értekezleten jelentette be, hogy megpályázta és megkapta az országos tiszti főorvosi állást. A dolgozók döbbenten ültek. A szakszervezeti titkárunk kemény szavakkal ecsetelte a „cserbenhagyást”, amiért tapsot kapott. Hivatalát az egyik belgyógyász főorvos vette át, aki addig is a helyettese volt. A várható és a levegőbe lógó események nem sok jóval biztattak. Az úgynevezett egészségügyi regionális tanácsok szembe fordultak a miniszteri döntéssel az ágy számok lecsökkentését és elosztását illetően. Az utolsó napon a Nyírő Gyula Kórházra vonatkozóan a közép-magyarországi szekció ülésezett. Január 26. -án ez a régió sem tudott megegyezni, így a végső döntést február 5. -ig az egészségügyi miniszternek, Dr. Molnár Lajosnak  kellett meghoznia.

        Váratlanul felhívott és megjelent a „Who is who?” lexikon szerkesztő riportere és interjút készített velem. Azt ígérte, hogy a szószedettel hamarosan jelentkezik. Ugyanezen a napon élesbe került az „Amgen study”, egyúttal varsói meetingre is meghívást kaptam február végére. Szállásunk a Mariotte Hotelben volt Varsó szívében. Varsóban havas eső volt, várost nézni nem igen lehetett. De nem is nagyon volt érdemes. A háború alatt lebombázott épületek helyett külvárosi városkép fogadott, nagy terekkel, panelházakkal. „A Tudomány és Technikai Palotájának tetejéről a legszebb a kilátás” -mondják a helybeliek- „mert innen nem látni magát a ronda épület óriást”, amely a moszkvai Lomonoszov egyetem mintájára épült. A meeting viszont hasznos volt, rögtön utána két beteget screeningelni tudtunk a hallottak alapján.

      Molnár Lajos egészségügyi miniszter a „RET-ek” javaslatainak hiányában a lovasberényiinformális kormányülésen tanácskozott    „szakmabeliekkel” a leépítendő ágyakról és a bezárandó kórházakról. Ez úgy tűnt végzetes a Nyírő Gyula Kórházra, a Pszichiátria fenn marad, de a kórházból krónikus intézmény lesz. A Lipót betegeit végül ide telepítik, kivéve a stroke centrumát, amely az Amerikai úti Idegsebészetre költözik. Kollégáim többsége végkielégítésben reménykedve a helyén maradt a kritikus napokban. Magam a nyolc hónapos felmentési időm tudatában nyugodtan vártam a fejleményeket. Tekintettel, arra, hogy 5 intenzív ágy marad a miniszter szerint is, így néhányan túlélhetjük a leépítést, ha a Lipót orvosai nem jönnek át, és ha a nyugdíjasokat nem bocsátják el elsőként. Mindenesetre néhány ingóságomat kezdtem hazahordani, többek közt a Bazilikából származó templomi rézcsengőt. Rápillantva mindig el fog a nevetés, mivel volt főnököm ezzel jeleztette, hogy készülődik az ebédutáni „professzori” nagy vizitére.

       Időközben egy egészségügyi jogász belekötött abba, hogy dr.Molnár Lajos az általa törvényileg kiszabott határidőig (február 5.) nem döntött véglegesen és azt a hónap végére halasztotta. A vizit és napi díjat osztályomon is kezdték beszedni, nagyobb káosz nélkül.  Sikerült egy beteget az Amgen studyba szűrésre bevonni, ami azt jelentette, hogy a kísérletből való kizárást megúsztuk. Ugyanakkor tudtam, hogy a study számunkra kérész életű lesz az ágy leépítés és az átszervezés miatt. Ami a közhangulatot illeti, mindenki érezte, hogy a Damoklesz kardja a fejünk felett van és napok, vagy órák kérdése mikor sújt le. Arra gondoltam, hogy a KAIBO nem részleges, hanem teljes bezárására kerül sor április elsejétől. Kellenek a státusok a Lipót bel-és intenzív orvosainak, az 5 megmaradó intenzív ágy ezt a célt szolgálja majd. Érdekes fejlemény volt, hogy ugyanezen a napon, a fővárosi közgyűlésen egy évre elhalasztották a szakiskolák átszervezését, ami arra utalt, hogy e tekintetben a reformerek meghátráltak. A március 15. előtti néphangulat alakulásától sokan féltek. A február 16.-i pénteki napon tovább képzésre mentem, de szándékoztam magammal vinni a kis rádiómat is, hogy a legfrissebb híreket meg tudjam hallgatni. De már reggel a Napkelte című TV műsorban magának a miniszternek a szájából hallottam, hogy a döntést március 5. és 8. közötti időpontra halasztja és eközben, még néhány kórház helyzetét megvizsgálja. Nyilvánvaló volt az utolsó pillanatig tartó lobbizás, hogy ki legyen túlélő az utolsó pillanatban.

         Azt hittem március elején már tudom hogyan alakul a Nyírő Gyula kórházban az Intenzív osztály sorsa és a saját pályafutásom. Azonban néhány nappal megint eltolták a végső ágyszám lista nyilvánosságra való hozatalát. Közben az S.O.S Hungary állást ajánlott, amelyet átmenetileg a kórházi status mellett is betölthetek. Mindenesetre úgy döntöttem két hetet várok, ezalatt kiderülhet, hogy elfogadjam-e az ajánlatot.

       A Cardiome study folytatása is szóba került, ennek áprilisi megnyitó meetingjére meghívtak Prágába.

     Március 8.-án napvilágot látott az utolsó, „végleges” miniszteri lista a kórházi struktúra átalakításról. A Nyírő Gyula kórházat érintő átalakítás a korábbihoz képest nem változott.

       Szerintem indokolatlanul jó kedvű hangulat lépett fel, mert a belgyógyászat állítólag területi feladatokat is kapott. Sőt azt is hallottam, hogy az intenzív továbbra is részt vesz a főváros intenzív beteg ellátásában. Az osztály szervezeti átalakításáról azonban még nem esett szó, pedig lényeges kérdéssé vált, hogy milyen formában működhet tovább. 5 ágy az önálló léthez nem elég, így a belgyógyászathoz való csatolása is lehetségesnek tűnt.

        Közben az Atacand study indítására is készülődött szponzorunk, májusi kezdéssel. Kísérletet tettünk A RED HF studyban is újabb két beteg bevételére, egyelőre sikertelen szűréssel. Megérkezett a prágai repülőjegyem is az áprilisi Cardiome II meetingre. Minden úgy zajlott, mintha az osztály tovább élne.

 

         Csak nem lettél vagyonos ember a kísérletek során?

 Nem, mert amit félretehettem volna azt a fiaim életben való elindítására fordítottam. Munkatársaimnak is adtam a studyk pénzéből. De azért nem panaszkodom.

          Március 21.-én megszületett Márk, kicsit korábban, de nagy vitalitással. A család oda volt az örömtől.

       Március utolsó hetében leadtuk az áprilisi ügyeleti beosztásunkat, úgy mintha minden folytatódna. Biztos voltam abban, hogy ezen a héten minden tisztázódik, többek között saját munka lehetőségem is. Közben összeszedtem a dokumentációt az elmaradt ügyeleti díjak perléséhez. Szerencsére megőriztem a havi fizetési listákat, amely a követelésem dokumentálására szükséges volt. Elhatároztam, ha felmentenek, azonnal perelek kb. két és fél millió forintot, és állást vállalok az S.O.S Hungary-nál. De a kaotikus egészségügyi szervezés mellett lehetségesnek tartottam, hogy minden húzódik tovább, akár az év végéig. Március 3o.-án bejelentették, hogy a sebészet tényleg bezár hétfőtől és az akut felvételi rendből már ki is emelték. Távoli rokonom, dr. Szeleczky Márton sebész főorvos hétfőn már a Károlyi kórházban operált. A szülészet haladékot kapott, amint sejtettem. Július végéig, esetleg az év végéig. Osztályunkra 5 ággyal továbbra is igényt tartottak, a megbízott főigazgató azt ígérte, hogy nem küld el az osztály éléről. Igazság szerint minden hónapot ajándéknak tekintettem ezután. Főként akkor, amikor a szülészetet mégis bezárták április elsejével és felmondtak az aneszteziológus asszisztenseknek is finanszírozási problémák miatt. Az intenzív osztály viszont megmaradt, sőt orvost sem küldtek el. A főorvosi beosztásomban határozatlan időre meghagytak. Hihetetlen, de így történt.

           Március 31.-én András fiam megnősült, elvette Ritát, akivel évek óta együtt élt. A házasságkötésre a Barabás villában került sor, az esküvői ebéd a Márványmenyasszonyban volt. András nekünk szóló meghívó levelét mindketten meghatva olvastuk.

        Április 5. -én megjelent az „Ördög hegedűse” Apám nevén ezúttal. A borítóra üzleti okból a „Paganini élete” címet tették. A hab a tortán az volt, hogy egyúttal ígéretet tett az „Anno BT” az „Álomfickó” kiadására is, sőt az „Eldorado” is újra szóba került. Ez a nap az én napom volt.

      Április folyamán, majd májusban tovább működött az anesztézia, mert akadt munkája, amelyet a plasztikai sebészet és a halódó nőgyógyászat egyelőre biztosított. Időközben- május elsejétől- áttértünk a műszakos munka beosztásra az ügyeleti rendszer helyett. Ezt magam találtam ki és elfogadták javaslatomat. A kórházvezetőség ragaszkodott jelenlétünkhöz. Az intenzív osztály további működéséhez a főváros és a miniszteri döntés a további finanszírozást biztosította. Hihetetlen, de a 3. nagy elbocsátási krízist is túléltem, nem küldtek el, sőt úgy tűnt a személyemre egyelőre építenek a maradék kórházi struktúra fenntartásában.

        Komoly izgalmat okozott azonban az APEH ellenőrzés, amely András fiamat szúrta ki, hogy miből vette és szerelte fel rendelő lakását a Ráth György utcában. Igazán szerencsés volt, hogy megőriztem azokat a banki pénz kivételekről szóló számlákat, amelyek napra lefedezték azt a hosszú lejáratú kölcsönt, amit fiamnak - hála a gyógyszer studyknak!- nyújtani tudtam a kritikus pillanatokban. Ezúttal az APEH nem tudott inkasszálni! Az én adóbevallásaim pedig pontosak és nagy összegűek voltak.

      Áprilisban részt vettem az oxiológia balatonkenesei szinttartó továbbképzési tanfolyamán. Számos régi ismerőssel találkoztam a három napos igen komolyan vett tanfolyamon. Kényszerűen a számomra addig ismeretlen katona és katasztrófa orvostanból is elektronikus teszt vizsgát kellett tennem, otthon a számítógépem és András fiam segítségével, sikerrel. A teszt 65%-os eredményességi határát meghaladtam (83%). Ezzel biztosítottam orvosi működésem és szakértői közreműködésem lehetőségét további 8 évre- az SOS Hungary keretében.

          Prof. dr. Felkai Péter invitálására már korábban is az SOS Hungary Sürgós Orvosi Szolgálatnál  szakértői és kivonuló mentőorvosi munkát végeztem. Dr. Felkai Péter apja nyomdokaiba lépve tudományos fokozatot szerzett és számos publikációjával járult hozzá az utazási orvostan elméleti és gyakorlati kérdéseihez. Leánya Dóra menedzser és dr. Felkai helyettese annak távollétekor.

 Nem, mert amit félretehettem volna azt a fiaim életben való elindítására fordítottam. Munkatársaimnak is adtam a studyk pénzéből. De azért nem panaszkodom.

          Március 21.-én megszületett Márk, kicsit korábban, de nagy vitalitással. A család oda volt az örömtől.

       Március utolsó hetében leadtuk az áprilisi ügyeleti beosztásunkat, úgy mintha minden folytatódna. Biztos voltam abban, hogy ezen a héten minden tisztázódik, többek között saját munka lehetőségem is. Közben összeszedtem a dokumentációt az elmaradt ügyeleti díjak perléséhez. Szerencsére megőriztem a havi fizetési listákat, amely a követelésem dokumentálására szükséges volt. Elhatároztam, ha felmentenek, azonnal perelek kb. két és fél millió forintot, és állást vállalok az S.O.S Hungary-nál. De a kaotikus egészségügyi szervezés mellett lehetségesnek tartottam, hogy minden húzódik tovább, akár az év végéig. Március 3o.-án bejelentették, hogy a sebészet tényleg bezár hétfőtől és az akut felvételi rendből már ki is emelték. Távoli rokonom, dr. Szeleczky Márton sebész főorvos hétfőn már a Károlyi kórházban operált. A szülészet haladékot kapott, amint sejtettem. Július végéig, esetleg az év végéig. Osztályunkra 5 ággyal továbbra is igényt tartottak, a megbízott főigazgató azt ígérte, hogy nem küld el az osztály éléről. Igazság szerint minden hónapot ajándéknak tekintettem ezután. Főként akkor, amikor a szülészetet mégis bezárták április elsejével és felmondtak az aneszteziológus asszisztenseknek is finanszírozási problémák miatt. Az intenzív osztály viszont megmaradt, sőt orvost sem küldtek el. A főorvosi beosztásomban határozatlan időre meghagytak. Hihetetlen, de így történt.

           Március 31.-én András fiam megnősült, elvette Ritát, akivel évek óta együtt élt. A házasságkötésre a Barabás villában került sor, az esküvői ebéd a Márványmenyasszonyban volt. András nekünk szóló meghívó levelét mindketten meghatva olvastuk.

        Április 5. -én megjelent az „Ördög hegedűse” Apám nevén ezúttal. A borítóra üzleti okból a „Paganini élete” címet tették. A hab a tortán az volt, hogy egyúttal ígéretet tett az „Anno BT” az „Álomfickó” kiadására is, sőt az „Eldorado” is újra szóba került. Ez a nap az én napom volt.

      Április folyamán, majd májusban tovább működött az anesztézia, mert akadt munkája, amelyet a plasztikai sebészet és a halódó nőgyógyászat egyelőre biztosított. Időközben- május elsejétől- áttértünk a műszakos munka beosztásra az ügyeleti rendszer helyett. Ezt magam találtam ki és elfogadták javaslatomat. A kórházvezetőség ragaszkodott jelenlétünkhöz. Az intenzív osztály további működéséhez a főváros és a miniszteri döntés a további finanszírozást biztosította. Hihetetlen, de a 3. nagy elbocsátási krízist is túléltem, nem küldtek el, sőt úgy tűnt a személyemre egyelőre építenek a maradék kórházi struktúra fenntartásában.

        Komoly izgalmat okozott azonban az APEH ellenőrzés, amely András fiamat szúrta ki, hogy miből vette és szerelte fel rendelő lakását a Ráth György utcában. Igazán szerencsés volt, hogy megőriztem azokat a banki pénz kivételekről szóló számlákat, amelyek napra lefedezték azt a hosszú lejáratú kölcsönt, amit fiamnak - hála a gyógyszer studyknak!- nyújtani tudtam a kritikus pillanatokban. Ezúttal az APEH nem tudott inkasszálni! Az én adóbevallásaim pedig pontosak és nagy összegűek voltak.

      Áprilisban részt vettem az oxiológia balatonkenesei szinttartó továbbképzési tanfolyamán. Számos régi ismerőssel találkoztam a három napos igen komolyan vett tanfolyamon. Kényszerűen a számomra addig ismeretlen katona és katasztrófa orvostanból is elektronikus teszt vizsgát kellett tennem, otthon a számítógépem és András fiam segítségével, sikerrel. A teszt 65%-os eredményességi határát meghaladtam (83%). Ezzel biztosítottam orvosi működésem és szakértői közreműködésem lehetőségét további 8 évre- az SOS Hungary keretében.

          Prof. dr. Felkai Péter invitálására már korábban is az SOS Hungary Sürgós Orvosi Szolgálatnál  szakértői és kivonuló mentőorvosi munkát végeztem. Dr. Felkai Péter apja nyomdokaiba lépve tudományos fokozatot szerzett és számos publikációjával járult hozzá az utazási orvostan elméleti és gyakorlati kérdéseihez. Leánya Dóra menedzser és dr. Felkai helyettese annak távollétekor.

 

 

                                                

                  Prof. dr. Felkai Péter      és               Felkai Dóra

 

 Megünnepelhettem osztályvezetői megbízatásom egy éves évfordulóját. A fizetésem ugyan jelentősen csökkent, mert április elsejétől már nem ügyeltem, de a csoda folytatódott. Állásom volt, amikor orvosok ezreit bocsátották el. Szakmai elismertségem ezt nem magyarázta, annál inkább az, hogy egy új főorvosnak nagyobb fizetés kellett volna adni. A kórház anyagi helyzete azonban ezt nem tette lehetővé. Kollégáim is bele nyugodtak a megváltozott helyzetbe, egyik napról a másikra éltünk.

    A gyógyszer kísérletek még folytatódtak.  A korábbi vizsgálatok dokumentációját őrző irattári helységben  a folyamatban lévő négy vizsgálat albumainak már alig maradt elegendő hely.

       Munkaképességemet családomnak és a napi rendszeres úszásnak köszönhettem. Az első két év ugyan a Sport uszodáé volt, utána következett a Lukács 23 évvel, majd a Széchenyibe jártam három évig. A legjobb azonban a Dagály volt. Egyik törzsvendég egyszer úszás után megjegyezte: „A napnak vége van, legalábbis annak, ami abból ér valamit!”

         A 2008 év a napi úszás 4o. évfordulójának és az utolsó közalkalmazotti munkában eltöltött évnek ígérkezett. Úszás nélkül nem ment volna. Eszembe jutott dr. Rodriguez Béla nagyapám, aki hajdan minden napját a Császár uszodában kezdte. Várakozásom ellenére az ötvenéves érettségi találkozóra nem került sor. A párhuzamos B osztály megtartotta, s ekkor találkoztam Moór Ferivel, aki az USÁ-ból jött haza azért, hogy azon részt vehessen. Moór Ferit még a Champagnatból ismertem, ahol osztálytársam volt. Utoljára 1956 tavaszán találkoztam vele. A forradalom alatt disszidált. Hosszasan beszélgettünk az időközben történelemmé vált eseményekről.

         Július közepére kitört a kánikula, amelyhez hasonlót nem tapasztaltam. A kórházi klíma berendezés némileg enyhítette a munkát, de a városban a 40 C fokos melegben alig volt elviselhető. Ami viszont igen pozitív volt ezekben a forró napokban, hogy az Atacand study-ba négy beteget sikerült beválasztani.

        Érdekesen alakult a kórház, ezen belül az osztály és a magam sorsa is. A korábban KAIBO-vá összegyúrt aneszteziológia és intenzív terápia szétválása történt valójában az egészségügyi reform nyomán. Bezárták a sebészeti és a szülészeti osztályt. Az aneszteziológusainkat azonban továbbiakban is igénybe vették, most már a KFT alakító néhány nőgyógyász, akik az ÁNTSZ által engedélyezett és OEP finanszírozott „egynapos sebészet” mellett privát kórházat szerveztek, amelyben a kórház is közreműködött. További intenzív osztályos főnökségemnek ez az akció rendkívül kedvező helyzetet teremtett.

    Beindult a Cardiome II. study is, amelynek sikere bearanyozhatta kórházi működésem általam tervezett utolsó másfél évét.

       Nyári felfedezésem volt, hogy észrevettem DVD sorozatokban Rodriguez André filmjeit, valamint Apám „Isten rabjai”-t, amelynek forgatókönyvét írta. Harcot kezdtem a DVD-k beszerzésére, a Magyar Nemzeti Film Archívum Igazgatónőjének levelet írtam. Az egyik megszerzett DVD- filmben (Éjféli gyors) André nagybátyámat vettem észre pillanatos mozgó jelenetben, amint Karádi Katalinnak kezet csókol.

A Film Archívumnak írt levelemre Balogh Gyöngyitől  kaptam választ:

 

      „Kedves Főorvos Úr!

        Gyürey Vera igazgató asszony nekem továbbította a levelét, mivel én foglalkozom a magyar filmtörténetnek azzal a korszakával, amelyben mind édesapja, mind a nagybátyja jelentős szerepet játszott. Ami az 1945 előtt készült filmek DVD forgalmazását illeti ezek az Archívumunktól függetlenül, beleegyezésünk nélkül történnek (Magyarországon és az USÁ-ban is), ezek úgynevezett 'kalóz-kiadások", melyekkel szemben sajnos eddig minden fellépésünk eredménytelen volt.

A kérését sajnos egyszerre nem áll módunkban teljesíteni, mivel a filmszalagról való átírás DVD-re időigényes munka, s a video-műhelyünk elsősorban az Archívum szolgáltatásainak technikai munkálatait kénytelen ellátni, mivel a jelenlegi gazdasági helyzetben ezek bevétele nélkülözhetetlen számunkra. Ellenben rövid időn belül tudnánk adni azokból a filmekből, melyekből már rendelkezünk DVD másolattal. (Nyilvántartásunk szerint ezek a következők: Akit elkap az ár, Életre ítéltek, Lesz, ami lesz, Alkalom, Jelmezbál)

Üdvözlettel:

Balogh Gyöngyi”

        Az ígéretnek megfelelően megkaptam öt filmet és „Rodriguez filmhetet” tartottunk. Ez kellően feldobott, meg az is, hogy az Atacand és a Cardiome II study-ba betegeket vontunk be. További Rodriguez filmeket kaptam és továbbiakat is ígértek, amelyek megszerzésétől a Rodriguez szellemi hagyaték kiteljesedését és konzerválását reméltem. Még szeptemberben megkezdődött további két új study-nak az előkészítése, amelyektől további siker volt várható. Decemberben ezek révén ismét Nordvijkba utazhattam, amely télen is jó kaland volt. Az Eisai study nyitó meetingjén vettem részt. Néha kimerészkedtem a tengerpartra, ahol dühöngött az északi szél. A hullámverést messziről lehetett hallani, néha még a szálló vastag ablaküvegén keresztül is érezni lehetett erejét. A parton munkagépekkel hatalmas mesterséges dűnéket emeltek a tenger ostromával szemben. A széltől védett utcákban a hollandok rettenthetetlenül ültek kerékpárjaikon, még ingujjban is. A főutcában karácsony előtti hangulat uralkodott.

        Az újév elején úgy tűnt számomra, hogy 2008-at biztosan végig dolgozom, új studykkal stabil helyzetben. A még folyamatban lévő három study (Cardiome II, az Atacand és a Beautiful ) március végére befejeződött, az elszámolások is megkezdődtek, amely némi gyógyírt jelentett számomra. Az Atacandból egy remek Omron vérnyomásmérőt hagytak nálam, amelyet azonnal András fiam rendelőjének adományoztam. Három új study szerveződött a Roche, a Takeda és a Lilly cégek szponzorásával, ezúttal is cardialis témákban. A túlságos leterhelést csökkentette, hogy a Cardiome III-at a Magyar Tudományos Akadémia ET-a nem engedélyezte, egyet pedig, én mondtam le előre látható beteg bevonási nehézségek miatt.

      Szakmai sikerélményben is részem volt. Perkután légcsőmetszést végeztem életemben először, amelyre a megváltozott kórházi szervezési körülmények között kényszerültem. Előzetesen egy szövődményesen végződött beavatkozást ugyan láthattam, de abból csak annyit profitáltam, hogy könnyű a nyelőcsövet perforálni.

           Február elején autós üldözésben vehettem részt az M7-en. Egy furgonos jobbról elém vágott és az Opel jobb sárvédőjét és lámpáját összetörve tovább hajtott megállás nélkül. Utánunk eredtünk és sikerrel megállítottuk. Kényszeredetten elismerte a balesetért a felelősségét.

        Február végén egy kora tavaszi, de nagyon kellemes napon Láng Jenő unokatestvéremmel rögtönzött tisztelgő látogatást tettünk felvidéki, régen elhunyt közös őseink nyomában és sírjánál. Először Tereskére néztünk be. Frideczky Lajosnak, a volt balassagyarmati törvényszék elnökének kúriáját az utóbbi években egy gyömrői vállalkozó megvásárolta és renoválta. A tetőszerkezetet teljesen felújította, a homlokzatot és a nyílászárókat hasonlóképen. A kúriát körülvevő parkot rendezte és fákat ültetett. Szerencsére az ódon vasrácsos kerítést még nem renováltatta, így volt szerencsém alatta bebújni, hogy néhány felvételt készíthessek az impozáns épületről.

     Fellelkesülten mentünk tovább a balassagyarmati levéltárba, ahol sikerült megkapnunk közös ükapánk Frideczky Lajos  memoárját, amely 1988-ban jelent meg levéltári kiadványként: „Frideczky Lajos memoárja, avagy Középszinten a történelemben” Varga János tollából. A levéltárba belépve egy kedves irodista hölgy azzal fogadott minket, hogy az igazgató úr már vár minket. Bizonyára várt valakiket, és nem minket, de a félreértést tisztázva is rendkívül udvarias bánásmódban részesültünk és a kívánt kiadványt meg is kaptuk.

          Az igazgató úr a „Svejk éttermet” ajánlotta további célpontnak, mert útközben meg is éheztünk.

           A valóban ízletes és igen bőséges ebéd után tovább hajtott minket a nosztalgia, és Láng Jenő unokatestvérem, aki még nem volt Gortván (hajdan Gortvakisfalud), ahol közös őseink éltek és haltak. Adorján Dávidnak és feleségének Rajszy Klárának itt volt a birtoka és itt éltek leszármazottaik, köztük Adorján Boldizsár, és felesége Lemouton Emilia. Az irodalmár vénájú házaspárnál itt vendégeskedett Petőfi Sándor  a reformkor éveiben. A még szunnyadó télutói vegetáció jóvoltából jól lehetett érzékelni a vidék domborzatát, ahol a kanyargós út és mellette a vasút egymást többször keresztezte a Gortva völgyében az egymást követő dombok között. A kistelepülések szegényesnek tűntek, gyakran lehetett látni romos vagy elhagyott házat, kalyibát az út mellett. Két ország peremvidéke nyomta rá a bélyegét a látottakra, amin nem sokat segített a helyenként lengedező kék csillagos uniós zászló sem. A temető itt is, mint mindenhol a környéken domboldalra épült és első látásra is nagyon rendezettnek tűnt. Azonnal megtaláltuk Frideczky Lajos fehér márvány, valamint Adorján Lőrincz  fekete márványból készült síremlékét. Utoljára 1996-ban jártam erre, és akkor Adorján Dávid és Rajszy Klára, valamint Adorján Boldizsár, és Adorján Louise (Bíró Bertalanné) sírköveit a sírhelyeikről elhozva egy kupacban találtam. Most első keresésre nem találtuk meg azokat, és már sajnálattal kezdtem beletörődni, hogy végleg el lettek távolítva. A temetőből kifele jövet azonban nagy meglepetéssel és örömmel új, díszkövekkel kirakott helyen félkörben felállítva megpillantottuk őket. A megtisztított márvány felületek fehéren ragyogtak, az újrafestett antik sírfeliratokat könnyen elolvashattuk. Eléjük számunkra ismeretlen kezek virágcsokrokat helyeztek. Unokatestvérem rövid imája után hazaindultunk.

      Nagy szomorúságot okozott március közepén dr. Siminszky Márió  volt iskolatársam és nászom hirtelen halála.

            Március végére esett 2008-ban a húsvét, zuhogott az eső, néhol még havazott is. Márk unokám egyéves születésnapja kissé csökkentette a gyászos családi hangulatot.

            Tavasszal az intenzív osztály megkapta a SOTE akkreditációt és a MES (az IZO szakmára vonatkoztatott új elnevezése) audit kapcsán a legjobbnak minősült a kórházban. Egyértelművé vált számomra, hogy az osztályvezetést jövőre, hetvenéves korom után is rám bízzák, ha nem követek el valami szarvas hibát. Az oxiológiai szakképesítéshez szükséges kredit pontokat már 2007-ben megszereztem. Az intenzív-aneszteziológus szakképesítés megőrzéséhez még további 50 pont volt ekkor szükségem, amelyek abszolválása 2009-ben kötelező szinttartó tanfolyam elvégzését igényelte. Tervbe vettem.Rodriguez kutatásomnak egyik szálát tovább szőttem. Még 2000-ben levélben kértem a Szabad Európa egyik volt munkatársát, Halász Gézát, hogy segítsen megkeresni Apámnak az 50-es évek elején álnéven a SZER-ben elhangzott hangjátékát. A SZER írásos és hang anyaga ugyanis a rendszerváltást követően az Országos Széchenyi Könyvtár Történeti Interjúk Tárába került. Az ismeretség ellenére az anyag terjedelmes és feldolgozatlan állapota miatt erre akkor nem volt lehetőség. Ezt a kérést ismételtem meg 2008 márciusában Hanák Gábor történészhez levelet intézve.

      Még márciusban befejeződött Rodriguez Endre  nagybátyám filmjeinek DVD formában való teljes begyüjtése. Az Atacand és a Beautiful studyk záró meetingjét májusban és augusztusban Münchenbe tervezték, mind a kettőre meghívtak. A májusi meeting székhelye a Hilton Park Szállóban volt, közvetlenül az Englischer Garten mellett. Az ebédlő ablakból kilátás nyílt a parkra és a Chinesicher Turm csúcsára. Előzetes terveim szerint felkerestem a tornyot, amely alatt 1964-ben ücsörögtem várva André nagybátyámat, aki a Szabad Európa akkori közelben lévő székhelyére ment be, hogy érdeklődjön mi lett Apámnak az ötvenes években oda álnéven kijuttatott hangjátékának a sorsa. Nem tudott meg, csak annyit, hogy valaki azért a honoráriumot már felvette.

          A sors fintora, hogy az Országos Széchenyi Könyvtárban (ahová a SZER magyar anyaga került a rendszerváltás után) a hangjátékot egyáltalán nem találták és a reményem, hogy Apám írói hagyatékát kiegészítem vele most sem teljesült. A parkon keresztül néhány perces séta után ott álltam a Siegestor előtt, ahol André nagybátyám hajdan lefényképezett. Humoros megjegyzése a régi fénykép hátulján: a kaput a látogatásomra építtette. A kapu tetején lévő szobor kompozíció a háborúban tönkrement, időközben restaurálták. A villamos pályát alatta és a Ludwig Strassén viszont megszüntették.

        A kapu a másik oldalról impozánsabbnak bizonyult a Bavariát jelképező nőalakkal és oroszlános kvadrigájával. Közvetlenül a Siegestornál lakott André az Adalbert strasse 16. számú házban. Fényképet készítettem itt, amely müncheni látogatásomnak egyik célja volt. Megálltam a Frauenkirche előtt is, feltekintve egy pillanatra szédülés fogott el. Eszembe jutott anyai nagyanyám, aki akkor még élt és lelkemre kötötte, hogy egyszer megnézzem majd a dómot.

      A Roche által szponzorált study nyitó meetingje augusztus elején Athénban volt, oda is menni kellett. Az athéni szálló tetőteraszáról panoráma kilátásban gyönyörködhettünk és nem akármilyen gasztronómiai élvezetben volt részünk. Augusztus végén ismét Münchenben jártam, a Beautiful study befejezése alkalmából. Az Arabella szálló messzebb esett az Englisch Gartentől és a centrumtól. Nem is mozdultam ki csak este, amikor vacsorázni vittek az óváros egyik nagy éttermébe. Elhatároztam, hogy többet nem megyek Münchenbe.

    Szeptemberben a Takeda által szponzorált hongkongi meetinget nem hagyhattam ki. Szerencsémre oda-és vissza is a biznisz osztályon utazhattam és végig aludtam a hosszú repülőutat. A hajnali reggeli a gépen igazán kellemesnek bizonyult. De sajnos az új studyk úgy tűnt, hogy már nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeimet. Az osztály profiljának mélyreható változása révén a beteg randomizáció lehetőségei vészesen beszűkültek. A „site”- bezárás elé kerültünk. De 10 évig vettem részt különböző szponzorok és a Quintiles szervezésében gyógyszerkutatásban. A 10 év alatt a gyógyszer kísérletek eredményeként több hatékony gyógyszer került forgalomba (Inspra, Ivabradine stb.), én meg mellékesen, több tízmillió forint bruttó jövedelmet kasszírozhattam, igaz ebből az adózás folytán csak egy hányadát fordíthattam egyéb nemes célokra (András fiam fogorvosi magánrendelője, gépkocsik). Az európai és a tengerentúli meetingek pedig rendkívül színessé tették az életemet.

Mentőorvosi beteg kísérő útjaimat is számba véve olyan helyekre jutottam el ismételten, ahová egyébként sohasem mentem volna. Chicago, Párizs, Sidney, Montreal, London, Bécs, Gratz, Frankfurt, Düsseldorf, München, Genf, Cannes, Nizza, Nordwijk, Hong-Kong, Amsterdam, Brüsszel, Kárpátalja, Milánó, Nápoly „My studies 1998-2008” albumom őrzi az egyes study-k szakmai és finanszírozási anyagát, amely a „Rodriguez szerződések”-hez hasonlóan megérdemelte a külön albumba való gyűjtést.

A korábban a „WHO is WHO Magyarországon” című encyklopédiában végül megjelent a korábbi interjú alapján készült szócikk.

             

                 

  2009. év kezdetén változatlanul nem láttam előre, hogy meddig dolgozom még. Ez már a 46. munka évem kezdetét jelentette, és a 3. évet a megbízott osztályvezetésben. Eltűnődtem, a szakmai pályafutásom egyes állomásain.

            Alulról építkező személyiség voltam, aki nehezen tanult, de csökönyösen, amire viszont rákényszerült azt, ha lassan is de „beemelte”. Mindent egymás után, amit a sors hozott. Így lett a négy szakvizsga, a végén pedig, az osztályvezető főorvosi megbízatás. Nem szereztem tudományos fokozatot, de a szakma olyan területén dolgoztam, ahol a gyakorlat dominált a természetesen nélkülözhetetlen elméletekben való jártasság mellett. Egy példát említve: az igazán súlyos belgyógyászati beteget a belgyógyászati osztályról azonnal (néha csak elkésve!) az intenzív osztályra adták át mindenféle differenciál diagnosztikai problémájával együtt, amelyeknek a megoldása az alapvető élet funkciók biztosítása mellett ugyancsak ránk hárult. A továbbiakban már újabb fejleményt nem vártam, tavaszra még egy utolsó tudományos előadás megszervezését tűztem ki célul.

          Január első napjaiban csoda történt, négy beteg bevételével megindult a Roche által szponzorált „lipid” study.

     Jó kedvemet fokozta a sikeres Wikipédia szerkesztésem, amellyel emléket állítottam édesapám Apám és Rodriguez Endre nagybátyám számára. Tovább lépve szerkesztettem Adorján Boldizsár, Lemouton Emília  és Frideczky Lajos  cikket, mindegyiket képekkel.

      Február 18-án olvastam egy cikket az autópiac jelenlegi állásáról és rövid habozás után vettem egy Opel Astrát lecserélve 11 éves autónkat. Érdekes módon az autó ára ugyanolyan volt, mint 11 évvel ezelőtt, ha az extrákat is hozzá számoltam. A gazdasági válság ellenére, vagy éppen emiatt, az autókereskedők piacra dobták kedvezménnyel a raktár készletet, az emberek pedig, rohantak autót venni. Én is. Sőt, még a németek is hazavitték az itt gyártott német autókat. Egyébként a vételhez a 2008-as studyk -ból származó pénz adta meg ismét a lehetőséget. A Népszabadság olvasása is úgy tűnik hasznos volt, ugyanúgy, mint korábban, amikor az András rendelő lakását vettük, az ötletet az újság adta.

       Március 16-án az utolsó hiányzó Barsi Ödön művet („Mr. Simpson tévedése”, amely Edgar Allan Poe novellájának műfordítása) is sikerült eredetiben megszerezni. Valóban igaz az, hogy mindig az utolsót a legnehezebb begyűjteni. Háromszoros gyűjtői áron, de sikerült, s ezzel az 1984 óta tartó gyűjtésem befejeződött. Sok utánjárást, anyagi áldozatot is szükségessé tett ez a szenvedélyes munka, de amellett, hogy családi ereklyék megszerzésére irányult, még jelentős jövedelmet is hozott a regények újra kiadásával, amit fiaim ingatlan vételére fordíthattam. A kis megsárgult, rongyos szélű, - néhány szúette is- ponyvák becses kincsei az egyébként nagyon vegyes családi könyvtárnak.

           Április végén került sor a Nyírő Gyula Kórház 125. éves jubileumi ünnepségére. Ebből az alkalomból a kórház honlapját felújították.

      Az ünnepségre kiadvány is megjelent, amelyben felkértek egy az Intenzív Osztályról szóló beszámolóra, valamint egy tudományos jellegű írásra a „Malignus neurolept szindróma” kezelésével kapcsolatosan.

         2009 augusztusában váratlan szerencse ért. Előkerült egy amatőr film, amelyben szüleim szerepelnek dr. Baktay Ervin indián táborában. A 16 perces filmben Anyám női főszereplő, a Heverő Bölény (Baktay) törzsfőnök feleségeként. Csodálatosan szép és fiatal. Egy-egy beállításban Apám is megjelenik, akiről mozgó képem idáig nem volt.

           Az őszi kórházi tudományos ülésen illusztris előadók között szerepelhettem. Az osztályunk volt egyébként az ülés házi gazdája, szponzora pedig a Fresenius művese állomás volt. Az osztály tudományos tevékenységének igen jó hírvivője volt az előadás sorozat, főként a kórház keretén belül.

        Októberben, az oxiológia után, az aneszteziológia-intenzív szinttartó tanfolyamon is megszereztem a szükséges elméleti és gyakorlati pontszámot. A 2010 áprilisában induló következő 5 éves ciklusra így két szakvizsgával regisztrálhattam magam.

         A decemberi főorvosi értekezleten dr. Ruff György jóvoltából váratlanul oklevelet és ajándékot (wide monitor az otthoni komputeremhez) kaptam, ami azt jelentette, hogy három és fél év után megköszönték mb. osztály vezetői működésemet, mivel 70 éves koromat is túlléptem a nyáron. Munkámra azonban továbbra is igényt tartottak és azt „szürke eminenciásként” folytathattam tovább.

      Az újévben a Roche varsói meetingjére meghívást kaptam. A varsói Hilton szállóból ki sem volt kedvem mozdulni a hófúvás és a hideg miatt. A repülés szerencsére oda vissza zavartalan volt, de a landolásoknál azért a Malév gép pilótája nagy tapsot kapott. A study miatt kötelező varsói út nagy élménye azonban a szállodai uszoda és a jakuzzi volt, már ezért is megérte az utazás.

          Kórházi munkaköröm annyiban változott, hogy a felelősségem az osztály egészét illetően megszűnt, csak a saját munkámra korlátozódott változatlan óra mennyiség és egy havi ügyelet mellett. Körbetekintve kor- és sorstársaim között némi megelégedettséggel töltött el, hogy a napi rendszeres úszásnak bejött az eredménye. A 7o. évemet is betöltve aktív közalkalmazottként teljes óra számban dolgozhattam, közreműködtem study-ban mint egyéni vállalkozó és az S.O.S Hungary orvosaként a külföldi betegellátásban, ugyanakkor 1o éve felvettem a nyugdíjamat is. Ezért az országban kialakult gazdasági válságot családunk nem igen érezte meg. A LIC 859 tavalyi vétele ötletszerű megvétele a legjobban igazolta ezt.

     Tavasszal a neten böngészve ismételten tapasztaltam, hogy Apám írásaiból engedélyem nélkül publikáltak a szerzői jogra való tekintet nélkül. Először 1991 -ben „A növények bolygója” című novellája jelent meg az „Új Vénusz” sci-fi lapban Szatmári Jenő újságíró és Szűcs Róbert szerkesztő révén. Szatmári az eredeti kéziratot használta fel, amelyhez Pokorny Hermannétól (Mamaca) juthatott. Apám az ÁVO-tól való félelméből adott át Mamacának írásaiból, és kettőjüknek a halála után azok Szatmárihoz kerültek. Az újabb szerzői jogtiprás is csak utólag derült ki. 2004.- ben Fejér Zoltán írásában képeihez (fotógaléria) a „Fotóművészet” című lapban Barsi Ödön „Űrhajó” című regényéből társított terjedelmes idézeteket. Írása a 2006 -ban a „Photoresearcher” 9. számában, Bécsben is megjelent angol fordításban. Ez utóbbi az egyetlen idegen nyelven is megjelent műve.

      Tavasszal folytatódott a havi rendszeres bridzs, egy ízben dr. Tagányi Károly barátom és régi versenytársam is megjelent és megszemlélte a régi csapatot (dr. Várfalvi Miklós, dr. Dobsa Tibor, Ember István) és a játékot.

        2010 Húsvétja váratlan szerencsét hozott az internetes böngészésben. Már évekkel előzetesen felhagytam a sevillai fekete Madonna keresésével miután Sevillában még utalást sem találtam rá. Most azonban egy a sevillai húsvéti körmenetről készített riportban megpillantottam a szobor másolatát, amelyet egy sevillai szobrász készített.

       A riportot író német újságírónő adta kezembe a kulcsot, amely az eredeti szoborhoz vezetett. A „Die Schwartze Madonna von Sevillát”- ahogy Rodriguez André nagybátyám végrendeletében nevezte a rám hagyni kívánt csodatevőt ábrázoló medálon lévő szűz Máriát ébenfából faragták.

        Az érem átvételét követő napokban három csodaszámban vehető esemény történt. Kiderült, hogy András fiamtól iker unokáim esedékesek jövő év elejére, a kórházban felterjesztettek a Batthyany-Strattman díjra, a „Fapadoskönyv Kiadó” pedig megkereste a családot Apám műveinek neten való forgalmazási jogának megszerzéséért.

         Az érmet András fiamnak adtam, neki volt a legnagyobb szüksége rá, 2010 októberében. 2010 Karácsonya boldogságot hozott: Emma szépen fejlődött, elérte a 1700 grammot és január közepén hazahozták a János kórház koraszülött intenzív részlegéről.

        A másik nagy öröm, hogy Béla fiamnak is leánya lett 2011 áprilisában, Judit. Ő lett a 3. unoka, így a leányok többségben vannak unokáim között.

       2011 január elsejével meghosszabbították szerződésemet a kórházban, napi 6 órás munkaidővel, határozatlan időtartamra. Ez is csoda számba ment, mert kevés hasonló korút tartottak meg a 2010.-i és 2011.-i évi nagyszabású leépítések kapcsán. A Batthyány díjat ugyan nem kaptam meg, de állítólag újból felterjesztettek valami kitüntetésre.

          A „Fapados könyvkiadó” pedig. egymás után jelentette meg Apám regényeit, nagy örömömre szinte az egész életművét, köztük az „Álomfickó meséi”-t fakszimile formátumban, és a „Szárnyas pengé”-t. Az előbbit Édesanyám illusztrálta, az utóbbi pedig poszthumusz regény, amelynek a kiadását korábban a kommunista hatalom átvétel hiúsította meg. Június végén már szinte valamennyi regényt megjelentették a legnagyobb örömömre.

       A Szemmelweis napra viszont nem mentem el, mert tudtam, hogy a beígért elismerésből ezúttal sem lesz semmi. A kórházban egyébként a légkör feszülté vált, mert ebben az évben kormány határozat alapján állami kézbe került és átszervezték fővárosi kórházunkat Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetté ami az aktív egyéb profilú osztályok végét is jelenthette. Gondoltam, engem is végleg elküldenek. Nem is bántam volna!

        Augusztusban hivatalba lépett az új főigazgató –Dr. Németh Attila  pszichiáter főorvos, aki miután kihirdette elképzelését a kórház országos intézménnyé való átalakítására, azonnal munkához látott. Önéletrajzokat kért az orvosoktól, majd beszélőre hívta a nyugdíjasokat, így engem is. A 62. életévet betöltötteket végleg nyugdíjba küldte, velem annyi kivételt tett, hogy a 8 hónapos felmentési időm letelte után vállalkozóként tovább is alkalmaz tekintettel az intenzív osztály orvos igényére. Miután már egyébként is vállalkozóként közreműködtem az S.O.S Hungarynál, a tevékenységem kibővítéséhez szükséges engedélyt könnyen megszereztem. 2013. május 15.-től tovább dolgozhattam, bár kevesebb pénzért.

        Unokáim időközben szépen fejlődtek, bár sajnos – Emmától eltekintve – ritkán találkozhattunk velük.

        Az utolsó studynk 2012 őszén befejeződött, ezzel egy sikeres sorozat ért a végére, sajnos az anyagiakat illetően is.

         A Rodriguez regények kiadása a végéhez közeledett, de néhányé 2013 -ben még hátra volt.

       Immáron 50 év telt el azóta hogy orvosdoktori diplomámat megszereztem. Meghívót kaptam a Semmelweis Egyetemre abból a célból hogy az arany diplomámat átvehessem egy ünnepség keretében.

.       

 

 Október folyamán kellemes meglepetésben volt részem: a távozó főigazgatónk –dr. Vadnai Mariann – ismét felterjesztett egy a Batthyány Strattmann születésnapján szokásos kitüntetésre. Ezúttal meg is kaptam a „Pro Sanitate” díjat, amit dr. Szócska Lajos adott át az ünnepélyen, amit az Egészségügyi Minisztériumban tartottak.

        A Pro Sanitate után azt gondoltam, hogy újabb események a közeljövőben már nem okoznak nagyobb izgalmat nekem. A Rodriguez regények szépen haladtak a teljes életműben való megjelentetés felé. „A harmadik csengetés” és a „Komédiások” egy kötetben a várakozásnak megfelelően Rimanóczy Andrea színes borítójával igen nagy örömet okoztak.

        Az Apám által be nem fejezett regény utolsó fejezetét magam írtam meg.

     Szilveszterkor robbant a bomba: a kényszernyugdíjazás és a nyugdíj melletti fizetés tilalma a közszférában. Ezúttal úgy tűnt, hogy nem dolgozhatok tovább a kórházban. Egyedi engedélyt egyesek azonban kaphattak, és a kórház igazgatósága kérelmezte, hogy tovább dolgozhassak. Nem gondoltam arra, hogy ennyire számítanak rám, amikor a kórházból már a múlt év végén számos hatvanas életkorút elküldtek. Esetemben az egyéni vállalkozásban való visszafoglalkoztatás tűnt lehetségesnek. Minden esetre orvos igazgatónk -dr. Ruff György – megjegyezte, hogy ne félj, amíg engem látsz.  

    Április végén kiderült, hogy új főigazgatónk (Dr. Németh Attila) egyéni vállalkozóként visszafoglalkoztat a régi munkakörömben az intenzív osztályon, miután a tovább foglalkoztatottsági tilalom alól mentességet kaptam.

       Adózás szempontjából ez kedvező helyzetet jelentett, mert időközben – március 1.-től – a „KATÁT” választottam adózási formában.

       A vállalkozói minőségemben végzett munka a kórházban lényeges változást nem jelentett számomra, az SOS-nél pedig folytattam munkámat.

      Ősszel folytatódott a Rodriguez regények megjelenése a Fapados Kiadónál. Külön örömet okozott a mesekönyv trilógia 3. kötete (Az erdő meséi). Ennek az első lektorálását kéziratból ugyanis magam végeztem, valamint a belső illusztrációkat is jómagam rajzoltam. A fülszöveg is a saját művem volt.

      A még hiányzó regények az év végéig megjelentek, így Apám életműve az irodalom terén megmentődött utódai és az utókor számára.

       Apám regényeivel való foglalkozásom gyakorlatilag szerencsésen befejeződött, figyelmem újra a családkutatás felé fordult, amelyet rövid időre felfüggesztettem megragadható vezérfonal hiányában. Erre az adott ismét lehetőséget, hogy az interneten böngészve egy tanulmány keltette fel a figyelmemet, amelynek Budavár visszafoglalása volt a témája. A harcokban spanyolok is részt vettek. dr. Horváthné Hanny Erzsébet, a mű szerzője lábjegyzetben utalt egy neves történész - dr. Fallenbüchl Zoltán – munkájára: „Spanyolok Magyarországon a XVIII. században”. Dr. Fallenbüchl Zoltán tanulmányát a Széchenyi Könyvtárban megtekintettem. A tanulmány rendkívül alaposan és részletesen foglalkozik a Magyarországra került spanyol családokkal az említett időszakban. Fokozódó izgalommal olvastam spanyol családok és személyiségek neveit, mígnem az utolsó oldalak egyikén megpillantottam nagyapám dr. Rodriguez Béla, apám Barsi Rodriguez Ödön és nagybátyám Rodriguez Endre nevét, mint azon spanyol családok egyikének leszármazottait, amelyek a török kiűzése után kerültek a Bánátba. Így értelmet nyert Anyám megjegyzése, amit gyerekkorban hallottam, hogy Rodriguez őseim a Bánátból jöttek. Rögtön neki láttam a bánáti matrikulák kutatásának – ismét a mormonok segítségével. Ennek során sikerült egy nemes spanyol családot találnom a mehádiai kereszteltek között, amely nevében elnémetesedett a századfordulójára. Az eredeti Rodriguez családi név Rodrich illetve Roderich elnémetesedett formájára bukkantam rá. Ez a későbbiekben is megfigyelhető volt , a fokozatossága pedig a család gyermekeinél a pesti piarista gimnázium anyakönyvében követhető, ahogy dr. Fallenbüchl utal erre tanulmányában. Erről magam is meggyőződtem a piarista gimnázium könyvtárában tett látogatásom alkalmával.

      A bánáti nemes Rodriguez (Rodrich) családfő – Nobilis Spectl. Dnus Joannes Baptista de Rodrich. a közigazgatásban szerzett komoly stallumot először subprefektusként Dentán és Versecen, majd prefektusként Uj Palánkán. Ebből a családból származott el Josephus Rodrich, aki Brüsszelben bukkant fel és lett Carolus Rodry apja, alapos feltételezésem szerint. Ezek után már érdemesnek találtam az eddig összegyűlt adatok alapján a Rodriguez család történetéről tanulmányt írnom, és azt a Magyar Családkutató Egyesületnek elküldeni, abban a reményben, hogy ígéretük szerint az elektronikus lapjukban - a „Matrikulában”- még abban az évben meg is jelentetik.

      Úgy tűnt, hogy a 2014. év decembere már nem tartogat meglepetést számomra. A családkutatásom tanulmányai megjelenés előtt álltak, amikor kényszeredetten vettem tudomásul, hogy a néhány éve jelentkező aritmiás szívpanaszaim jellege változott. Néhány hónapos vadászat után elcsíptem EKG-n az úgynevezett sinus arrestet, amely sick sinus szindrómára utalt és az általam kért Holter vizsgálat az utóbbit igazolta is. Ez pacemaker beültetést igényelt, amely a Budai Irgalmasrendi Kórházban meg is történt volna, ha újabb konzílium azt nem tartotta volna egyelőre szükségtelennek.

      2014. december végén egy ősz óta várt esemény még jó kedvre derített. A MACSE elektronikus negyedévenként megjelenő kiadványában megpillanthattam a „Rodriguez család története” című munkámat. A folytatása is hamarosan esedékessé vált. Az Adorján, Szeleczky és Frideczky családokkal foglalkozó másik tanulmányom megjelentetését pedig 2015 -re ígérték.

       Váratlanul kapcsolatba kerültem dr. Halassy Bélával, aki miután a Matrikulában olvasta a Rodriguez családról szóló tanulmányomat, jelezte hogy rokonom, mivel a lovasberényi Rodriguez Károly és Szalay Anna leányát Jozefát Halassy József vette  feleségül. Ő pedig Halassy József leszármazottja. Dr. Halassy Béla (1946 05 14) az MTA kandidátusa, közgazdász rendszervezető tudományos fokozattal. Számos informatikával és a rendszervezés adatbázisaival kapcsolatos munkáján felül ismeretesek további írásai pl. Miért éppen ez Trianon? (történelem); Régi utak ködfátyolban  (útleírás); Csipetkék (novelláskötet),  A legfelső polc (önéletrajz).

        A Halassy család genealógiáját tanulmányoztam és ezzel kapcsolatosan több alkalommal értekeztünk személyes találkozás kapcsán. 

                                     

                                                                                    Phd. dr. Halassy Béla

Ami a munkát illeti, az szerencsésen alakult. Nagyon bevált a KATÁ-ra való áttérés az adózásban. Két legyet egy csapással módjára egy tétellel adóztam le az intenzíves és az SOS munkát. Minden évben kétszer ellátogattunk Hévízre.

           2015 februárban szokásom szerint meglátogattam kedves cicánkat (aki a Mária Terézia nevet viselte) hogy a hetenként esedékes élelmét elhelyezzem a verandán amikor észrevettem hogy súlyos beteg, A szelid állatot már évek óta télen is gondoztuk, nagyon a szívünkhöz nőtt. Egyízben macskanáthát kapott ami nagyon megviselte. Antibioticumot adtam neki és bőre alá infúziót fecskendeztem amig Sarolta ölében tartotta. Többször ellett, kiscicáit jól nevelte fel. Egy alkalommal egeret tett elibük és megtanította őket hogyan fogják meg.  Ezuttal azonban nem tudtam rajta segíteni és egy héttel később elpusztult, szomorúan temettem el a magasparton. A nagyon intelligens, igen jó anyának bizonyuló kedvencüket azóta is emlegetjük. 

                                                            

      2015 júniusban azonban Sárikám lábát törte, amit Veszprémben műtöttek meg. Keserves nyár volt, de Sarolta szerencsére a körülmények dacára jól viselte és hamar lábra kapott. A csavarokat meg a huzalt egy év elteltével vették ki terv szerint április 6.-án. Májusban pedig már Hévizet látogattuk meg.

       Magam azonban úgy tűnik, idén megindultam a megvénülés útján. Nagyanyám szerint a 77 éves kor a két kaszásé. De egyelőre mindkét munkakörömet betöltöttem, néha nehezen a kiújuló ízületi panaszaim miatt. Előjegyeztek csípő protézis beültetésre, egy-két hónapig a pacemaker beültetés is újra szóba jött. De úgy nézett ki, hogy talán egyik sem lesz, vagy legalábbis halasztható. Minden képen halasztottam, mivel műtét után már nem akartam dolgozni, és még aktív akartam maradni, amíg tudok. Volt főigazgatóm – dr. Falus István – mondta: „Béla addig fogsz dolgozni, amíg fel nem buksz!” Ez volt kb. 8 évvel ezelőtt, ő viszont nyugdíjasként 2022 -ben váratlanul elhunyt.

                                                   

                                                                     dr. Falus István

 Ami a munkát illeti, az szerencsésen alakult. Nagyon bevált a KATÁ-ra való áttérés az adózásban. Két legyet egy csapással módjára egy tétellel adóztam le az intenzíves és az SOS munkát. Minden évben kétszer ellátogattunk Hévízre.

           2015 februárban szokásom szerint meglátogattam kedves cicánkat (aki a Mária Terézia nevet viselte) hogy a hetenként esedékes élelmét elhelyezzem a verandán amikor észrevettem hogy súlyos beteg, A szelid állatot már évek óta télen is gondoztuk, nagyon a szívünkhöz nőtt. Egyízben macskanáthát kapott ami nagyon megviselte. Antibioticumot adtam neki és bőre alá infúziót fecskendeztem amig Sarolta ölében tartotta. Többször ellett, kiscicáit jól nevelte fel. Egy alkalommal egeret tett elibük és megtanította őket hogyan fogják meg.  Ezuttal azonban nem tudtam rajta segíteni és egy héttel később elpusztult, szomorúan temettem el a magasparton. A nagyon intelligens, igen jó anyának bizonyuló kedvencüket azóta is emlegetjük. 

       Magam azonban úgy tűnik, idén megindultam a megvénülés útján. Nagyanyám szerint a 77 éves kor a két kaszásé. De egyelőre mindkét munkakörömet betöltöttem, néha nehezen a kiújuló ízületi panaszaim miatt. Előjegyeztek csípő protézis beültetésre, egy-két hónapig a pacemaker beültetés is újra szóba jött. De úgy nézett ki, hogy talán egyik sem lesz, vagy legalábbis halasztható. Minden képen halasztottam, mivel műtét után már nem akartam dolgozni, és még aktív akartam maradni, amíg tudok. Volt főigazgatóm – dr. Falus István – mondta: „Béla addig fogsz dolgozni, amíg fel nem buksz!” Ez volt kb. 8 évvel ezelőtt, ő viszont nyugdíjasként 2022 -ben váratlanul elhunyt.

 2015 elején pedig „Újabb adatok a Rodriguez kutatásban” címmel folytattam a családkutatást, azonban nem tudtam lezárni megnyugtatóan az őskutatást. Az anyai ági genealógiai tanulmányom „Az Adorján, Szeleczky és Frideczky családok története az Adorján-Szeleczky Levéltár tükrében” is megjelent, amely történeti értékű munka volt. Ebben nem az én szerepem volt a megalapozó, hanem őseimé, különösen -dr. Szeleczky Adorján  nagybátyámé – aki megőrizte a rendkívül értékes levéltári anyagot, amely 1984 óta a MNL OL páncéltermében található.

       Úgy gondoltam, hogy a családkutatásnak ezzel már vége is van, amikor 2016 elején, dr. Fallenbüchl Zoltán levéltári jegyzeteiben rábukkantam Rodriguez őrmesterre, aki a Cordova ezred nyugdíjasaként a pozsonyi hadi pénztárból kapta a nyugdíját. Az ezred pedig részt vett a Temesvár és Belgrád felszabadításában a török elleni háborúban 1714 és 1718 között. Ismét foglalkozni kezdtem a hadtörténet adta lehetőségekkel (ezredek elszállásolása), így került sor arra, hogy dr. Fallenbüchl utalása nyomán megtekintettem a szlavóniai (eszéki) matrikulákat mormon filmen. A horvátországi matrikulák szerencsére online nézhetők voltak, így bukkantamrá egy bejegyzésre, amely biztosra vehetően a spanyol ősé volt: 1717 IX. 16.-án keresztelték meg Rodriguez Józsefet, akinek apja Rodriguez Antal, az Alcaudete ezred hadnagya volt.

       Az Alcaudete ezred beszállásolására vonatkozóan egy másik iratra is leltem, amelyben Palliaty hadbiztos az Eszéken tartózkodó Alcaudete ezred két századának ellátására adó kivetését szorgalmazza Tolna megyében.

    Még egy adat, amely az ős jelenlétére utal az Alcaudete regimentben: parancsnokuk, Alcaudete grófja, Antonio de Portugal y Toledo, Temesvár és Belgrád bevétele után a város kulcsait Extremadurába, Quadeloupe városában lévő, a csodatevő Fekete Madonna tiszteletére épült kolostorba küldette el. A családi ereklye, a Fekete Madonna medál, nem véletlenül volt az ős birtokában.

        „A bánáti Rodriguez család története a XVIII. századi hadtörténet tükrében” című tanulmányom 2016 májusában meg is jelent, még pedig a Matrikula elektronikus újság I. negyedévi számában.

      Ennek azonban a kórházi ágyban örülhettem, amikor is viszonylag gyorsan szükségessé vált, hogy a már korábban előjegyzett csípő protézis beültetésem megtörténjen. A beültetést dr. Szily Tamás, Láng Luca  unokatestvérem sebész fia végezte el az Uzsoki-utcai Kórházban. Remek munkát végzett, mozgás képességemet visszanyertem, munkából mindössze 1 hónap esett ki. Műtétet követően a 14. napon az SOS diszpécsere telefonon kért, hogy nincs orvosuk és egy biztosított beteget nézzek meg. Mentőkocsijukon mentem ki a beteghez, a biztonság kedvéért mankóval a kezemben.

         Munkámat mindkét munkahelyemen folytattam. Időközben dr. Németh Attila  Phd.  főigazgató főorvos terve, hogy Országos Intézetté váljon a Pszichiátria és Addiktológia, megvalósu. A Nyírő Gyula Kórház ennek keretén belül tovább működhetett, ami az intenzív osztály szempontjából fontos körülményt jelentett. Az Országos Intézet (logója NYÍRŐ GYULA OPAI) nem nélkülözhette az ideg-és belgyógyászati osztályok mellett az intenzív osztály létezését sem. 2017- ben végül nem kerülhettem el a pacemaker beültetést, amely mindössze három hetes kieséssel járt a munkából.

      Szeptemberben váratlan fejleményként felmerült a lehetősége annak, hogy Rodriguez Endre nagybátyám jogutódja legyek. Meg is indítottam az eljárást egy közjegyzőnél. Az ötletet Kurutz Márton adta, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy Rodriguez Endrét, sőt Apámat is a Filmjus alapítvány jogutód nélküli szerzőként tartja nyilván. Ez utóbbit könnyű volt helyretenni mivel az Artisjus által dr. Barsi András fiam Apám jogutódja, amely a filmforgatókönyv írásra is vonatkozik. Rodriguez Endre filmjei után, amelyet több TV csatorna is műsorra tűzött a rendszerváltás óta,  jelentősebb összeg gyűlt össze. Rodriguez André jogutódja azonban csak pót-hagyatéki eljárás után lehetett Barsi Ödön leszármazottja. Ez ügyben a VII. kerületi Önkormányzat Hagyatéki Hivatala járhatott el. Ez folyamatba került, mivel az előzetes közjegyzői információ alapján (dr. Sperlágh Közjegyzői Irodában dr. Korbuly Tamás) még a régi német jog alapján lehetőség nyílt arra, hogy az öröklési rend szerint Rodriguez Endre öccse, illetve annak leszármazottjai legyenek jogutódnak nyilvánítva.

       Az év októberében Sárika átvette fogorvosi aranydiplomáját.

                                           

Rodriguez Endre jogutódlása ügyében a VII. kerületi Önkormányzat hagyatéki ügyintéző tanácsára levelet írtam Münchenbe André nagybátyám és felesége Bán Katalin halotti anyakönyve hiteles másolatának a megszerzésére, ugyanis mint mondták ezek nélkül nem indulhat el semmilyen hagyatéki eljárás. A konzuli osztály által lebonyolított hivatalos utat megkerülve dr. Sótonyi Péter  professzor fordításában magánúton ment el a kérésem, amely végül a müncheni levéltári archívumba került Sabine Hübl  közjegyző irányítására. A német nyelvű levélhez csatoltam minden a leszármazásra vonatkozó iratot, amelyeket szerencsére gondosan megőriztem. Az októberben elküldött levelemre azonban decemberig sem jött válasz, így először egy angol nyelvű e-mailt majd egy újabb német nyelvű levelet küldtem a müncheni archívumba. Ez utóbbira azonban nem postán, hanem angol e-mailben válaszolt Matthias Röth levéltári inspektor és rám vonatkozó adatokat kért az eljárás megindításához, valamint azzal a feltétellel, hogy vállaljam a kutatás költségét. Ezt meg is tettem, utána némi várakozás után egy újabb angol e-mail jelezte, hogy postai közleményem érkezik napokon belül. Így 2017 februárjában kézhez is kaptam a várt hitelesített két halotti bejegyzést. Az iratokat elküldtem a VII. ker. Önkormányzatba a hagyatéki ügyintézőhöz, aki tájékoztatott, hogy hamarosan tovább küldi dr. Korbuly Tamás közjegyzőhöz. Elmondta, hogy utánanéztek Bán Katalin néném testvéreinek, mindkettő már meghalt. Kíváncsian vártam a fejleményeket. Gondot okozhatott az, hogy milyen úton lehet igazolni, hogy André és Kati csak német állampolgárok voltak haláluk időpontjában. Lehet, hogy ebben a kérdésben perdöntő elutasított vízum kérelmük, amelyet a Történeti Hivatalból évekkel ezelőtt megszereztem. Ebben nyugatnémet állampolgároknak említik őket. Lehet, hogy ezen múlt a jogutódlási határozat meghozatala, mert a német jog szerint a vér szerinti öröklés lépett életbe. 2018 februárig nem kaptam meg a végső határozatot és csak júniusban jelentkezett a közjegyző azzal, hogy talált megoldást a jogutódlásra és vár az irodában.

      Rodriguez kutatásom spanyol nyelven való publikálása időközben megvalósult. Egy nap ötletszerűen keresvén műfordítót e feladatra e-mailt küldtem dr. Katona Eszter Phd-nek, aki a Szegedi Tudomány Egyetem Spanyol Tanszékén dolgozott. Elolvasván művemet az felkeltette az érdeklődését és Bíró Orsolyának  kiadta fordításra. Eszter az Acta Hispanicának a Tanszék évente megjelenő elektronikus újságjának a főszerkesztője volt. Bíró Orsolya pedig végzős spanyol szakos egyetemi hallgató. A sikerhez a véletlen szerencse is jól jött. Március idusára már letölthettem a megjelenő cikket és vártam a szerzőt megillető példányok postázását. Ugyanekkor feltöltöttem az Academia Edu-ra is, amely szintén örömmel töltött el. Az Acta Hispanica 2017 évi számában található a cikkem. Négy példányt kaptam a szegedi tudomány egyetem spanyol tanszékétől, hármat ebből fiaim (Béla, András, Gábor) ajánlással megkaptak. Az utóbbi oklevelet szerzett a BME mérnök informatikus szakán egyetemi hallgató volt.

      Váratlanul ért 2018 -ban  egy Szemmelweis napi ünnepség. A XIII. ker. polgármestere –Dr. Tóth József – elismerésben és pénzjutalomban részesített. Dr. Herzka Péter adta át, aki minden jutalmazottat külön-külön is méltatott.

                                           

 

  2018 végén Korbuly Tamás határozatot hozott Rodriguez Endre jogutódlása ügyében. Eszerint Béla és András fiam fele-fele arányban jogutódok lettek. A határozat 2019 márciusában jogerőssé vált és a FilmJus kasszájában lévő még el nem évült pénzt fiaimnak át is utalták.

       Az év fontos eseménye volt hogy Gábor fiam megszerezte diplomáját a Budapesti Műegyetemen. Informatikus mérnök lett és rögtön kapott állást is.

                                           

 

2019 elején megjelent a Matrikula 2018 I. negyedévi száma is egy év késéssel, benne a Rodriguez Fulgentius életéről szóló tanulmányommal. Az Acta Hispanicában is esedékessé vált ebben az évben. A „Szeleczky Zita fiúági leszármazása” című tanulmányom a Matrikulában szintén megjelenés előtt állt április közepén.

       Még 2018 – ban kezdtem írni Apám életéről egy monográfiát. Címe: „Író az élet hullámain”. Apám kéziratos és gépiratos formában megőrzött hagyatéka (regények, novellák stb.) ugyanakkor a Múzeum Archívumába kerültek megbeszélés szerint és 2021- ben kiállításra is kerülnek. A hagyatékot katalogizáltan átvevő nyilatkozattal adtam át a Múzeum munkatársainak.

  Dr. Ács Péter (ELTE) etnográfus közreműködésével és Hirschler András korrektúrájával írt monográfiám (Író az élet színpadán) a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumában kapott végül helyet. Nem sokkal ezután a Magyar Tudományos Akadémiának a honlapján a Magyar Tudományos Művek Tárába (MTMT2) is digitalizált formában. Ezt követően határoztam úgy, hogy orvosi működésem során írt szakmai és családkutatási műveimet is feltöltöm a fenti Tárba. A mintegy 33 írásom feltöltésében Aggod Zsuzsa   nyújtott segítséget. Ide került dr. Anka Mária  művészettörténész munkája is, amit magam lektoráltam, és ami Szeleczky Ildikó  magán kiadásában jelent meg ez év júliusában (A szeleczi Szeleczky család).

       A szakmai közlemények átnézése során korábbi orvosi szempontból érdekes eseteim álmaiban visszatérnek, remélem, még egy ideig álmodhatok róluk.                 

        Tudsz valami érdekeset mondani a közelmúltból is?

      Egy donációt mondhatok el, amivel szerényen hozzájárulhattam hazánk történeti hagyatékaihoz.  Dr. Szeleczky Adorján  nagybátyám révén örököltem gróf Batthyány Lajos miniszterelnökünk szivartárcáját, amit kivégzése hajnalán a siralomházban egy papnak adott át és amit az Frideczky Lajos országgyűlési képviselőhöz (anyai ágon felmenőm) juttatott el. A szivartárcát a Hadtörténeti Múzeum Levéltárának ajándékoztam. Az ötletemben az is szerepet játszott, hogy a Hadtörténeti Múzeum számos munkatársa, többek közt prof. dr. Hermann Róbert, dr. Czigány István, dr. Lenkefi Ferenc, dr. Lázár Balázs, dr. Számvéber Norbert hadtörténészek pótolhatatlan segítséget nyújtottak Rodriguez őseim kutatásában és ily módon több közleményem megjelenéséhez.

                                          

 A Matrikulánál a „Hlavács családok nyomában a Vág völgyében” című cikkem és a Fulgentius Rodriguezről szóló tanulmányom spanyol fordítása az Acta Hispanica ez évi számában megjelent. Az interneten máshol is megtalálható (Petőfi Irodalmi Múzeum Archívuma és MTMT2) „Író az éter hullámain” című monográfia pedig megjelenésre várt. Új év táján azt hittem, hogy már befejeztem a családtöténet kutatásomat amikor az interneten váratlanul azt olvastam, hogy Frideczky Lajosról emléktáblát avattak 2015 -ben a Balassagyarmati Törvényszék épületében a tárgyalóterem melletti falon. Ő volt ugyanis a Törvényszék első elnöke. Azonnal felvettem a kapcsolatot dr. Fekete Zsolttal a Törvényszék jelenlegi elnökével. Válaszul elküldte az emléktábla fotóját és egy a Törvényszék történetét tartalmazó albumot. Ekkor neki álltam egy cikk írásának, amit elküldtem a Matrikula szerkesztőségének is (Frideczky Lajos élete és genealógiája), ami még a nyáron meg is jelent.

         De nagyon elkalandoztam már a szakmától. Betegeink mostanában ritkán esnek a sürgősségi ellátást igénylők kategóriájába. Túlnyomó többségük azt már a működő sürgősségi betegellátó ambulanciákon megkapják és hozzánk már kész diagnózissal és megkezdett terápiával érkeznek azzal az áthelyezési indikációval, hogy területi ellátásban további tartós lélegeztetésre van szükségük. Ritkán fordul előaz, hogy az intenzív ellátáson túlmenően ismét sürgősségi vizsgálat vagy valamilyen specifikus beavatkozás válik szükségessé. Persze ennek már korábban is fennállhatott a szüksége, de az nem történt meg. Erről a beteg is tehet néha, de előfordul az is, hogy osztályunkra a frissen betegnél mi gondolunk először arra, hogy specifikus ellátást igényel. A minap történt az alábbi eset:

        X.Y. 44 éves külföldi beteg – miután bár öt éve Magyarországon él – otthonában belázasodott. 8 napig nem fordult orvoshoz, noha 40 fokos láza is volt. Amikor több ízben elájult mentő szállította egy SBO-ra, ahol megállapították, hogy kétoldali tüdőgyulladása van. Hozzánk a beteg már többszervi elégtelenséggel, beszűkült tudati állapotban érkezett. Labor leletei, amiket magával hozott, szeptikus állapotot igazoltak. Légzési elégtelensége, veseműködésének leállása, és vérzékenysége rendkívül rossz prognózisra utalt. A megkezdett terápiát folytattuk, a betegnél gépi lélegeztetést kezdtünk, de ennek dacára a beteg hypoxiás állapota nem javult. Már a beteg vizsgálatának legelején felmerült a gondolat, hogy a beteg túlélését egy speciális eszköz alkalmazása biztosíthatja csak. Az ECMO-t (Extracorporeal Membrane Oxygenation) Budapesten az Országos Onkológiai Intézetben és a városmajori Szív-és Érsebészeti Klinikán alkalmazzák indokolt esetben. Jó eredményekkel alkalmazzák a Szegedi Egyetem Intenzív Osztályán is. Az Onkológia Intenzív Osztályának főorvosa (dr. Elek Jenő) megkeresésünkre a beteget hajlandó volt átvenni és egy Rohamkocsi oda szállította. E sorok írásakor már a kezelést 3. napja végezték és a beteg állapota javulást mutatott. Ha a fiatal beteget végül sikerül megmenteni, úgy az szép példája lenne az egészségügyi intézmények összefogásának, amennyiben meghal, akkor megint elkéstünk – így éreztünk a beteg sorsát irányítva.

       És mégis, meddig akarsz még dolgozni?

      2020 januárjától minimálisra csökkentettem a kórházi munkámat (szerdánként 8 óra délelőtt). Egy alkalommal sikeres újraélesztésem volt, ez önbizalommal töltött el. A vállalkozást még nem adtam fel. Úgy gondoltam hogy ha könyörögnek ugorjak be egy- egy alkalommal, mert nem vannak aktuálisan elegen, nem fogok ellenkezni. Csak fokozottan kell figyelnem majd arra, hogy „Nil nocere!”.

         Gondoltam júniustól, esetleg 2021 január elsejétől már egyáltalán nem dolgozom. De ember tervez, Isten végez. Kora tavasszal Európában is megjelent egy eddig ismeretlen természetű új vírus (COVID 19), amely Kínából indulva pandémiát okozott. A fertőzés az idős emberekre jelentett komoly veszélyt mivel azoknál gyakran a légző felületet megtámadó tüdőgyulladást keltett. Nőtt a halálos esetek száma, a lélegeztető készülékek iránti igény megnőtt. A veszélyeztetett korosztályt (65 év felett) a munkából eltanácsolták, így engem is. A vállalkozásomat határozatlan időre - valószínűleg véglesen – szüneteltetni kényszerültem 2020 március 16. -án. Jó érzés, hogy nem nekem kellett döntenem. Ezen a napon azonban határozni kellett a heti bridzs partink lemondására is, amit fertőzés veszély valóban indokolt is. És ami várható volt, az uszodákat is bezárták határozatlan időre. Sebaj gondoltam, májusban megyek Akarattyára (mint Rousseau Ermenonvillébe), a Balatont csak nem zárják be!

Hát te, ami a munkádat illet ahogy mondják tényleg elmentél a falig. De hogy viseled azt, ami ezután következett? Nem mehetsz el sehová te, akinek élet eleme volt az állandó nyüzsgés?Mivel ütöd el az időt?

 

      Nos, nagyon nehezen tűröm a kényszerű helyzetet. Szerencsére egy kertes házban lakunk, ott tudok napozni, sétálni mint tigris a ketrecben. Ha most kutatnám Frideczky Lajos anyai ükapámat azzal jól elfoglalnám magam. Most csak javítgatom, bár az a korrektúrán már átesett. Kínomban írtam egy novellát, amelynek a címe „Karanténban”. A novella ugyan fikció, de mozaikszerű életképekből áll, amelyek aktuális állapotot tükrözik és a lelkivilágomat is. Írni már sokat írtam, többek között Apám egyik be nem fejezett regényéhez egy utolsó befejező részt, ezért nem esett nehezemre a novella megszülése. Íme a novella:

 

                                                   Karanténban

     Valahonnan a Csaba utca felől sziréna fülsiketítő hangjára riadtam fel hajnali szunyókálásomból. Rögtön vissza is aludtam volna szokásomhoz híven. amikor mobil telefonom csörgött, amire azon nyomban felébredtem. Lehet hogy az SOS diszpécsere riaszt, hogy soron kívül beteghez menjek? Erre már nem egy példa volt az elmúlt években, mióta a sürgősségi orvosi szolgálat orvosaként kamatoztattam oxiológiai szakvizsgámat. Amíg felvettem a telefont átsuhant az agyamon, nem szívesen mennék külföldi turistához, aki valamelyik szállóban fekszik esetleg ismeretlen nyavajával. De azonnal megnyugodtam amikor meghallottam főnöknőm hangját. Az Intenzív Osztály vonzó külsejű és nagy szakértelemmel rendelkező vezetőjének szavai után azonban egyszerre világossá vált számomra, hogy valami végervényesen véget ért. Az orvosi tevékenységet be kell fejeznem korom miatt. Már holnap nem kell bejönnöm a kórházba mondta. Bár a végleges nyugállományba vonulásomat már az év folyamán terveztem. ez mégis váratlanul ért. A Kínában kirobbant koronavírus járvány már hazánkba is felütötte a fejét. ami miatt számos epidemiológiai intézkedés vált szükségessé. Többek között a fokozott fenyegetettségük miatt a 65 év feletti orvosokat a kórházi munkából rendeletileg kivonták, és javasolták általában az idős embereknek, hogy maradjanak otthon. Az ijesztő statisztikai adatok megtették a hatásukat. Magam az internet segítségével bonyolítottam munkaügyeimet megkezdve önkéntes otthoni karanténomat. Egy-két nap után otthoni torna beiktatásával a napi rendszeres úszásom hiányát még elviseltem a rendkívüli helyzetben. Aztán átéreztem hogy Damokles kardja lebeg felettünk. Valami hasonló volt ez ahhoz, amit 1956 október 24 .-én reggeli ébredésemkor átéltem. A Ráday utcában laktunk és a szemközti ház kapujából egy fiatalember lépett ki géppisztollyal a kezében. Felesége sírva kiáltott utána, „Pista ne, az Istenért ne menj!”. Akkor is úgy éreztem mint most: minden megtörténhet.

       Talán igaza volna annak a Lukács uszodás törzsvendégnek, aki még az uszoda bezárása előtt azt mondta, hogy jön a világ vége, a koronavírus ennek az előszele? Most boldog mert megtért, azelőtt sokat paráználkodott, de ma már boldogságban él. Gyorsan válaszoltam neki, hogy igazán írigylem, de hogy mire gondoltam azt nem részleteztem.

       A déli harangszót hallgatva a gyönyörű márciusi tavaszi napsütésben az erkélyen ücsörögve szelektáltam papírjaimat, amit bevallom már régóta halogattam. De ez is véget ért, így a madarakat kezdtem figyelni távcsövemmel. Másra nem is tudtam figyelni miután utcai járókelőt csak elvétve láttam, a járműforgalom is jelentősen csökkent. A hatósági felhívások némileg hatottak az emberekre.

         A csendben suhogást hallottam és egy nagy varjú libbent az erkélyre. Ő volt az aki télen megdézsmálta a zsákban tárolt akarattyai diónkat. Alig akart távozni, talán úgy érezte, hogy most már eljön majd az ő ideje. Hasonlóan viselkedett az a galamb pár, amely valahol a szomszédban fészkelt.

        Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor kutyaugatás ütötte meg a fülemet. Az ugatás a szemközti ház felől jött. Átpillantva az egy emelettel lejebb lévő erkélyen megtaláltam az ugatás forrását egy fehér kiskutya személyében. És megláttam a gazdáját is, egy szőke lányt, aki gumi matracon feküdt egy szál tangában. Már láttam valahol villant át az agyamon. Mégpedig a Szent Lukács uszodában, amikor előttem ment az élményfürdő felé. Ez akkor élmény volt, most újra átéltem.

         De a varázs megtört, mert a szomszéd ház erkélyéről egy másik eb is ugatni kezdett. A fiatal lány felkapta a fejét és elnevette magát. A szomszéd kutyának, egy vizslának a gazdája, egy szakállas fiatalember hangosan csitította a kutyáját, amire az elhallgatott. Ekkor a fiatalember és a vizsla is eltűntek.

        Ebéd után amit korom is indokolt (elmúltam nyolcvan), ismét szunyókáltam egyet. A délutáni kapuccsinóm után feleségem unszolására lementem sétálni a Vérmezőre. Tisztes távolban az emberektől körbesétáltam a Vérmezőt (fiatal koromban szilveszterkor térdig hóban kétszer is körbefutottam). Maszkot tettem fel, ami miatt szemüvegem bepárásodott és időnként törülgetni kellett. Ennek dacára az egyik padon megpillantottam délelőtti ismerőseimet, a szőke lányt, a feketeszakállas férfit, a fehér pincsit és a vizslát. Az utóbbiak nézték egymást, az előbbiek viszont önfeledten csókolóztak. Gyorsan elfordultam és elindultam hazafelé.

        Arra gondoltam, hogy mire lehet jó egy karantén és hogy a szerelem bizony tényleg mindent legyőz.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

A novella után kezdtem nehezen tűrni a bezártságot, és az időközben kiadott korlátozott mértékű kijárási tilalomról szóló rendeletet. Később még külön örömet okozott a novella amikor Király Gábor hangoskönyv felolvasó Apám két novellájával együtt ezt is feltöltötte a Youtube-ra így az publikussá vált. 

 

 

                                                                                 Utószó

        Nyolcvannégy évem már megvan. A 40 évesre mondták, hogy kenyere javát már megette. Az átlag életkor akkoriban jóval kevesebb volt, mint manapság. Nem panaszkodhatom. Azért sem panaszkodom, mert életem változatos volt mindez idáig. Ez részint abból fakadt, hogy korszakváltós időben éltem, részint magam is igyekeztem követve a Madách -féle sugallatot. Most sajnos úgy érzem, hogy a zajlás lecsendesedik körülöttem. 2020 januárjától lassan befejezni szándékoztam orvosi ténykedéseimet. Nem örülnék, ha a hátam mögött mondanák, hogy már nem vagyok alkalmas intenzív vagy sürgősségi feladatok megoldására, esetleg megjegyeznék, fél az öreg, hogy éhen hal. A COVID19 döntésemet kellően felgyorsította.

         Nemrég álmomban újra hallottam a rohamcsengőt. Három rövid három hosszú. Negyvenévesen egyszer már álmodtam ezt szolgálatban hajnaltájt. Lerohantam a Rohamkocsihoz és beültem, vártam az ápolót, hogy utánam jön. A gépkocsivezető a volán mellett virrasztott a rádiót hallgatva. Az ápoló nem jött, a gépkocsivezető visszament érte. Ekkor derült ki, hogy a riasztás csak az én álmom volt. A mostani álmom sem volt valódi riasztás, hacsak nem számomra szóló utolsó figyelmeztetés. Mindenesetre, ha még történik velem valami, az csak baj lehet. Volt főnököm, dr. Makláry Lajos apja 90 éves korában halt meg. Az utolsó perceiben azt suttogta: „ilyen rövid lett volna”? Ha erre gondolok, igazat kell adnom annak a direktívának, hogy az életet mindig minden áron meg kell hosszabbítani, azaz kötelező az újraélesztés elindítása minden esetben.

        Aztán mégis felvettem a munkát újra. De csak hetente egyszer szerdai napokon. Fenntartó szellemi tevékenység, ami nagyon hiányzott. Némi zsebpénzt is jelent. De a beöltözés steril ruhába egy fotót is megérdemelt. De az igazi meglepetés az volt amikor a pénzügyi osztály értesített, hogy félmillió forint támogatásban részesülök miután a kórházzal jogviszonyban állok és csak átmenetileg szüneteltettem a vállalkozásomat. Az osztály főigazgatói dícséretben részesült a vírus elleni védekezés során tanúsított helytállásáért.

          Még résztvettem egy beteg szállításában az SOS orvosos kocsiján. A mentőautó szirénája régi hangulatot idézett fel bennem. A beteget egy német légimentő várta a sármelléki repülőtéren ami régen szovjet katonai repülőtér volt.

                                                      

2022 október elsejétől másodszor is felfüggesztettem a vállalkozásomat. A kórházi szekrényemet lopva kiürítettem azzal, hogy már úgysem fogom többé használni. Mintegy pótcselekvés gyanánt újból családkutatással kezdtem foglalkozni. Írtam a liptószentivány Liptószentiványi családról amit indokolt az, hogy anyai dédanyám Szentiványi Piroska volt. Ez a Matrikula 2020. évi. 4. számában jelent meg. A Horváth valamint a báró Bretschneider családról szólók 2020-ban illetve 2021-ben jelentek meg.

      2022 nyarán nekifogtam a rokon Zólyomi család genealógiai kutatásának. Számomra meglepetés volt, hogy a család felmenői a 19. század végén történt magyarosítás előtt Ocsenás névre hallgattak. Nem voltak nemesek. A kutatást viszont megkönnyítette, hogy vagyonos molnárok voltak, akiknek a foglalkozását többnyire feltüntették az egyházi bejegyzésekben.

        Miután a Matrikula 2022. évi 2. számában a korábban beküldött cikkeim nem kerültek be, úgy döntöttem hogy a Zólyomi cikket az MTMT -ban (Magyar Tudományos Művek Tára) helyezem el. Ez sikerrel járt és "A Zólyomi (Ocsenás) család története" cikkem a Tárban egy 13 tételt tartalmazó közös kötetbe szerkesztve teljes dokumentumként került be. Az orvosi témájú cikkeim a nyilvános felületen továbbra is megtekinthetők maradtak.

         Igen nagy szerencsém volt mert feladván postára a Tárban való feltöltéshez jogilag szükséges "Felhasználói Szerződést" fulladásos rohamaim jelentkeztek. Koszorúér tágítással és stent felhelyezéssel a Városmajori Szív-és Érsebészeti Klinikán dr. prof Becker Dávid és munkatársa gyakorlatilag megmentették az életem.

            A családkutatásomnak érdekes fejleménye volt, hogy ezt követően váratlanul kapcsolatba kerültem a Hlavács család külföldre került leszármazottjával, Zachariás Irissel. Ennek alapján a Hlavács család genealógiájáról írt tanulmányomat amely a Matrikulában is megjelent, újra kellett írnom. Megjelenése még várat magára ez idő szerint bár a MACSE koordinátoránál van letétben. A Magyar Tudományos Akadémián a Tudományos Művek Tárában azonban már megtalálható teljes terjedelemben és onnan bárki letöltheti. Kutatásom sikerében nagy szerepet játszott Szőke Marianne is, aki szintén rokonom és az USÁ- ban él.                                                                        

               Újonnan megismert rokonaim révén sikerült a Hlavács család ősét azonosítani valamint a költő és drámaíró Harsányi Kálmánnal való rokonságot kimutatni. Ez rendkívül fontos adat családtörténetünkben mivel Harsányi Kálmán "Ellák" című drámájában Apám, Barsi Ödön mint színész szerepet kapott, később pedig a Nemzeti Színházban bemutatott dráma főrendezője volt.  Amint Barsi Ödön egy interjú alkalmával, amit az Ellák 1938. évi bemutatója alkalmával adott, elmondta, hogy Harsányi Kálmánnak meghatározó szerepe volt a Rodriguez testvérek művészi pálya- választásában. Barsi Ödön a Színművészeti Főiskolai felvételi meghallgatásakor Harsányi Kálmán "Poetika" című versét szavalta. Mindkettőjüket inspirálhatta az "Ellák" megjelenése a színházi életben valamint a "Kristálynézők" sikere, amelyek nyomán regényírást kezdtek.                                                                                                                                                             

 Sajnos barátaim és kedves munkatársaim közül már sokan nem élnek, noha többen évekkel fiatalabbak nálam. Bridzspartnereim közül Ember István, dr. Várfalvi Miklós, és volt főnököm dr. Medgyesi Miklós is súlyos betegségben korán távoztak el. Hasonlóan és igen korán halt meg volt kórházigazgatónk dr. Falus Ferenc és helyettese dr. Ruff György is.

 

                                                         
                                                   dr. Ruff György

Az Országos Mentőszolgálatnál dolgozó kollégáim és barátaim közül az utóbbi évben hunyt el Dr. Dienes Zsolt, dr. Doktorits Béla, dr. Szegeczky Dezső. Különösen fájdalmasan érintett Dienes Zsolt halála aki igen jó barátom volt. Ő egyike volt azoknak akik az embermentésben, az oxyológia korszerűsítésében jelentős szerepet vállaltak. Munkásságát számos előadása, publikációja jelzi.

                                      

                                                      dr. Dienes Zsolt 

 Dr. Doktorits Béla kezdetben a Mentő Kórházban dolgozott, majd szerepet játszott a hazai traumatologiai ellátásban, a Magyar Orvosi Kamara főtitkára volt a rendszerváltást követő években. Publikációjának is ez a témája. 

                                      

                                                                        dr. Doktorits Béla

 

 Dr. Szegeczky Dezső a Budapesti Mentőszervezet kiemelkedó egyénisége volt, a gyerekgyógyászat sürgősségi ellátásának nagy tudora volt. Posthumusz publikációja az Országos Mentőszolgálatban végzett 50 éves munkásságának összefoglalása.

                                                 

  Elérkezett a gyémánt oklevelem átvételi napja 2023 október 14.-én. Hogy ezt megérhettem arra a hármas dependenciám adott lehetőséget: 1. A napi rendszeres úszás, 2. A számítógép használata, 3. Feleségemnek, Sárikának a szerető gondoskodása.

          Az oklevél átadásakor rendezett ünnepségen Béla fiam videót készített amin szerény személyem a rektorral kezet fog, miután a dékán az oklevelet átadta neki.

                                      

 

A hangos video a You Tube-on indítható az alábbi linken: https://youtu.be/1XyvKnAVIjo?feature=shared

      Az ünnepélyről teljes video is készült amelyet pendriveban megkaptam. A Finderből indítható.   

       A legnagyobb örömöt és boldogságot akkor érzek amikor családom, fiaim és unokáim körében lehetek és rájuk nézhetek amíg tudok.

 

A horgászatról azonban fizikai állapotom miatt kénytelen voltam lemondani. A stéghez való kievezés, az oda való felmászás már számomra illuórikus feladattá vált. Horgász felszerelésemet Gábor fiamnak átadtam, aki hamarosan örömet is talált ebben.

                       

 

             Igaz, ezt a sportot ugyancsak ritkán tudja majd itthon űzni mert 2025 januártól Svájcban kapott informatikus mérnöki állást és oda is költözik.

        Márk unokám már érettségire készülhet. Amerikai iskolába jár, perfekt angol. Matematikai versenyen országos díjat nyert, Informatikus programmozóként külföldre bedolgozik, amit meg is fizetnek. Gépkocsi vezetői jogosítványt szerzett. Judit unokám komoly leány, sokat olvas, ő fogorvos akar lenni.

                                                               

                                                   Barsi Siminszky Márk és Judit

 

        Időközben előkerült a nagybátyámtól örökölt Rodriguez címeres arany pecsétgyűrű amit már elveszettnek hittem. Ezt Márkra hagyományoztam.

 

                                      

Emma  unokám  is nagyon szeret olvasni, sőt novellákat ír, amelyek bekötésére megtanítottam.

                                   

                                                             Barsi Emma

Minden rendben volna ha nem dúlna újból háború a világban, egyszerre több helyen is, világháborúval fenyegetve családunkat, hazánkat.

 

      2024 tavaszán miközben barátom dr. Tagányi Károly tanulmányait rendszereztem és azoknak a MTMT-ban való megjelenítését készítettem elő, ő váratlanul hirtelen meghalt. Fia, Zsolt találta meg földön fekve.

              

                                                                     Dr. Tagányi Károly

Rendkívül megrendített a halálhíre. Munkáinak összegyűjtését folytattam és azok végül eljutottak a Magyar Tudományos Művek Tárába. Ehhez a bevezetőt dr. Golopencza Péter, a KAIBO vezetője írta.

„Anesztézia történet, korszerű fájdalomcsillapítás és narkózis bevezetés Dr. Tagányi Károly közleményeiben”

írta és szerkesztette: dr. Barsi Béla

Előszó:

Dr. Golopencza Péter: In Memoriam dr. Tagányi Károly

 

2024 február 28.-án érkezett a megrázó hír, dr. Tagányi Károly életének 85. évében elhunyt. Megrendülve búcsúzunk szeretett nagy tudású kollégánktól. 2024 április 3.-án a születésnapján szeretett volna végleg nyugdíjba vonulni, lezárni élete munkásságát, de ezt már sajnos nem érhette meg. 56 évet töltött a Bajcsy Zsilinszky Kórházban dr. Tagányi Károly főorvos úr a KAITO korábbi osztályvezetője. Egyetemi tanulmányait 1963-ban végezte be a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. 1968-ban sebész szakvizsgát szerzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. 1972 -ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen letette az Aneszteziológia és intenzív terápiás szakvizsgát. 1963-1965 között az Újpesti Kórház mellkassebészetén dolgozott. 1965-ben a Bajcsy Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet munkatársa lett. A kórházban 1968 -tól kezdett el működni 6 kardiológiai és 4 m tétes ággyal a kiemelt intenzív egység melyet a sebészeti Osztály részeként dr. Tagányi Károly főorvos úr vezetett. 1971 -től végeztek központi szolgálat keretében aneszteziológiai tevékenységet mint a sebészet szakmájából kivált csapat. 1980-tól önállósult az Aneszteziológiai Osztály is, és 1987-ben alakult a KözpontiAneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztály, folyamatosan Tagányi Főorvos Úr vezetésével. A Bajcsy Kórház osztályának történetéből a következőket olvashatjuk: „8 ágyas multidisciplináris intenzív osztály és a központi anesztézia minden tekintetben megfelelt a tudomány akkori állásának és kiszolgálta a manuális szakmák perioperatív igényeit. A további fejlesztések következtében a kórházban kiegészült az intenzív terápia a kardiológiai őrző 8 ágyával, valamint 1997 -től Intenzív Coronaria Egység és Kardiovaszkuláris Katéteres Laboratórium is rendelkezésre állt a még magasabb szintű ellátás érdekében (a Kardiológiai Osztály égisze alatt). 2001-től az osztály vezetését dr. Völgyes Barbara Főorvos Asszony vette át...”Tudományos tevékenysége során számos publikáció, előadás jelent meg a sebészet, aneszteziológia és fájdalom-terápia tárgykörében. Számos Társaság aktív tagja volt.

1970-től a Magyar Aneszteziológia és Intenzív Terápiás Társaság, 2004.-től az American, European, Asian and Oceanic, and Latin American Societis of Regional Anesthesia, 2006-tól a Magyar Fájdalom Társaság, 2009-től a Word Institute of Pain társaságok tudományos életét, munkáját gazdagította. 1979-1983 között a Bajcsy Zsilinszky Kórház Etikai Bizottságának elnöke, 1988- 1993 között a Magyar Orvosi Kamara Kőbányai Szervezetének elnöke volt. 1982 és 2001-ben miniszteri dicséretben részesült. 2001-ben „A Kórházért 2001” emlékérmet vehette át. 2015-ben a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság a „Pro Anaesthesiologia et Terapia” életműdíjat adományozta a Főorvos Úrnak.Tagányi Károly mottójával búcsúzunk, a Tanítótól, a Mestertől, az Embertől,példaként szemünk előtt tartva, hogy hivatásunkat hasonlóképpen méltóan szolgáljuk. „A tartós fájdalom körbefonja, maga alá gyűri a szenvedést. Enyhíteni kínját nemelegendő a tudás, együttérzés és szeretet is szükséges.” Emlékét megőrizzük!

Dr. Golopencza Péter – az egész KAIBO nevében

          A Bajcsy Kórház megemlékezett róla, emléktábla elhelyezésével ünnepség keretében

 

                                                  

           Rezignáltan vettem tudomásul, hogy volt nejem, dr. Daróczy Judit is távozott az élők sorából augusztus elsején. Farkasréten temették el őt is.

           Novemberben pedig hosszas betegség után kedves gyerekkori barátom, iskolatársam dr. Csejdy Gábor is.

                                        

                                                      Gáborral a Nyírőben

 

                      

 

                  

                            

       Váratlanul egy általam bővített és javított pályakép készült el Mikulásra Barsi Ödönről. Ez a legtökéletesebb ismertetése életének és munkásságának ami valaha készült róla. Kozák Péter saját genealógiai kutatásaimat is bedolgozta a pályaképbe hivatkozásokkal egyetemben. Az alábbi linken érhető el:

                           https://nevpont.hu/palyakep/barsi-odon-4dd9c

 

   Karácsony előtt Láng Jenő unokaöcsém hívott fel telefonon azzal, hogy húga, Marietta sok szenvedéssel járó súlyos betegségében hajnali három órakor meghalt. Édesanyám volt a keresztanyja. Az ötvenes években három unokahúgomat -Zólyomi Juditot, Láng Lucát és Mariettát Budapest legszebb lányainak tartották.

                       

                                  Marietta                                        Luca

 

         Zólyomi Judit már korábban, három éve meghalt.

                                           

                                                    Zólyomi Judit

 

      A 2025-ös év is tragédiával kezdődött. Dr. Felkai Péter professzor, barátom és kollégám, január 3.-án történt hirtelen szívhaláláról kaptam értesítést az SOS Hungary titkárságáról.

         Kiemelkedő egyénisége, halála társadalmunk nagy vesztesége. Már most látható hogy nagy űrt hagyott maga után. Elhatároztam hogy emlékezést írok munkásságáról  melyet dr. Göbl Gábor barátomnak elküldtem a Magyar Mentésügyben való publikáció céljából. 

                                                      In memoriam PhD dr. Felkai Péter

 

Megrendülten vettük tudomásul hogy 2025 január 3.-án tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Felkai Péter professzor, az utazási orvostan első magyar doktora, egyetemi docens, az SOS Hungary Kft. megalapítója és ügyvezető tulajdonosa. Egy év után emlékezünk rá most és sokszor majd ezután is, felidézve orvosi tudását és humánumát. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen 1979-ben szerzett diplomát. Édesapja, Phd. dr. Felkai Tamás nyomdokaiba lépve mentőorvosként kezdte orvosi pályafutását. Első munkahelye az Országos Mentőszolgálatnál volt. 1984-ben szerzett intenziv-aneszteziológusi szakvizsgát. 1987-ben a Heymans Alapítvány féléves ösztöndíjával a genti Orvostudományi Egyetemen a mentőszolgálati és sürgősségi ellátás szervezését tanulmányozta. 1988-ban a fővárosi László Kórház újonnan alapított Intenziv-aneszteziológiai osztályát vezette, mint mb. osztályvezető adjunktus. 1990-ben alapította meg a Személyi Orvosi Szolgálatot, az első külföldi -magyar alapellátó és mentőszolgálati tevékenységet végző, egészségügyi magánvállalkozást. 1996 óta volt az SOS Holding orvosigazgatója. Az Egészségügyi Menedzserképző Alapítvány által tartott posztgraduális képzésen egészségügyi menedzseri diplomát szerzett 1992-ben. A biztosítási orvosi tanfolyamot 1999-ben végezte el. 1999-től a lap megszűnéséig a Magyar Alapellátási Archívum szerkesztőbizottságának tagja volt. 2002-ben végezte el a jogi Továbbképző Intézet által szerzett jogi szakokleveles általános orvos képzést.A Magyar Életbiztosítási Orvosi Társaság 2004-ben vezetőségi tagjává, majd 2005-ben az utazási biztosítási és utazási orvostani szekció elnökévé választotta. Az Extrém- és téli sportok orvosainak Baráti köre 2007-ben választotta elnökéül, majd 2008-ban a Sí-biztonsági és Téli Sportok Orvostanának Nemzetközi Társasága (Societe Internationale de Traumatologie et Medicine des Sports d’Hiver) választotta elnökségi tagjául. Az utazási orvostan diszciplinából PhD fokozatát elsőként szerezte meg hazánkban, 2008-ban. 2009-től a WHO – ECDC szervezethez tartozó, a utazási betegségekkel, fertőzésekkel foglalkozó EuroTravelNet magyar tagjaként működött. Az utazási orvostan előadója volt több magyar egyetemen. A Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán docensként tartott tantermi előadást 2024. március 6.- án „Az utazási orvostan feladatai a COVID-19 járvány után” címmel. Cikkei hazánkban és külföldön is ismertté tették tevékenységét. A betegek külföldről való hazaszállításának nemzetközi szakértője volt. Mozgalmas életében végig kísérhető az elmélet és gyakorlat összefonódása annak a mottónak jegyében, hogy minden tudomány annyit ér amennyi abban a gyakorlati elem. A mentésügy és az utazási orvostan tárgykörében számos közleménye jelent meg a Magyar Mentésügy és az Orvosi Hetilap hasábjain. A Magyar Tudományos Művek Tárában 131 közleményét regisztrálták. Szakmai témájú könyveiben is főként az utazási orvostan és a sürgősségi aktuális elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. Budapesten a Farkasréten temették el 2025. január 21.-én szűk családi körben. Most látjuk csak igazán mekkora űrt hagyott maga után.